Lélek

Mókuskerékbe zárva

6302

„Egyszerűen meguntam az egészet, hiábavalónak tűnt a munka. Persze, elkezdtem hibákat elkövetni, tehetetlenné váltam, elfogytak a kapcsolataim. Az egyetlen dolog, amihez értettem - eladni, kommunikálni, emberekkel foglalkozni –, kifordult önmagából, nem láttam a célját, értelmét annak, hogy rossz termékeket értékesítsek irreális áron, őrült elvárásokkal a nyakamban. Csak a kínlódás volt és az izzadtságszag.” György, aki évtizedekig értékesítő középvezetőként dolgozott a legkülönbözőbb területeken, lassan, de biztosan a munkahelyi kiégés felé haladt. Ő ráadásul szerencsésnek mondhatja magát – idejében észrevette, hogy mi történik vele, és kiszállt a mókuskerékből.

A kiégés fogalma elterjedt, beépült a köztudatba, lényege azonban még mindig homályos, tisztázatlan. Nem leszünk sokkal okosabbak az utóbbi években megjelent magyar cikkektől sem, amelyek nagy része főleg az életmódbeli tanácsadásra szorítkozik: ezekből úgy tűnik, kiégés bármikor fennállhat, amikor valaki stresszesnek érzi magát a munkahelyén vagy a munkája miatt a magánéletében.

„A kiégés szakmai neve a burnout szindróma; nem is egy, hanem sok tünete van tehát.” Németh Gergely szervezeti szakpszichológus, egy vezetési tanácsadó cég egyik vezetője nem is szolgál egzakt definícióval, hiszen az állapot jellege, tünetei nagyon tágak, nehezen megfoghatók. „Ez alapvetően egy adaptációs probléma, amely különböző testi-lelki bajokon keresztül jelenik meg. A lényege, hogy érdektelenné válik valaki az adott munkakörben, sőt, az egész életben. Nem tud kreatívan hozzányúlni, plusz energiát belefektetni abba, amiben nap mint nap benne van. Az eseményeket nem kihívásként, hanem teherként, lenyomó erőként éli meg, méghozzá nem egyszer-egyszer, hanem hosszútávon, és nem látja a végét, beszorítva érzi magát egy szűk ösvényre. Számomra itt kezdődik a kiégés.” A jelenség és a tünetek alapja tehát az ilyen „kényszerpálya” miatti hosszú ideje fennálló, káros hatású stressz.

Nem lenne szex sem

A köztudatban élő fogalommal ellentétben a stressz nem feltétlenül negatív, csupán pszichológiai feszültségállapot, amely alkalmazkodásra készteti szervezetünket. Az élet velejárója, ahogy Németh Gergely fogalmaz, „stressz, tehát feszültség nélkül nem lenne szex, sőt ki sem tudnánk kászálódni az ágyból reggelente”. Selye János, a folyamat leírója elkülönítette a stresszort (a feszültséget előidéző ingert), az eustresszt (amely jótékonyan, serkentőleg hat a pszichére) és a distresszt (a negatív, káros stressz). Az pedig, hogy kire mi hat stresszorként, illetve milyen jellegű feszültséget vált ki, személy- és szituációfüggő. A kutatók egy úgynevezett stresszérték-táblázatot dolgoztak ki, amely tartalmazza a különböző életesemények általános feszültségkeltő hatását az apróbb szabálysértésektől kezdve az állás elvesztésén át a házastárs haláláig, amelyet a legmegterhelőbb eseményként tartanak számon. Súlyos stresszorok egyébként a karácsonyok és a hasonló nagyobb családi ünnepek is.

Az egész kétszáz éve kezdődött: iparosodás, urbanizáció, elidegenedés. „A két világháború aztán »kitermelt« nagyon sok kiégett, szociálisan roncs fiatalembert” – meséli Németh Gergely. „Ők a fronton váltak felnőtté, ott szocializálódtak, finoman szólva nem ideális körülmények között: a folyamatos harctéri stresszben nem voltak a maguk urai, folyamatosan készenlétben álltak, sosem tudták, mi vár rájuk. A végeredmény: tipikus kiégés, ugyanazokkal a tünetekkel, mint ma.”

Hullámvasút

A burnout-szindrómát csak a hetvenes években írták le orvosilag, mégpedig ötlépcsős folyamatként, amely lelkesedéssel, idealizmussal kezdődik, majd a körülmények és a belső pszichés folyamatok hatására átfordul realizmusba (melynek során egyensúlyra törekszünk az életvitelben), kiábrándult stagnálásba és elidegenedéssel járó frusztrációba. A végső fázis a teljes apátia, érdektelenség állapota, melyben a páciens környezetét ellenségesnek látja, munkatársaival, ügyfeleivel minél kevesebbet érintkezik.

Az orvostudomány azonosított és időrendi, illetve súlyosság szerinti sorrendbe szedett tizenkét pszichés tünetet, amelyek jellemzőek a kiégésre. A szindrómára fogékonyak körében jellemző például a bizonyításkényszer, saját igényeik elhanyagolása a munka javára, az emiatt fellépő feszültség elfojtása, hárítása; később a magatartás átalakulása, a visszahúzódás, végül a belső üresség, a depresszió és a teljes kimerülés, amely nem csak a betegre, de környezetére is nagyon káros – nem is beszélve az egészségügyi kasszáról és arról, hogy itt már a szakorvos is nagyon nehezen tud segíteni. A kiégés feltárását nehezíti, hogy ezek a tünetek nagyon általánosak, egyik sem jellegzetes, inkább a lefolyásból lehet a háttérben fennálló munkahelyi helyzetre gyanakodni. Ez azonban nem egyenletesen romló, hanem elhúzódó, hullámzó, hol javuló, hol súlyosbodó.

Szuicid dokik

Elsősorban a segítő szakmákban tevékenykedők vannak veszélyben: az egészségügyben, szociális szférában dolgozók (orvosok, nővérek, szociális munkások), a tanárok vagy akár a lelkészek nagyobb eséllyel jutnak el a kiégésig, de persze veszélyeztetettek a monoton irodai munkákat végzők is. A legveszélyeztetettebbek a súlyos betegségekkel foglalkozók: a Semmelweis Egyetem négy évvel ezelőtti vizsgálata szerint minden tizedik megkérdezett használt már valamilyen drogot, minden huszadik (a pszichiátria területén dolgozók közül minden tizedik!) kísérelt már meg öngyilkosságot. „Ráadásul nehezen tudják megfogalmazni, megjeleníteni, olykor szégyellik problémáikat” – kommentálja az eredményt Litavszky Zsuzsa pszichiáter. „Egyrészt sokan bizonytalan lelki alkatúak, ami a segítő szakma választásában is szerepet játszik. Másrészt azért sem mondják el, ha valami baj van, mert félnek, megtudják róluk, hogy segítségre szorulnak, és tartanak az elbocsátástól.”

A doktornő szerint az egészségügyi intézményi háttér a mai helyzet alapján egyenesen megbetegítő tényezőként hat a dolgozókra. Az extrém megterhelés, a munkaidő szabályozatlansága, a létszámhiány (gondoljunk csak a három műszakban dolgozó nővérekre, vagy arra, hogy a huszonnégy órája talpon levő orvosok beállnak műteni), a hatalmas felelősség olyan fizikai és érzelmi teher, amely kikövezi a kiégés felé vezető utat. Ehhez hozzájárul még az alacsony bérezés, a pozitív visszajelzések és a kommunikáció hiánya: az orvosoknak, ápolóknak nincs lehetőségük kibeszélni nyomasztó élményeiket.

Nem ereszt a mókuskerék

„Amennyire jelen van a szakmában a szindróma, annyira nem törődnek vele. Nemrég tartottam előadást a témában egészségügyi dolgozóknak, és csupa pozitív visszajelzést kaptam – örültek, hogy hallanak erről, hogy szó van róla, és a legtöbben érintve érezték magukat. Két nővér szakdolgozatot is tervezett a kiégésről, de az intézményvezetők visszautasították őket. Ez jól jellemzi, hogy hogyan söprik a témát a szőnyeg alá.” Éppen ott nincs meg tehát az intézményesített segítség, ahol arra a legnagyobb szükség lenne, míg a multik itteni képviseletei – és lassan a magyar cégek is – sorra veszik át az alkalmazottak önismeretének fejlesztésére és a munkamódszerek tudatosítására irányuló technikákat.

A fenti munkakörülmények azonban nem csak az orvosoknak, nővéreknek ismerősek. Németh Gergely szerint bár vannak különösen veszélyeztetett csoportok, az, hogy ki kerül bele az ördögi körbe, elsősorban nem a munkakörtől, hanem a munkahelyi kultúrától és az egyéni lelki alkattól függ. „Hiába a hatalmas megterhelés, ijesztőek az elvárások, ha tudom, hogy két hét múlva vége a projektnek, és utána lehet lazítani. Így van bennem hit, hogy túlélem, és erőmön felül tudok teljesíteni. A kiégés akkor fenyeget, ha nem látom a munka végét, benne ragadok a mókuskerékben.”

„Aztán jött a szívritmuszavar”

„Én a fél életemet azzal töltöttem, hogy eladtam, eladtam, eladtam…” – meséli György. „Az ismerőseimet, barátaimat kellett meggyőznöm, hogy a termék a mennyországot fogja jelenteni nekik. Ők pedig nem értették, hogy hogyan tudok kiállni ugyanolyan elánnal egy olajoshordó, egy pénzügyi konstrukció vagy egy szoftver mellett. Persze, számomra is meghasonlás volt. Egy idő után már nem volt szó teljesítményről, tempóról, csak kínlódásról, amelyben néha véletlenül vannak sikerek. A feszültséget hazavittem, az ideges dühkitörésem, felfortyanásaim, amelyek egyáltalán nem voltak jellemzőek rám, nagyon megviselték a családot. Aztán jöttek a szívritmuszavarok. Szerencsére a fizikai megbetegedést kizárták, és én akkor már tudtam, miről van szó.”

„Az egzisztencia megteremtése, fenntartása és a megfelelési vágy teljesen általános dolog, mindenkinek meg kell küzdenie vele.” – folytatja György. „Csakhogy ezeket az elvárásokat – amiket részben önmagunkkal szemben támasztunk – a rendszerváltás hihetetlen módon felfokozta. Nekem és nagyon sokak számára ennek az időszaknak a jelszava: eladni! Élveztem, lelkes voltam, fiatalok között dolgoztam, úgy éreztük, valami úttörő tevékenységet folytatunk. A mentalitás lényege az volt, hogy mindent szabad, amit a törvény nem tilt. Megkaptam egy irodavezetői állást, és – negyvenéves fejjel – úgy gondoltam, innen megyek majd nyugdíjba. De közben folyamatos volt a stressz, bizonytalanságban éltünk. Aztán ahogy a törvényhozás követte a cégek tevékenységét, szépen tönkre is mentünk.”

A drog rossz, értem?

„A magyar munkamorállal nincs olyan nagy baj, mint gondolnánk” – teszi hozzá Németh Gergely. „Sokat dolgozunk, csak nem hatékonyan. Közhely, hogy depressziós nemzet vagyunk. Hát igen. Nem sikerült megtalálni, vagy véletlenül megtaláltuk, akkor sem sikerült megélni a sikerességünket, mint nemzet. Nem tudjuk megélni a sikert, ezáltal a szabadsággal sem tudunk mit kezdeni. Amikor bejöttek a multinacionális vállalatok, jobbára kihasználták az itthoni erőforrásokat: hagyták, hogy a munkaerő kiégjen, majd továbbálltak. Másfél évtized kevés volt ahhoz, hogy megtanuljunk nemet mondani, megtaláljuk azt, amiben igazán jók vagyunk: a szürkeállományunkat, és kiépítsük az imázsunkat.”

A szakemberek egyértelműen a függőségek kialakulását emelik ki, mint a kiégés legveszélyesebb következményét. A szervezet számára egyre nehezebben elviselhető stresszes állapotot nem csak kávéval vagy cigarettával próbálják oldani, hanem erősebb legális és illegális drogokkal, alkohollal. „Tény, hogy az ivási kultúránk sokat fejlődött mostanában.” – meséli Németh Gergely. „De ez nem a bevitt mennyiségre vonatkozik, csak azt jelenti, hogy nem feltétlenül vakulunk meg az ital minősége miatt. Egyébként kevesen tudják, hogy az alkohol elsősorban fiziológiai nyugtató hatású szer, ezért használjuk stresszoldásra. Az, hogy szétdobom magam tőle és feloldódom, csak melléktünet.”

Kigyűrődés

A tudatmódosító szerek használata csak ideig-óráig segít, és csak tüneti kezelést jelent, ha egyáltalán javít bármit is a helyzeten. A hosszú távú túléléshez többre van szükség. Németh Gergely szerint a két legfontosabb dolog a szabad választás lehetősége és az önismeret. Ez utóbbi már a szakmaválasztásnál is kulcsfontosságú. Jó példa erre a telefonos ügyfélszolgálatos munkakör, amely szintén klasszikusan „kiégés-gyanús”. „Ha valaki tudja, hogy eleve alkalmatlan arra, hogy egész nap egy helyben üljön, és szemtől szembeni kapcsolat nélkül beszéljen az általában problémás ügyfelekkel, csak a negatív véleményeket, élményeket hallgatva, akkor nem szabad ilyen helyen dolgozni. Sokan persze csak ugródeszkának használják, de ők is belekerülhetnek egy negatív spirálba, ahonnan nagyon nehéz kiszakadni, és ennek kiégésszerű állapot lehet a vége. Van persze, akinek ez a tökéletes munkakör.”

Az önismeret a mindennapos megterhelés során a helyes megküzdési – úgynevezett coping – technikák kialakításában játszik szerepet. „Tudnom kell, hogy amikor befejezem a munkát, mitől tudok feltöltődni, avagy – hogy szép, tudományos szakszóval éljek – kigyűrődni. Tudnom kell kilépni a munkából, miután vége, és lekötnöm magam valamivel, ami tényleg kikapcsol. Van, aki sportfüggő, de ismerek orvost, aki varr, menedzsert, aki köt, és van otthon kétszáz párnája. Nekem régen más sem járt a fejemben, csak hogy mehessek és csépelhessem végre a dobot.”

Gyomorfekély, na és?

A baj a pszichológus szerint akkor kezdődik, ha ezek a technikák hiányoznak, és észre sem vesszük, hogy szervezetünk kezdi feladni. Van, aki csak a fizikai tüneteket veszi észre – például folyamatosan náthás, de van, aki még gyomorfekélyesen is hárít. „Amikor valaki saját egészségére károsan működik, akkor kell a vezetőségnek közbelépnie. Jobb helyeken azt mondják: most fogod magad és elmész pár hónap fizetett szabadságra, mert már négy éve nem vettél ki egy napot sem. Sokszor kell is ennyi idő: egy hét nem elég, főleg úgy nem, hogy felveszem a telefont a tengerparton, és azon aggódom, hogy nem fog-e összeomlani a munkahely nélkülem, vagy esetleg nem derül-e éppen az ki, hogy jobban működik, ha nem vagyok ott. Ezt nem nevezném pihenésnek.” Enyhébb esetben elég némi munkakör-gazdagítás is, akár úgy, hogy az alkalmazott maga választ valami új kihívást.

„Tudni kell azt mondani: eddig és nem tovább” – folytatja Németh Gergely. „Ha a főnök erre megsértődik és elbocsátásban gondolkodik, ott baj van: vagy emberhiány van, vagy nem hatékony a működés, vagy az ő elvárásai irreálisak” Sosem szabad azonban elfelejteni, hogy mindig van választásunk: a helyzet kulcsa még akkor is a mi kezünkben van, ha úgy érezzük, a körülmények áldozatai vagyunk.

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások