Divat

Rámarkolsz vagy mustrálod?

5919

Az a szín-, minta- és képkavalkád, amit az újságos standokon látunk, sok-sok ember megfeszített munkájának eredménye. Mikor ők, vagyis a szerkesztőkből, tördelőkből és művészeti vezetőkből álló team lapzártával kikapcsolja a számítógépet, nincs más dolguk, mint várni az eladási adatokat, no meg feltölteni a következő lapszámot, de ez most nem ide tartozik. Az, hogy ki, milyen ruhában, milyen pózban tekint ránk a címlapról nagyon is mérvadó, de az ugyanitt látható szöveggel is éppúgy el lehet adni a lapot mint egy világhírű színésznővel, sőt...

Ezzel el is érkeztünk a probléma velejéhez, ugyanis a hazai szűk és viszonylag kis piacon javarészt csak a külföldi sallangokkal találkozunk. Ha kézbe veszünk egy Cosmopoltitant, mindegy hogy Düsseldorfban vagyunk vagy épp Fokvárosban, a címlap biztosan ugyanúgy fest: miniruhába öltöztetett mosolygó híresség, aki egyik kezével enyhén felhúzza a ruhácskáját. Ezt a klisészerű kompozíciót viszonylag könnyen megunjuk, bár a magazin az impulzusvásárlókra is bőséggel épít, elég ha a 69 pozitúra, 120 randitipp, és a 99 sminktanács feliratozásra gondolunk. Kis szerencsével az is meglehet, hogy egy és ugyanazon fotó szerepel mindkét kiadványon, és nem a Cosmo az egyetlen magazin, aki így rotálja a képeket - bár az efféle újrafelhasználás teljesen érthető. A probléma nem is az azonos címlapokkal, vagy az egyező anyagokkal van, hanem a címlapi koncepciókkal, amiket többségünk már unásig ismerünk. Jó néhány magazinolvasással eltöltött év után már tudjuk jól, hogy melyek azok a lapok, amiket örömmel olvasgatunk, és melyekért nem adnánk többé egy fillért sem. Nevezzük ezt márkahűségnek, hiszen az, aki hónapról hónapra megvásárolja az adott glossy magazint, már nem feltétlenül a tartalom miatt teszi mindezt, hanem a megszokás a hűség, és az exkluzivitás érzése miatt, amit a vagyont érő cipők és táskák nézegetése nyújt. Van tehát egy márkahű olvasónk, aki joggal várja, hogy az amúgy többnyire jól sikerült címlapi fotót ne rejtsék mímes, dülöngélő betűhalmaz mögé, hiszen egy jó magazin a névvel adja el magát, pontosabban nem fél pusztán a nevével eladni magát.

Számtalanszor beszélgettünk már a témáról, és értetlenül görnyedtünk a tördelők aprólékos munkája felett, melynek végeredményeként egy szabad négyzetcentiméter sem marad az oldalakon. Levegőőőőt! És sajnos a címlapok is efféle sebből vérzenek, ugyanis a túlzsúfolt papírlapból nem könnyű kiszúrni a lényeget, bár érthető módon színkiemeléssel azért próbálják navigálni a tekintetünket. No de mi a helyzet a tipográfiával? Joggal mondjuk, hogy egy sallangmentes betűtípussal leírt jó mondat eladja az egész lapot. Egyetlen mondat. Úgy tűnt, a főszerkesztőket és művészeti vezetőket semmi sem rángatja ki a megszokás kényelmes medréből, így maradnak a hatásvadász szalagcímek és a klisészerű borítók. Vagy mégsem?

A brit Elle áprilisi száma váratlanul felkavarta a sokéves állóvizet, sőt mondjuk úgy, hogy újratöltötte az egész poharat, és nemcsak azért, mert a stílusikonnak számító színésznő, Chloe Sevigny szerepel a címlapon. Mérföldkőnek igazából nem is a címlapfotó számít, hanem az egész borító, ugyanis nyoma sincs a jól bejáratott betűtípusoknak, színeknek, lineáris és szimmetrikus megoldásoknak. Mindezek helyett egy gyerekesen játékos címlapot látunk, amelyen egyértelműen látható, hogy nem volt cél a mérnöki pontosságú vonalvezetés, és szerintünk ez így van jól. Nem akarjuk tudni, hogy milyen összeállítások szerepelnek a magazinban, hiszen ha akarjuk, még fizetés előtt belelapozunk, azt is tudjuk, hogy ugyanannak a szerkesztőgárda munkáját tartjuk a kezünkben, amit hónapok, vagy akár évek óta tisztelünk és szeretünk. És ha már mi, olvasók bizalmat szavazunk és elkötelezett vásárlói leszünk egy magazinnak, mindezekért cserébe érthető, hogy nem akarjuk hónapról hónapra ugyanazt a címlapot látni. Őszintén reméljük, hogy a brit Elle-hez vagy a hazai Room magazin címlapjához hasonló megoldásokkal egyre többször találkozunk majd.

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások