Közösség

Elfuserált hősök

6343

Emlékeztek David Carradine nagymonológjára a Kill Bill 2-ből? Amikor Supermanről beszél, azaz arról, hogy az egyik első szuperhős miért volt egyben a legrafináltabb is. Arról, hogy hogy van az, hogy míg kollégái – Pókember, Batman, de még a Watchmen torz jellemű csapata is – a világ megmentésén fáradoztak, addig a kék-vörös sztreccsruhás Superman/Clark Kent az emberiség karikatúrája és kritikája is volt egyben.

Azért jutott ez eszembe, mert nemrég bemutatták a Ha/Ver (eredetiben Kick/Ass, maradjunk inkább ennél) című filmet, amely első blikkre fárasztó szuperhősfilm-paródiának tűnhet, főleg annak, aki nem ismeri az egyébként kifejezetten véres képregény-eredetit, pedig jóval több annál. Gegeken és jól koreografált akciójeleneteken keresztül ugyanis nem csak egy elég kemény dráma bontakozik ki elfuserált életekről, bűntudatról és egy ellopott gyerekkorról, hanem megkapjuk a hollywoodi történetek vegytiszta sablonját is, vagyis azt, aminek minden közönségfilmben benne kell lennie.

A Kick/Ass valószínűleg kötelező tananyag lesz a forgatókönyvíró iskolákban. A főszereplőnek elege lesz és elindul egy úton, amelynek az elején kiderül, hogy nincs is más választása; felbukkan az ősellenség, de a közelébe csak egyre nehezedő feladatokat teljesítve férkőzhet. Szerencsére van, aki segítsen, és persze ott a nő is, csak meg kéne szerezni. A győzelemmel az utazás is véget ér, visszajut oda, ahonnan indult – csak már hősként. Ezt a sémát persze már évezredek óta használják, még csak nem is a görögök kezdték, hanem jóval előttük a mezopotámiaiak, hiszen valahol a Gilgames is erről szól, csak éppen harmincöt milliméteres celluloidszalag helyett kénytelenek voltak beérni kőtáblákkal. Ráadásul, ha elfogadjuk, hogy Gilgames rendelkezett az alapkellékekkel (segítő szándék, belső és külső küzdelem, emberfeletti képességek), akkor a „ki volt az első” nevű akadémikus teremsportban bizony eredményt is hirdethetünk: Gilgames volt az első szuperhős. Sokan persze Herkulest hozzák fel mint ősforrást.

Valamit azonban nem szabad elfelejteni: a szuperhős a tömegkultúra terméke. Könnyen, gyorsan fogyasztható fiús sztori, amelynek lényege az egyszerű erkölcsi tanítás és persze az, hogy nézzen ki baromi jól, főleg harc közben. Ha mindenképpen Supermanen túl is szeretnénk turkálni, könnyen rátalálhatunk Nyctalopéra, aki egy francia szerző szüleménye a 10-es évekből, mesterséges szívvel és a sötétben is látó szemmel. Említést érdemel még Mandrake, a varázsló is – a harmincas évek közepén ugyanis frakkos mágusként képzelték el a szuperhőst, aki hipnózissal bárkit bármiről meg tud győzni. Bár Batman kütyüi ellen nem sok esélye lett volna, viszont volt egy vörös köpenye, amit megörökölt az első mai értelemben vett szuperhős, Superman. Neki már megvolt mindene: alteregója, hülye ruhája (nem írom, hogy jelmeze, hiszen az éppen hogy az öltöny és az sztk-keretes szemüveg volt), titkos búvóhelye, szintén titkos gyengéje és ősellensége. ’38-ban jelent meg, mai szemmel nézve nevetségesen elnagyolt kontúrok formájában, egy évvel később pedig már jött is Batman, a lavina pedig menthetetlenül elindult.

A szuperhős általában fiatal, magas, fehér férfi: ez a recept a hatvanas években kezdett lazulni, amikor is a fekete mozgalmak hatására megjelent Black Panther. A mai egyenlősítő törekvések egyik kevéssé sikeres próbálkozása a Halle Berry-féle Macskanő vagy az X-Men etnikailag és származásilag is vegyes összetételű bagázsa. Ami nekünk igazán érdekes, az az, hogy a hősöknek nem csak a bőrszíne és az akcentusa változott, hanem a jelleme is: már a Tim Burton féle ’89-es Batman is megmutatta a jövőt a sötét képi világgal és a szociálisan defektes főszereplővel, de Hollywood igazán csak szeptember 11. után kezdte el kitermelni a megtört, tanácstalan, a jó és a rossz egyszerű szembenállásával rég leszámolt „szuperhőseit”.

Még az idealizmusban utazó Marvel filmadaptációiból is áradt a sötétség: Daredevil kiégett és meghasonlott, Hulk nem tud mit kezdeni a skizofréniával, és még az X-Men is a társadalmi kirekesztettségre és a xenofóbiára helyezi a hangsúlyt a hőstettek helyett. Az új Batmanról, illetve a vele jin-jang-kapcsolatban álló Jokerről pedig ne is beszéljünk. A következő lépés a Watchmen volt, amelyben a maszkos hősöknek nem is volt különleges képességük, hacsak az nem, hogy az évtizedek során velejéig romlottak, fásultak vagy gyávák lettek vagy egyszerűen meghaltak, egyébként pedig egy kormányprogram keretében tettek rendet amolyan piszkos tizenkettőként. Innen már csak egy lépés az úgynevezett elcseszett szuperhős kategóriája, lásd az alkoholista hajléktalant, Hancockot.

Most pedig itt van az első szuperhős-jelenségre reflektáló ál-szuperhősfilm, a Kick/Ass, amelynek sikerül olyan rafináltan parodizálni a kliséket, hogy közben maga a film nem válik közhelyessé – vagyis nem émelyítő mértékben. Az emberiséget jobbítani szándékozó küldetéstudat nevetségesen hat: az elszánt kamasz főhőst az első adandó alkalommal megkéselik, elütik, majd még párszor hülyére is verik. Ezt mintha nem is bánná: ahogy szaporodnak a sebhelyek és a monoklik, úgy lesz kockából sármos igazságosztó. A szuperhősség itt már rég nem a felszínes, amerikai fogyasztói hozzáállás megtestesítője, filozófiája van: jó lenne megmenteni a világot, de az nem kéri, sőt nem hagyja, hogy megmentsék, az egyetlen kézzel fogható jutalmunk pár millió kattintás a YouTube-on, és persze a már említett verések. Bármennyit is gyúrunk a szerepünkre, bármennyi fegyvert és kütyüt is aggatunk magunkra, az egyetlen, ami fölött hatalmunk van, az a személyes ügy, például egy-egy elfuserált bosszú, vagy az, hogy legalább arra az egy emberre vigyázzunk, aki fontos. Ez utóbbi még sikerülhet is.

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások