Közösség

Más szemszögből nézve

5901

Kettőt pittyen a riasztó, a zárak kinyílnak. Beszállok, magamra csukom a tetemes súlyú ajtót, és ezzel a külvilág egy távoli ingerhalmazzá degradálódik. A nagy vasdarab csukódásának hangja egy határozott és precíz, fémes puffanás. Ez az autó olyan, mint a bor: a korral nem öregszik, hanem nemesedik. Elfordítom a kulcsot (pokolba a gombnyomásos szájber-indítással). Tiszteletet parancsoló, erőtől duzzadó morajlással kel életre a V8-as. Elmosolyodom. Otthon vagyok. A kényelmes ülés évtizedeket zokszó nélkül tűrő bivalybőre a nagykorúsághoz közeledve is illatos, repedésmentes és jó tapintású. A rózsafa gyökérrel dekorált műszerfal otthonos nappali-hangulatot áraszt. Végigfuttatom a tekintetem a ping-pong asztalnyi, szépen ívelt motorháztetőn, melynek elején a csillag trónol. Megint elmosolyodom.

Behúzom D-be az automata váltót, amely finom rántással adja tudtomra, hogy a kúszónyomatékot ráküldte a hátsó kerekekre. Felengedem a féket, és a Benz ellentmondást nem tűrő méltósággal indul útjára. Ezt az autót nem vezetni kell, hanem navigálni. Hirtelen eláraszt a jóleső érzés, amely minden egyes alkalommal úrrá lesz rajtam, amikor vezetem ezt a vasat. Úgy érzem, révbe értem. Megtámasztom a fejem az előrebillenthető fejtámlán (az ég áldja azt a zsenit, aki ezt a dolgot kitalálta), könyökeimen pihentetem a kezeimet és néhány ujjammal tudatom a kormányművel, hogy merre fordítsa a kerekeket. Finoman duruzsol a motor, halk búgással ad jelt a létezéséről, az automata puhán pakolgatja a fokozatokat. Csorgok a városi forgatagban, tolom a csillagot. Nem vágnak be elém, nem dudálnak, elengednek. Tartanak tőlem. Ez az autó Budapesten a nyugalom piciny szigete. Az irtózatos úthibák, kátyúk lágy ringatózás formájában jutnak el a testemig, a kormány finom visszajelzéseket küldve kommunikál a kezeimmel. A betontömbből kifaragottság, az örökkévalóságnak szenteltség sugárzik ebből a járműből. Röhögve mutat fityiszt a konzumvilágnak.

Amint kiérek a városból világossá válik, hogy ez az autó nem urbán-aszfaltpattanás. Annál többre lett építve. Az autópálya-felhajtó elnyújtott jobbosán gurulva már futkorászik a bizsergés a gyomromban. Tudom, hogy mi következik. Kiérek a gyorsítósávba. 70. A jobb lábam koppan a padlón, megtalálva a kickdown switch-nek nevezett gombot. Az eddig nemes kulturáltsággal vonuló, elegáns cirkáló vadállattá változik. A csillag megemelkedik, az automata visszavált kettesbe, én az ülésbe tapadok, a levegő bennem reked. A nyolchengeres finom duruzsolása elemi erejű hörgésbe csap át, gyönyörű orgánumú éneklésbe kezd a háromszáz lóerő. Nézem a tükröt, nem jön semmi. Bevágódom a belsőbe. 120, jön a hármas. A gyorsulás nem hagy alább, szépen lassan kiül az arcomra az a gyermeki vigyor, ami minden alkalommal úrrá lesz a fizimiskámon. A gyomrom jól eső görcsben, gerincemben liftezik az adrenalin. 190, a váltó négyesbe kapcsol. A felezővonalak egyre gyorsabban jönnek egymás után, az autó ül az úton, atombombával sem lehetne lerobbantani az aszfaltról. Játszi könnyedséggel érem el a 250-es végsebességet, ahol leszabályoz az elektronika, nem enged tovább. Az éleslátás a közvetlenül előttem lévő dolgokra határolódik, olyan, mintha egy csőben mennék. A kormány rezzenéstelen, akár sínen is húzhatnának. Elengedem a gázt, vége a gyereknapnak. Beállok a megszokott tempómba, bekapcsolom a sebességtartó automatikát és benyomom a zenét. Megnyugszom, de még mindig az a mosoly ül az arcomon.

Autózni jó. Örömömet lelem benne minden egyes alkalommal, minden méterrel. Én nem azért járok kocsival, mert rá vagyok kényszerülve, hanem azért, mert megszállott vagyok. Fanatikus. Viszont azt vettem észre magam körül, hogy a hozzám hasonlóan benzinvérű autóstársaim a megrögzött ellenlobbistákkal szemben fel tudják fogni, hogy Budapesten ez a közlekedési mód az esetek többségében nem élvezkedés, hanem kényszer. Kényszer az agglomerációban lakóknak, a kisáruszállítóknak, azoknak az embereknek, akik európai körülmények között szeretnének A-ból B-be jutni. Autófüggő barátaimmal, ismerőseimmel együtt megértjük és elfogadjuk azt a tényállást, miszerint a főváros belső kerületeiben autóval közlekedni sok szempontból hátrányos a közösségre nézve, és támogatjuk a környezet jobbá tételét – hiszen ez mindenkinek érdeke. A szemellenzős autóellenesek viszont nem tudják megérteni, hogy az autós nem ellenük cselekszik, hanem szerencsétlennek jó eséllyel nincs más választása. Kevesen vagyunk mi, autóőrültek, akik passzióból terelgetjük a gépsárkányt. Az infrastrukturális körülmények nincsenek megteremtve ahhoz, hogy más közlekedési mód színvonalban versenyre kelhessen a személygépjárművekkel. A nyugati példák záporozása közben azt kellene felfogni, kedves antiautósok, hogy ha nincs alap, nem építhető ház sem.

Legyünk tekintettel egymásra, figyeljünk a másikra. Fogadjuk el, hogy itthon ez a helyzet. Nem rózsás, de ez van. Itt élünk, együtt. Nem megyünk semmire a habzó szájú lobbizással, a másikat szapulással, a „dögöljön meg a szomszéd tehene is” (avagy ha nekem nem futja autóra, más se vehessen) típusú, igen gyakori mentalitással, a fej homokba ágyazásával. Alkalmazkodni kell az adott szituációhoz és azon lenni, hogy javítsunk rajta. A békés együttközlekedéshez mindig két fél kell. Én azt tapasztalom nap mint nap, hogy a pedálozó kétkerekűek tábora teljes mértékben intoleráns, miközben azt várják el, hogy őket egyenrangú partnernek tekintsék. Akkor kérem szépen, viselkedjenek is úgy! Természetesen akinek nem inge, ne vegye magára. „De hát leszorít, bunkó, elém nyitja az ajtót”. Nem a másikra kell mutogatni, felül kell emelkedni annak faragatlanságán. Nemcsak a saját szempontjainkat kell nézni, hanem a közösségét is, amiben élünk. Mindenkinek érdeke a jobb, színvonalasabb közlekedés. Egyszeri emberként annyit tehetünk, hogy türelmesen, békésen, udvariasan és figyelmesen közlekedünk embertársaink között. Rengeteget számít. Jogokat lobogtatni mindenki tud. Nyugat-Európa idilli példáira pedig nem mutogatni kell, hanem követni őket – gondolok itt különös tekintettel a közlekedési morálra. Nem vagyok borúlátó, a mostani tendencia alapvetően pozitív, de nagyon hosszú még az út az élhető közlekedésig. Mind városfejlesztési, mind morális vonatkozásban. Remélem, hogy idővel eljutunk arra a szintre, amikor visszagondolva boldogan kijelenthetjük: letettünk valamit az asztalra. Ez a mi generációnk dolga.


Az olvasói cikkek tartalmának valódiságáért a cotcot.hu szerkesztősége nem vállal felelősséget. Ezen szolgáltatásunkat olvasóink saját felelősségükre vehetik igénybe. A szerkesztés jogát fenntartjuk!

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások