Szépség

Milyen szép ez a gyerek!

5969

Nagyon sokat gondolkoztam mostanában azon, ha kamaszodó lányom lenne, vajon milyen eszközrendszerrel tudnám legalább egy kicsit kompenzálni azt az elképesztő nyomást, ami a külsejével kapcsolatban rá nehezedik. Elképzelni se tudom, milyen lehet manapság cseperedő lánynak lenni, s nehezen tudok napirendre térni olyan tények fölött, mint az, hogy nyolc-tíz éves kislányok már fogyókúráznak, hogy vannak ilyen korban anorexiások, hogy a kamaszlányok igen nagy százaléka elégedetlen a külsejével, és gyakorlatilag bármit megtennének, hogy karcsúak és szépek legyenek. Olyan világot hoztunk létre, amiben a csomagolás az elsődleges, és még ha manapság már ki is mondjuk, hogy nonszensz ez az egész, a lényegen semmit sem változtat. Emlékszem, én nyolc éves koromban még a dudálós mikiegeres pólómban rollereztem a nagymamám kertjében, és hírből sem ismertem a kalória, tápérték vagy a testtömegindex világát.

Beszéltünk már róla itt is, hogy az a nyolc év, ami a szerkesztőség két fele között korkülönbségben fennáll, már megmutatja a hatását a megfelelni vágyás kapcsán. Manapság csinosnak kell lenni és divatosnak is természetesen, no persze az sem árt, ha a hajunk is pont a trendekhez illeszkedik színben és formában egyaránt. Hogy ez mennyire komoly, igen könnyen megbizonyosodhatunk, ha a melegedő napok valamelyikén elmegyünk a Gödörhöz, és fél órán keresztül valamelyik asztalról nézzük Budapest külön bejáratú kifutóját, igen, a lépcsősort. Egyeseket elnézve rendkívüli jelentőségűnek tűnik, hogy kellőképp fesztelenül, ám bevonulásuk fontosságának teljes tudatában, a legmenőbb outfitben debütáljanak a budapesti tavasz kávézgató ítészei előtt. Vicces.

No de kanyarodjunk vissza a gyerekkorhoz és az eredeti kérdéshez! Mit tehetünk, hogy elképzelt lányunkat a lehető legegészségesebb lelkiállapotba hozzuk, miközben egy egész rendszer inkább a bikiniszezonra készítené föl? Ezen mélázva rádöbbentem, már ott elrontjuk ezt az egészet, amikor kimondjuk: Milyen gyönyörű vagy, kislányom! Hihetetlen szép ez a gyerek! - és hasonlók. Miért nem azt mondjuk: milyen jószívű vagy, milyen kedves vagy, milyen segítőkész vagy, milyen különleges vagy...? Dicsérjük a gyerekeket külsejükért vagy észbeli képességeikért, mintha más nem is lenne fontos ezen a világon. Vagy szép legyél vagy okos - hisz valamelyikből meg kell majd élni.

Mire megegyeztem önmagammal a fentiekben, jön egy kétkislányos anyuka barátnőm, és váratlanul egy beszélgetés közben így szól: "Minap rájöttem, ennek a két kis nősarjadéknak nem tudom majd eleget mondani, hogy milyen szépek, pedig valószínűleg ez az egyetlen út ahhoz, hogy valami önbizalmuk legyen. Úgy gondolom, nagyon fontos az ilyen jellegű megerősítés és visszacsatolás egy szülő részéről." Mit mondjak, ebben is ott az igazság, hisz mit érezne nem létező lányom, ha tudatosan nem szépségéről áradoznék neki? Összeomlana? Felbátorodna? Szerintetek merre van a kiút ebből a társadalmi zsákutcából?

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások