Divat

Gömbölyű a divat

6153

Egy földönkívülinek, aki most csöppenne a bolygónkra és tanulmányozni kezdené a divatvilágot, semmit sem mondana a kisfiús testű Kate Moss, a légies Gemma Ward, de a Models.com rangsorában első helyen szereplő, H&M kampányból ismert Sasha Pivovarova sem. Valószínűleg hamarabb megtanulná Crystal Renn, Tara Lynn vagy a ma már íróként tevékenykedő Sophie Dahl nevét. A magazinokat elnézve nem kétséges, hogy a telt – és megkockáztatom, túlsúlyos – modellek helyet kaptak a divatvilágban.

Az egész valamikor ott kezdődött, amikor Beth Ditto, amerikai énekesnő meztelenül pózolt a LOVE magazin bevezető számának címlapján 2009 elején. A meztelenkedéssel kivívott figyelem korában ez nem is lett volna akkora szám, az énekesnő hatalmas hurkáit viszont hatalmas érdeklődés övezte. A magazin szerkesztőinek valószínűleg nem az volt a feltett szándéka a fotóval, hogy az olvasók arról a pink ruhadarabról akarjanak többet tudni, amivel Beth a szeméremtájékát takarta. A címlap termetes lavinát indított el.

Crystal Renn és Tara Lynn a V magazinban. További képek a galériában.

Ma már Karl Lagerfeld is valószínűleg a legyezője mögött utálkozik az általa érdektelennek tartott, a divatot éltető illúziót és csillogást elnyomó húsos modellekről. A tervező korábbi kijelentése óriási felháborodást keltett. Azt találta mondani, hogy a nagydarab modellekre senki sem kíváncsi, és csak a magukat chipsszel tömő, kanapén elterpeszkedő nők azok, akiknek fáj a sovány modellek látványa. Nem lett igaza.

more

A gömbölyű modellek egyre felkapottabbak, főleg a V magazin januári száma óta. Ha a Vogue Italia 2008. augusztusi „All Black”, azaz kizárólag fekete modelleket felvonultató lapszáma nagyot durrant, akkor a V magazin „Curves Ahead” fotósorozata atombomba volt a divatvilág számára, és hatalmasat tarolt. Szinte nincs olyan divat iránt érdeklődő laikus, aki ne ismerné a képeket. A lap kétségtelenül hatalmasat kaszált azzal a számmal. Mivel a divat elsősorban üzlet, a többi magazin sem engedhette meg magának, hogy az unalomig ismert, vékony modellekkel szerezzen vagy tartson meg olvasókat. Az újdonság mindig kell és most a gömbölyű a sláger! Vannak, akik örülnek ennek, mert szerintük ezzel véget ért az elől deszka, hátul léc modellek egyeduralma. Mások szerint fölösleges túlsúlyos – 46-48-as méretű – modellekkel előrukkolni, hiszen ezekkel a nőkkel legalább olyan kevesen tudnak azonosulni, mint a nádszálvékony kifutómodellekkel. És pont itt van a lényeg! Miért kellene velük azonosulni?

A titok szerintem abban rejlik, hogy amennyire csak lehet, távol tartsuk magunkat a tudatalattinkra ható, elferdítő vizuális ingerektől. Nem tagadom, velem is előfordult már, hogy csak azért mentem be a Zarába vagy a H&M-be, mert az egyik magazinban láttam egy ruhát, ami csodásan állt a modellen, és elhittem, hogy én is olyan szexi lehetek benne. Persze, rendszeresen csalódnom kellett, és ma már nem hagyom magam ilyen könnyen elcsábítani. Azt viszont aláírom, hogy ehhez idő kellett. A divatmagazinok képei sokkal nagyobb befolyással vannak a fiatal lányokra. A magazinokban látott modellek a tudattalanra hatnak, úgy befolyásolnak bennünket, hogy észre sem vesszük. Ezért van az, hogy a fiatalok káros önsanyargatásba kezdenek, hogy olyanok legyenek, mint az általuk tökéletesnek tartott, vékony modellek. Pedig csak annyit kellene tudatosítaniuk magukban, hogy ezek a nők azért vannak, hogy bemutassanak egy ruhát, de semmi több. Ugyanígy kell eljárni a túlsúlyos modellekkel is, hiszen az sem lenne túl egészséges, ha egyszerre hamburgerrel és sült krumplival kezdenék tömni magukat csak azért, hogy olyan hurkákat növesszenek, mint a 48-as méretű Tara Lynn.

Egyébként szerintem üdítő ilyen fotósorozatokat látni, nekem semmi bajom a hurkákkal vagy az XL-es mérettel, és elismerem, hogy ezek a nők gyönyörűek. De ne felejtsük el, modellekről van szó, akiknek pont az a dolguk, hogy gyönyörűek legyenek. És ebben nagy segítségükre vannak a sminkesek, a fodrászok és a fotósok is, akik úgy állítják be a fényeket, hogy a végeredmény „bárcsak” sóhajokat csaljon ki a képeket néző emberekből. Mert a divatvilág mégiscsak az illúzióké.

Részlet Imogen Edwards-Jones és Anonymus Őrült divatvilág című könyvéből:

„A divat olyan üzletág, amely a fantázia, az álmok, az illúziók világára épít, és ugyan ki álmodozik arról, hogy 44-es méretet hordjon? Kivéve persze, ha az illető 48-as méretű: az ő szempontjából a 44-es akár csábítónak is tűnhet. De mindent egybevetve, egy nő, aki a fodrásznál végiglapozza a Vogue magazint, nem azt fogja kívánni, bárcsak ő lenne az a duci lány a képen. A márkás ruhák jobban mutatnak a sovány testeken. Amikor egy tervező ismerősömnek sikerült kiütnie magát a Vogue partiján, a Londoni Divathét előtt: bevallotta, akkor lenne a legboldogabb, ha úgy vonultatná fel a ruháit a kifutón, hogy senki ne legyen bennük.

- A szabásvonalak legyenek szépen a helyükön, ne torzítsák el őket a cicik meg a fenekek – magyarázta akadozó nyelvvel. – Az lenne a legjobb, ha csak papírlap sétálna végig a kifutón. Bevallom, egy tervező számára kész rémálom, ha hordják is a ruháit.

Attól tartok, tudom, miről beszél a kolléga. A ruhák, a blúzok és a szoknyák tökéletesen mutatnak, amikor a stúdióban megtervezed őket a papírlapon. Amikor kiszínezed a rajzokat, feltűzöd őket a falra, teljesen makulátlanok. Amikor aztán kibuknak az anyag hiányosságai, és a szabász közli, hogy a ruhának nem lesz szép az esése – magyarul, amikor mások is belekerülnek a képbe -, minden összeomlik, és én nekiláthatok kompromisszumokat kötni. A hús-vér nők eltorzítják a divat művésziségét és lényegi esztétikáját – ez a baj! Úgyhogy minél vékonyabbak, annál közelebb állnak ahhoz a papírlaphoz, amelyen a ruha megtervezésre kerül, és mi, divattervezők, annál jobban járunk. Kész szerencse, hogy efféle hozzáállás ellenére vannak, akik egyáltalán hajlandóak megvásárolni a ruháinkat.”

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások