Mi ez?

Jézus Krisztus és a szupersztárok

6373

Ha nem is árul el semmit, legalább sikerül elgondolkodtatnia azon, hogy akkor most mi is az a szépség, hol kezdődik a giccs, van-e, kell-e a képeknek úgynevezett mögöttes tartalom, vagy – hogy kezdő kritikusok körében méltán népszerű kifejezéssel éljünk – mondanivaló. David LaChapelle művészetéről van szó, amely nem is biztos, hogy művészet, de mindenképpen hatásos… vagy inkább hatásvadász? Hát ez az.

Jó lenne elmesélni egy történetet a tehetséges srácról, aki a gettóból kiszakadva csupán tehetségénél fogva felküzdötte magát a felső szférákba, de LaChapelle esetében bizony komolyan közrejátszott, hogy hol élt, hol dolgozott, kikkel lógott – és legfőképpen az, hogy maga is sármos sztáralkat, jó érzés a közelében lenni. Andy Warholnak legalábbis biztosan jó érzés volt, mikor találkoztak a Club 54-ben, rögtön fel is kérte fotózni az Interview magazinhoz. A fiatal fotós mögött már ott volt két művészeti képzés, és a kor elvárásainak megfelelően fekete-fehérben képzelte jövőjét, de ambícióinak kevesek voltak a monokróm árnyalatok. „Nem tudtam többé komolyan venni” – mondta egy interjúban. Átállt hát a színesre, és azóta is ő a legszínesebb fotós a világon, méghozzá szó szerint: túlszaturált, rikító és nagy műgonddal manipulált fotóiról mindent el lehet mondani, csak azt nem, hogy életszagúak.

Ekkor már a Vanity Fair, a New York Times Magazine és a Rolling Stone fotósa – többek között -, azonnal felismerhető stílusának állandóan köszönhetett munkákat. LaChapelle az egyetlen fotós, aki úgy készít képeket termékekről és sztárokról, hogy azok egyszerre viccesek, több szinten önironikusak, mesélnek el egy komplett történetet és groteszk módon csapják arcul a kilencvenes-kétezres évek sztárkultuszát úgy általában. A sztárok pedig még repetát is kérnek: Madonna Jézus szívét tartja, Leonardo DiCaprio maga Jézus, Marilyn Manson perverz Antikrisztus (na jó, ez annyira nem lehetett megerőltető), Gwen Stefani őrült vamp, Moby kilencven évesen az elfekvőben várja a halált, Robbie Williams lelki válságban mélázó Elvis, és ez csak a lefotózottak egy része, a sorban állók valószínűleg sokkal többen vannak.

David LaChapelle meghallgat mindenkit és mindent, zabálja a ciki és az igényes popzenét, és azt is, ami egyszerre mindkettő, embereket szólít le az utcán, hogy megmutassa nekik fotóit, néha okosabbakat mondanak ugyanis, mint az erre szakosodott kritikusok. Nem érdekli a szöveg, csak a képek, nem nézi a divatot, inkább a meztelenséget, nagyjából képben van művészettörténetileg és esztétikailag, de inkább őrült ötleteket halmoz egymásra ahelyett, hogy tudatosan végiggondolt és ezerszer átrágott koncepciók mentén dolgozna. Könyvei – sőt könyvsorozatai, van ugyanis egy trilógiája, ami most ért a harmadik részhez – ugyan végigjárnak egy-egy adott témát, ez a téma azonban nagyjából változatlan: vallás és sztárok, valószínűtlen, műanyag arcok egy bizarr mesevilágban. A már említett vallás dolog sem valamiféle projekt, csak úgy jön: miért ne lehetne DiCaprio Jézus, ha a tinilányok szívesebben találkoznának vele, mint Isten fiával, és miért ne lehetne Madonna kezében Jézus szíve, ha egyszer ezt a művésznevet választotta?

Sokat elmond róla, hogy kedvenc múzsája Amanda Lepore, az androgün, rommá plasztikázott modell, aki sportot űz abból, hogy minél embertelenebbre torzítsa testét. Arca a botoxtól és a szilikontól beállt egy állandó halvány félmosolyra és hunyorgásra. Amikor LaChapelle lefotózta őt hasonló technikával, mint amivel Andy Warhol készítette el híres Marilyn Monroe-s képét, abban nagyjából benne van minden, amit a média világáról gondol. Tulajdonképpen nehéz megérteni, hogy valaki, aki ennyire szereti parodizálni saját ügyfeleit, hogy maradhatott a világ egyik legmenőbb divatfotósa. Képeiben mégis van valami, amitől működni kezd az egész, túlmutat az egyszerű hatásvadászaton, de hogy ez micsoda, hát esztéta legyen a talpán, aki megmagyarázza. Egy biztos: LaChapelle nem tudja, és ez – mármint, hogy csak csinálja, amit jónak gondol, de elméletet képtelen belőle fabrikálni – a legnagyobbak sajátja.

És ha még nem ejtett volna eléggé zavarba mindenkit, öt éve elkészítette élete első egész estés dokumentumfilmjét Rize címmel. Nagy kompromisszum lehetett visszavenni az eszközökből egy olyan fotós-kliprendezőnek, aki a stilizálásra tette fel az egész életét. A Rize a krumping táncról szól, a fekete gettólakók elsőre agresszív utcai versenymozgásából, amely legalább annyira emlékeztet epilepsziás nagyrohamra, mint breakre és freestyle-ra. Szereplői mintha folyamatosan megtámadnák egymást, a keményebbek bohócmaszkban nyomják, de az utolsó pillanatban mindig visszavonulnak, és csak egy kisujj- vagy könyökérintéssel jelzik, hogy akár üthettek is volna. Ez a bizarr tánc mégis az egyetlen kitörési lehetőségük: koreografálják a dühöt és a tehetetlenséget. „A szereplők mozgása valódi, semmilyen technikával nem változtattunk a sebességen” – közlik az alkotók a film elején, és ezt tényleg nehéz elhinni. Azért persze visszaköszönnek a lachapelle-es jellemzők: kemény fények, túlhúzott színek, csillogó testek.

Ha a fentiekből egy komor, befele forduló művész képe bontakozik ki, gyorsan felejtsük el: New Yorkban ez nem így megy, LaChapelle esetében pedig pláne. A helyzet az, hogy nagyon pozitív arc, akivel öröm fotózni. Valószínűleg ennyi a titka, bármilyen kényelmes is lenne keríteni munkásságából egy elitista elméletet. Sikerét vegyük inkább jó tanácsnak: bármilyen kattant ötleted van, tessék megcsinálni, a többi meg majd jön magától.

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások