Közösség

Zoom-zoom

6047

Megunva, hogy körülbelül a huszadik hímnemű ismerősöm akad ki teljesen vagy meglepődik azon, hogy igen, lány létemre szeretem a Forma-1-et, azt hiszem, épp ideje, hogy megcáfoljam azt a tévhitet, miszerint az autósport nem nőknek való.

Már hét évesen, amikor a két legnagyobb rivális még Häkkinen és Schumacher volt, minden második hétvégén csuriba tett ujjakkal ültem – illetve inkább pattogtam – a kanapén a tévé előtt, és furcsa perverzitással vártam, hogy melyik kanyarban fogja valaki végre kilökni az általam utált versenyzőket. Igaz, ekkor még semmit nem tudtam magukról az autókról vagy a szabályokról, de Coulthard, „a kockafejű cuki” jelenléte bőven elég volt ahhoz, hogy a közel kétórás futamokat lélegzetvisszafojtva végignézzem. Emlékszem, a sulim közelében volt egy gyerekkönyvtár, ahova minden héten elvitt anyukám és türelmes szülő módjára kivárta, amíg felkutattam az összes kölcsönözhető autós könyvet, amit azután otthon tüzetesen áttanulmányoztam és felmondtam a családom összes tagjának. Sőt, a többi gyerekkel ellentétben én nem építettem homokvárat – egy Forma-1-es autó megépítése sokkal nagyobb kihívás volt, mert a hátsó légterelő szárny a csudának sem akart a helyén maradni.

Aztán ahogy felnőttem, lassan rájöttem arra, hogy a Forma-1 több mint helyes pasik értelmetlen száguldozása idétlen alakú pályákon. Technikás, érdekes és nehéz sport, amit igenis egy lány is tud értékelni. Az utóbbi évtizedben rengeteg új szabályt hoztak a pontrendszer módosításától kezdve az időmérő edzések menetének megváltoztatásáig. Izgalmas nyomon követni ezeket az újításokat és látni, hogy a versenyzők és a csapatok mit össze szenvednek egy-egy szívatósabbra sikerült szabálymódosítás után.
Lehet, hogy furcsán hangzik – és valószínűleg a férfiak ezt nem tapasztalják -, de ha az ember lánya már majd’ két évtizede szinte az összes versenyt végignézi, érzelmileg is elkezd kötődni a csapatokhoz és a pilótákhoz, vagy éppen megutálja őket. Takuma Sato, azt hiszem, örök favorit marad, bármilyen kis szerencsétlen is volt, Schumacher az Schumacher, nem gondolom, hogy kommentálnom kell a teljesítményét. Häkkinen is nagyon jó pilóta volt. A Ferrari és a McLaren – bár voltak hullámvölgyeik – még mindig két nagyon erős csapat. Alonso a világbajnoki címe óta elviselhetetlen, Barichello jól vezetne, ha normális autóban ülne, Vettel vagy Massa pedig nagyon megérdemelnék, hogy az idényt ők zárják a világbajnoki dobogó felső fokain.

Coulthard pedig függetlenül attól, hogy már visszavonult, még mindig a szívem csücske. Tavaly nyáron életem egyik legnagyobb élménye volt a Várban megtartott Red Bull Parade bemutató, ahol egyrészt végre közvetlen közelről, élőben láthattam egy száguldó Forma-1-es autót, másrészt gazdagodtam egy autogrammal és egy Coultharddal közös fotóval. Igaz, majdnem megsüketültem a motor hangjától és az ájulás kerülgetett, amikor a skót expilóta mellé állhattam, de nagyon megérte elmennem.

És ha már Forma-1, vétek lenne, ha nem ejtenék egy pár szót Palik Laciról. Sokan nem szeretik, és félreértés ne essék, nálam sem No.1, de szerintem rettentően szórakoztató, ahogyan közvetít. Gyulámat állandóan beoltja – de végre néha vissza is kapja a beszólásait -, halkan megjegyzi a teóriáit a bokszkiállásokról – amikből persze általában semmi sem jön be –, és szemrebbenés nélkül nevezi a pilótákat a csapattársuk nevén, mivel nem tűnik fel neki, hogy három körrel azelőtt kiestek. Egy szó, mint száz, nagyon jó lenne, ha a férfiak végre elfogadnák, hogy mi, nők is szerethetjük az autósportot és lehet róla véleményünk, még akkor is, ha nem tudunk vezetni és amúgy semmit sem értünk az autókhoz. Ahogy ők titokban elolvasgatják a női magazinjainkat, úgy mi is kivehetjük a részünket az állítólagosan „pasis” dolgokból.

Persze, ha még soha életedben nem láttál egyetlen futamot sem, de a kedvesed leültet maga mellé, hogy nézd, valószínűleg elsőre két óra kínszenvedés lesz a futam. Úgyhogy íme néhány kedvcsináló érdekesség, ami felkeltheti az érdeklődésed a Forma-1 és a pilóták iránt:

  • Egy Forma-1-es autó körülbelül 80 000 alkatrészből áll, amik óraműpontossággal dolgoznak – hát igen, ezek nem azok az autók, amiken bütykölsz egy kicsit, és már mehetsz is tovább.
  • A pályán a versenyzők felgyorsulhatnak 200km/h-ra, majd újra megállhatnak csupán 7 másodperc leforgása alatt – azt hiszem, az autópályán gizdázók néha ezt próbálják utánozni.
  • Egy sportautó lefékezése majdnem két másodpercig tart, ami alatt az autó még legalább 55 métert tesz meg – még szerencse, hogy a pályán nincsenek szabálytalan gyalogosok.
  • Az autó ülése annyira szűk, hogy a versenyzők csak a kormánykerék levételével tudnak kiszállni belőle – nem jó kedvükből pakolásszák ki-be.
  • A versenyzők azért ilyen izmosak, hogy kibírják a rájuk nehezedő nehézségi gyorsulást – a legtöbben szemet gyönyörködtetőek a kis overalljaikban.
  • Egy futam alatt a pilóták átlagosan két kilót fogynak, és a kiszáradás elkerülése végett folyamatosan energiaitalt isznak – a pilótafülkében olyan meleg van, mintha nagykabátban ülnél be szaunázni.
  • És végül egy kis pletyka: a legtöbb versenyző nagyon babonás, és minden versenyre rituálészerűen készül. David Coulthard anno minden versenyen a szerencse-alsógatyáját hordta, Fernando Alonso a csapattagok szerint énekléssel vezeti le az idegességét, Michael Schumacher pedig nem vezet a szerencsemedálja nélkül.
Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások