Közösség

Önpusztítás felsőfokon

6244

Sokat vitatott téma a felsőoktatásban tanulók felelőtlen, önpusztító, olykor erősen a határokat feszegető életmódja. Sokan sokfélét gondolnak az egyetemi életről. Egyes fiatalok szemében ez maga a szabadság, míg ugyanezen fiatalok szüleinek szemében a fertő, ahol a legválogatottabb kísértések fenyegetik porontyaikat. Aki úgy kerül ide, hogy még nincs birtokában a megfelelő felelősségtudatnak, az bizony hamar elbukik.

Lerágott csont, amihez egy szimplán elmélkedő cikk nyilván nem sokat tud már hozzátenni. Épp ezért – pusztán a nemes céltól vezérelve – úgy döntöttem, régi kollégiumomban töltök egy rövid estét, álnok módon kihasználom régi ismerőseimet, és életük egy szeletéből szedett-vedett, oknyomozó riportot készítek. Szerencsémre egy durván 800 férőhelyes kollégiumban nem nehéz ismerősökre, vagy akár beszédes idegenekre akadni. Helyben, épületen belül üzemel egy kocsma, leülök egy félig ismerős, félig idegen társaságba, és iszogatni kezdünk. Hogy oldjam az egyelőre még kicsit feszült hangulatot, az elején én beszélek.

„Ismernek durvábbat is”

Negyedik éve jártam a főiskolára, mikor először szembesültem azzal, hogy ez így nem fog menni. Mikor Szegedre kerültem, először berezeltem, de később annyira magával ragadott a hév, hogy évekig nem sikerült a mámorból magamhoz térni. Otthon persze mondtam, hogy minden jól megy a suliban, ám a harmadik év végére annyira belelendültem az éjszakázásba, hogy jóformán az összes vizsga elúszott, egy egész évem ment kárba. A nagybetűs fenyegetően közeledett, én meg azt sem tudtam, mit akarok egyáltalán ezzel a diplomával. Tudom és tudtam akkor is, egyértelműen a nyomás hiányzott. Nem volt kényszerítőerő (anyu vagy apu), aminek hatására hajtottam volna.

Fotó: Neményi Márton

A történet hallatán az asztalnál ülők a strébereknek járó megvetéssel néznek rám, ők ismernek ennél durvábbat is. Tágabb baráti körben számtalan a példa, itt van mindjárt Bence, aki készségesen bele is kezd meséjébe. Tizedik éve van itt, a szülei mégis boldogan támogatják. Egy percig sem fél, olyan szakmát választott, amivel nem lehet hoppon maradni. Szerinte a tanárok nagyon megértőek, ő világéletében erre a jóindulatra és saját megnyerő modorára alapozott, ezért lehetséges, hogy nem rúgták még ki. Most már szeretne végezni, de csak mert keresetre, kocsira, házra vágyik. Mikor megkérdezem, mégis hogyan képzeli mindezt 30 éves friss diplomásként, elnézően bólintja oldalra a fejét. Ha jól olvasok a tekintetében, ezért a kérdésért most illene szégyenkeznem egy kicsit. Köhécselés, krákogás az asztal túloldaláról. Odafordulok, és már látom is Bence tökéletes ellentétét. Egy görnyedt hátú, fáradt arcú, borgőzbe burkolózó srácot, akinek a szégyenérzete alkoholban oldódik.

„Csak addig zavar, amíg józan vagyok”

„Az én életem kilátástalan, de ez csak addig zavar, amíg józan vagyok. Nem tartozom a szerencsés típusok közé. A probléma csak egyre több, én pedig ettől depressziós leszek. Az egyetemből hét év alatt két évet végeztem el, bár már ebben sem vagyok biztos. Kerestem munkát, mert a szüleim nem tudnak támogatni, de egy reggel túl másnapos voltam, hogy bemenjek, úgyhogy kirúgtak. Azóta csak iszom. A kolipénzt is elittam, ami miatt most kirúgnak innen is. Itt legalább barátok közt lehettem…”. Ugyanarra a szakra jár, mint Bence, de ő valószínűleg nem fogja elvégezni.

Mondom a fiataloknak, érdekelne, van-e valaki, akinek fontos az iskola, és komolyan is veszi. Együttérzően csóválják fejüket naivitásom hallatán, én mégis rábukkanok Eszterre. Azt mondja, kemény, főleg ebben a környezetben. Ő pszichológusnak tanul, de már túl van a nehezén, jövőre már nem lesz itt. Vizsgaidőszakban napi két órákat aludt, de nem bánja. Rengeteg plusz feladatot vállal, és soha nem szorul tanárai vagy bárki könyörületére. Szorgalmasan jár az órákra, ezen a szakon csak így élhet túl az ember.

Fotó: Neményi Márton

A hosszú beszélgetés után indulnék haza, késő van, de összefutok valakivel. Nem él már itt, dolgozik, sikeres, családja van két tündéri kislánnyal. Csak jó emlékei vannak a kollégiumról, bár itt nehéz a tanulásra koncentrálni. Időben elvégzett mindent, pedig ő is kivette a részét néhanapján a buliból. Körülnéz, és fejcsóválva megjegyzi: „Elképesztő, a mai fiatalok milyen felelőtlenek. Nem is az a baj, hogy isznak, de nem tudják hol a határ. Itt maradnak évekig, és nem lesz belőlük semmi. A szüleik helyében már rég befagyasztottam volna a juniorszámlát.” Úgy döntök, legyen ez a zárszava az estének.

„Nem tananyag? Na és!”

Természetesen a sztori úgy kerek, ha nem marad el a tanári reflexió sem. Hála istennek, pontosan tudom, melyik az a két professzor, aki szívesen osztja meg velem a véleményét. Szóval, mit gondol erről a tanár, aki kénytelen három embernek is órát tartani, és joggal gondolhatja, feleslegesek az erőfeszítései?

Kovács professzor mélységesen csalódott. Kihasználják jóhiszeműségét, megértését, de az utcán már fel sem ismerik. „Hát kiket veszünk ide fel?!” – fakad ki. Azt mondja, nem volt ez mindig így. „Rengeteg jóravaló, eszes, okos, szorgalmas diákunk volt azelőtt, ők még nem ittak ennyit, az órákra is bejártak. Most csak egy-kettő akad elvétve. Azok is vagy okosak, vagy szorgalmasak, de a kettő együtt, az a faj teljesen kihalt. Mégis a legbosszantóbb a szemtelenség. Nem tisztelik ezek már a saját anyjukat sem, nemhogy minket. Persze, ehhez hozzájárul egy-két kolléga viselkedése is. Lepacsiznak velük, sörözgetni járnak, mindent megengednek. Nincs a barátkozással semmi baj, de ne a közösen elfogyasztott sör mennyisége határozza már meg a jegyeket!”

A sors furcsa fintora, hogy előzőleg másik interjúalanynak éppen a sörözgetős professzort szemeltem ki. Azonnal el is kapom, hogy megkérdezzem, valójában hogy is van ez. Nagyon lazán veszi a helyzetet. Nem háborodik fel az őt ért burkolt vádak miatt. Szerinte nem az a lényeg, hogy egy csomó felesleges lexikális tudást beleverjenek a hallgatókba, hiszen erre ott az internet. Az óráin könyvekről beszélget a diákjaival, felkelti az érdeklődésüket, hogy aztán olvassanak, művelődjenek, és ne a felszínes tudást halmozzák csak magukban. A sörözés csak a jó hangulathoz, az oldódáshoz kell. Hogy amit ő tanít, az nem vizsgaanyag? Na és! A vizsgára úgyis mindenki otthon készül, és nem az órákon. Manapság a legtöbb diák azért jár be (már ha bejár) az előadásokra, mert kötelező, nem pedig, mert érdekli. Ő személy szerint az ilyen diákokat inkább elkerülné, ez pedig úgy a legegyszerűbb, ha az óráit nem teszi kötelezővé.

Igazságot tenni szinte lehetetlen, főleg a diákok körében. Hiszen ki mondja meg, mit csinálhatnak és mit nem? Mindannyian felnőttek, és ezzel együtt maguk hozzák döntéseiket. Van, aki iszik, van, aki tanul, és olyan is van, aki iszik és tanul. Nem akartam a témát ebbe az irányba elvinni, de a két tanárral való beszélgetésem után úgy érzetem, mégis csak ők a szenvedő áldozatok ebben a történetben. A diák szabad akaratból jelentkezik, és ahhoz is meg van minden joga, hogy az órákra ne járjon be, ha viseli a következményeket. De mit tehet egy tanár? A munkáját elvégezni a diákok támogató jelenléte nélkül is köteles, eszközei ehhez azonban meglehetősen végesek. Tűrjön és végezze a dolgát, vagy háborodjon fel, és álljon bosszút az önpusztításból ötöst, de felelősségtudatból elégtelent érdemlő hallgatói gyülekezeten? Szerinted?

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások