Közösség

Viva Italia!

6251

Barátokkal való beszélgetések során számtalan alkalommal szóba kerülnek a külföldi utazások élményei, vagy az, hogy ki hová és miért szeretne elutazni. Mindenkinek létezik egy álom-ország vagy egy álom-város, amit egyszer az életben szeretne látni. Számomra ez Olaszország.

Gyerekkoromtól kezdve nagyon sokat láttam az Adriát. Az olasz gasztronómiát mindig is nagyra becsültem, és ahogy teltek az évek, egyre jobban kezdtem értékelni a hely illatát, az embereket, a kultúrát, azt, hogy olasz földön járok. Ma már ott tartok, hogy ez a lélegzetelállító élmény nem elég egyszer az életben és ezért érdemes sok mindenről lemondani és összekuporgatni az utazásra.

Öröm a köbön

Ha valaki még nem járt Olaszországban, el sem tudja képzelni, mi az az ösztönös életöröm. Pedig létezik, az olaszok még a mély szomorúságuknak is nagy hangot adnak, megosztják másokkal ahelyett, hogy az embertársaikon vezetnék le. Sokat tanulhatnánk tőlük emberileg. Ez a vidámság és kedvesség nem kizárólag vidéken, az éttermekben vagy a nyaralóhelyeken ismert. Az ország fővárosában mindenhol rettentő segítőkészek az emberek, mosolyognak, a szomszéd rád köszön, nem pedig hátulról elrohan melletted az utcán vagy lemarad, hogy véletlenül se kényszerüljetek egy liftbe. Szeretnek enni, inni, beszélni, nevetni és sírni, mulatni, dolgozni, imádkozni, zenélni és büszkék minderre, és arra, hogy olaszok lehetnek.

Nem csoda persze, hogy így éreznek, hiszen a világ egyik legmesésebb helyére születtek, ahol a legendák sora végtelen, művészettörténeti és kulturális látnivalókat nem kell a térképen böngészni, hiszen akarva-akaratlanul szembejönnek velünk, bárhova megyünk. Erről nem is szólnék többet, hiszen még két hét múlva is ezen az íráson dolgoznék, ha kitérnék csak a töredékére is.

Csak nyugi!

Az olasz életérzéshez hozzátartoznak a csodás autók, a kis robogók, na és persze a hajmeresztő közlekedés gyalogos részről is. A jelzőlámpa nem éppen divatos ezen a környéken, ha van, akkor is csak díszből. A zebránál az ember jobb esetben körülnéz, habár tudja, hogy biztos jön jármű, majd lelép a járdáról. Ekkor láss csodát, az olasz sofőr lelassít vagy megáll. És mindig ezt teszi, ha siet, ha nem. A sietség és az olasz ember két külön kategória, nem kapkodnak el semmit, nyugalom árad belőlük még a legnagyobb ordibálás közepette is. Számos boltban előfordult, hogy amikor betértünk, ránk sem néztek, csak trécseltek tovább a munkatárssal, törzsvendéggel, és miután befejezték, akkor jöttünk mi.

A tömegközlekedés is egy érdekes dolog, hiszen rájuk csak miheztartás végett vonatkoznak az íratlan szabályok, ugyanis lehet, hogy a jobb oldalra állnak a mozgólépcsőn, de azt már nem várják meg, amíg te kiszállsz a metróból. Az itáliai utcák szűkös jellege miatt az emberek alkalmazkodtak, így született meg a kis Vespa robogó, amire öltönyös úriemberek a mai napig szívesen pattannak szieszta idején, vagy a nőies Fiat 500-as, amivel könnyedén átsiklanak egy-egy aprócska sikátorban. Az egész annyira más és olyan bájos!

Ami viszont az én szerelmemet megkoronázta, az egyértelműen az olasz neorealista film volt. Néhány rendező ugyanolyan elemi bájjal fogja meg Olaszországot, mint ahogy bennem él. Lenyűgöző, hogy az érzéseimet láttam viszont fantasztikus képekben, emberekben, a nyelvben és a zenében. Ezek az alkotások is hozzáraknak az olasz kultúra örökkévalóságához, amelyek cirka két óra alatt képesek a nézőt egy egész más világba kalauzolni és letaglózni hosszú napokig. A filmek révén teljesen reális képet kapunk Itáliáról, kissé sem eltúlozva az élethelyzeteket vagy a kommunikációt. Közelebb kerülünk a korhű divathoz, szórakozáshoz, mindennapokhoz, kapcsolatokhoz, étkezésekhez, egyszerűen mindenhez.

Mennyei manna

Ha már szóba került az étkezés, e fölött sem lehet elsiklani. Lépten-nyomon éttermekbe lehet botlani, amelyek mágnesként vonzzák az embereket. Úgy vélem, náluk nincs olyan, hogy rivális, hiszen minden egyes vendéglő zsúfolásig tömve van állandó jelleggel. A stílus ugyanaz a kedves, kockás terítős asztal, amelyen ott az olíva, a balzsamecet és fölötte az elmaradhatatlan napernyő. Naná, hogy a főpincér már száz méterről kiszúr magának és ordibál, hogy üljél be az éttermébe. Bizonyára ez sok embert idegesít, de szerintem igen viccesek ezek a jelenetek. Számomra az volt különös, hogy amíg üdülőhelyen egy tál spagetti óriási volt, városban ez kevésbé jellemző, ám ez a pizzával kapcsolatban nem mondható el - az mindenhol óriási és eszeveszett finom. Az ételhez nem meglepő módon kiváló minőségű, mennyei borok kínálják magukat, aperitifnek pedig az olasz pálinkát, a grappát ajánlom. A pincérek pedig még erőszakkal sem fogadnak el borravalót. Nem meglepő módon az éttermeket fagyizók sora osztja meg, amit egyszerűen nem lehet kikerülni vagy elmenni mellette. Az olaszok híresek fagylaltjuk készítéséről is, amit már korán felismertek és előszeretettel vetették bele magukat az olasz fagyi-marketingbe. Szerte az országban rendeznek fagyi fesztiválokat, a legismertebb a firenzei.

Talán kicsit érintőlegesen fogtam meg minden momentumot, de lényeg, hogy ez a meseszép ország senkinek ne kerülje el a figyelmét és ha teheti, ruccanjon ki. Ha nem teheti, akkor nézzen minél több olasz filmet, mert az itáliai érzés még úgy is a zsigereinkig hatol.

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások