Lélek

Vissza a Paradicsomba

6198

Minden írott szó lecsupaszítva és nagyon rövidre vágva arról szól, hogy a magánynál csak egy erősebb érzés van: a félelem. A félelmet pedig felülírja a szeretet. Kurva jól hangzik. És mégsem hiszem el.

Lehet, velem van a baj, de nekem nagyon ritkán vannak vegytiszta érzéseim valakivel kapcsolatban. Nem hiszem, hogy mint egy társasjáték végén, ahol győz a legjobb, és nyertes mosolyával véget is ér a többiek minden addigi erőfeszítése, úgy ez igaz lenne az életben is. Nem tudok abban hinni, hogy a szeretet legyőz majd mindent és önmagában, egyedül marad fenn.

Az én tenyeremen futó szerelmi szálat eddig mindig a kétség vagy unalommal keveredő magány kísérte váltakozva egymás mellett. Lehet, hogy bennem van a hiba. Vagy az előbb vázolt mítoszban. Vagy ebben az egész társas magányban. Csak azt tudom, hogy valami nem igaz. Valahol valami hibádzik, a két oldal egész egyszerűen nem passzol egymással. Matematikai fordulattal élve: a holtomiglan tartó, kétség nélküli szerelem nem egyenlő a lehetséges érzelemmel. A megoldás meg persze ismeretlen.

Nem csodálom, hogy az emberek azóta próbálják eldobni maguktól a tudatukat, mióta arra ráébredtek. Hosszú és keserves volt az út a Paradicsomból kifelé csattogva. Mindenért iszunk, vagy egyéb, ezzel egyenértékű elfoglaltságot csinálunk. Az a vicc, hogy ettől persze nem lesz jobb. Az viszont, hogy mégis csinálja mindenki, érthető: sokkal könnyebb elviselni azt a tudatot, hogy a kábulat a maga céltalanságával nem old meg semmit, mint szembenézni azzal, amire lecseréltük.

Azt gondolom, hogy amit eddig leírtam, az emberek többségében talán kimondatlanul, de ott motoszkál. Sokan boldogtalanok. Egyedül vagy kapcsolatban, mindegy. Élik az életüket, napi rutin, szürkeség, hétvégén kötelező delírium, szocializálódás az ugyanebben a cipőben járó barátokkal. És közben mindenki keres valamit, amiről talán nem is tudja, hogy mi az, de azt mindenki hiszi, hogy ha meglátja, rögtön felismeri.

Sokan csak belekapaszkodnak másokba. Azt vettem észre, hogy az emberek, ha meglátnak valakit, akiben egy kicsivel több élet van, mint bennük, vagy több izgalom, vagy csak akár akinek az élete közelebb áll ahhoz, amit ők szeretnének élni, akkor megpróbálnak belekapaszkodni. Azt várják, hogy a saját életük a másikén keresztül jobbá válik. „Majd vele könnyebb lesz!”, „Majd nem lesznek alvásproblémáim, ha ő is ott lesz!”, „Nem fogok unatkozni!”, „Nem leszek irigy a barátaimra!”, „Majd mi is megyünk nyaralni!”, „Majd nem leszek magányos!”. Mekkora tévedés.

Nem a magánnyal van a legnagyobb gond, hanem azzal, hogy kiválasszuk a megfelelő társaságot akkor, mikor úgy döntünk, elegünk van a magányból. A legtöbb embernél ez ugyanakkor nem tudatos. Egyszerűen csak a félelem hajtja őket mások társaságába, menekülnek az egyedülléttől. Ezek a kapcsolatok aztán gyakran önsajnálatban, még gyakrabban a másik iránt érzett dühben és gyűlöletben érnek véget ahelyett, hogy rávilágítanának a tudatosság hiányára. A ragaszkodás végül haraggá válik, amiért a társ - akit nem választottunk, hanem a sors adott az utunkba - nem bizonyul megfelelőnek. Sosem magukat okoljuk, amiért nem választottunk jól, hanem a másikat, aki nem bizonyult az elvárásoknak megfelelőnek.

Szeretni a megváltoztatás szándéka nélkül és a szeretet a változni akarás szándékával. Ezek hiányoznak. Változzak inkább én, mintsem ő.

Egyrészt, ha szeret, akkor ő is megteszi ezt, és a párhuzamosok jóval a végtelen előtt találkoznak. Másrészt, csak magamban lehetek biztos. Ha én megváltoztam és elfogadom őt, az ő eredeti állapotában, akkor működni fog a szerelem/szeretet kémiája közöttünk. Ha pedig nem, akkor halad minden tovább a saját medre szerint.
Mástól idomulást várni badarság, ha magunk sem tesszük meg.

Másrészt csak annak lehet tartalmasabb és jobb az élete, aki személyesen, saját maga is tesz ezért. A másik, akibe kapaszkodunk, sosem lesz erre egyedül képes. Nem tudja ránk adni az életét, boldogságát, hobbiját, barátait és gondtalanságát, mint egy kihízott kabátot. Csak az lesz boldog, aki egyedül is igyekszik azzá válni. Amellett, hogy egyedül jöttünk a világra és egyedül is hagyjuk el, közben is egyedül vagyunk. Egy test, egy fej, egy tudat. Nem lehet mással osztozni ezen. Azok, akik csak másokba kapaszkodnának és részegen álldogálnak egy szórakozóhelyen, várva megint valakit, nem fogják sosem azt kapni, amire számítanak. Az épp aktuális jófej, akit ki lehet beszélni és meg lehet osztani a barátokkal, sosem lesz az, amire felkészülünk. Szex, csalódás, megcsalás, bizonytalanság a jövőt illetően, hazugság, lebukás a barátom barátai által. Csak ez marad utána. Ahhoz, hogy ne ez legyen, magunkban kell először rendet tenni. Megtalálni valami állandóságot belül.

Ha valaki magára ismert, ne szégyellje bevallani. Ez lesz az első lépcső felfelé.

Az olvasói cikkek tartalmának valódiságáért a cotcot.hu szerkesztősége nem vállal felelősséget. Ezen szolgáltatásunkat olvasóink saját felelősségükre vehetik igénybe. A szerkesztés jogát fenntartjuk!

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások