Csak nem egy vibrátor?

Gigantikus mosógép, több méteres rúzs, óriásporszívó – csak néhány azon innovációk közül, amelyek forradalmasították a nők életét az elmúlt évszázadban. Nagyszerű innovációk nőknek címmel – stílszerűen március 8-án, nőnapon – nyitotta meg kapuit a budapesti Erzsébet téren az a nagyszabású kiállítás, amely nemcsak látványában elragadó. A rendhagyó tárlat olyan tárgyakra irányítja a látogatók figyelmét, amelyek manapság a női mindennapok észrevétlen kellékei, de a XX. században forradalmi újdonságként törtek be a nők életébe. A köztéri kiállítás 2010. április 8-ig, a nap huszonnégy órájában, ingyenesen tekinthető meg a Gödör lépcsősorán. Amikor a még nem leleplezett szobrokat figyeltük, odasúgtam a partneremnek: "Úristen, az ugye nem egy vibrátor?!" - nem az volt...

Mi-Tu-Ház

A szó szerint „nagyszerű” tárgyakat nemcsak gigantikus méretük, de a hozzájuk fűződő hihetetlen történetek miatt is érdemes felkeresni. A porszívó története 1902-re nyúlik vissza, amikor Hubert Cecil Booth angol hídépítő mérnök a vasúti kocsik takarítása során felismerte, hogy érdemesebb a port egy vákuum elvén működő szerkezettel beszívni a tisztítandó felületről, mintsem az addigi gyakorlatnak megfelelően sűrített levegővel lefújni onnan, hogy aztán perceken belül úgyis visszarakódjon. Lovaskocsi vontatta monstrumának működtetése őrületes zajjal járt (a mellette elhaladó lovak rendre meg is bokrosodtak), s a takarítás csak az utcáról, az ablakokon át behúzott szívócsővel volt lehetséges. A porszívózás kezdetben olyan kuriózumnak számított, hogy a legelőkelőbb estélyeken elmaradhatatlan műsorszámként prezentálták, s őfelsége, VII. Edward rögtön rendelt két varázslatos tisztítószerkezetet a Buckingham Palota és a Windsori Kastély számára. A porszívó evolúciója azután Amerikában folytatódott, ahol is a porallergiában szenvedő portás, egy bizonyos Murray Spengler nevű úriember egy párnahuzat felhasználásával megkonstruálta az első porzsákkal rendelkező modellt. Találmányának jogait Hoover vásárolta meg, majd fejlesztette tovább, s az új terméket olyan sikeresen vezette be az amerikai, valamint az európai piacokon, hogy angolszász nyelvterületen neve azóta is porszívót jelent.

Vagy ott van a hajszárító, amely megjelenése előtt a leleményes hölgyek nem ritkán úgy szárították a hajukat, hogy porszívójuk kifúvónyílásához egy tömlőt erősítettek. 1920-ig kellett várniuk arra, hogy problémájukat megoldja az első kézi hajszárító, a Ciklon, amelyet Amerikában dobtak piacra. Megjelenését a századelőn kifejlesztett univerzális elektromos motor tette lehetővé, amelyet a mérnökök azután számos háztartási eszközben használtak a varrógéptől egészen a turmixgépig. Az első modellek formai megoldásaikat tekintve alig különböztek a mai termékektől, s általában alumíniumból és rozsdamentes acélból készültek, króm betétekkel. Az otthoni hajformázást lehetővé tevő és a fodrászszalonok szolgáltatásait egyre inkább kiváltó hajszárítók, amelyek cserélhető, a levegő kifúvását irányító műanyag kiegészítőkkel is rendelkeztek, az 50-es években jelentek meg.

A mosógép, ez a nők életét alapjaiban megváltoztató találmány először Amerikában hódította meg a háztartásokat. A háztartási gépek elterjedésének előfeltétele az otthonok elektromos hálózatba történő bekapcsolása volt. A technikatörténet írás Alva J. Fisher nevét őrizte meg az elektromos mosógép feltalálójaként, de nagyon valószínű, hogy Goldenberg és Woodrow előtte benyújtott szabadalmai szintén versenyezhetnének az elsőbbség jogáért. Egy bizonyos 1910 környékén már létezett az első elektromos mosógép, amely a rossz hatásfokkal működő gázüzemű, illetve gőzzel működő elődöket váltotta fel. Európában még hosszú évtizedekig luxuscikknek számított a mosógép, a londoni Harrods 1929-es katalógusában például úgy reklámozza az új masinát, hogy az különböző tartozékokkal kiegészítve húst darál, fagylaltot készít, ezen felül  pedig kolbásztöltésre és késélezésre is alkalmas. 1957-ben jelentek meg a mosást és a centrifugálás egyesítő modellek, 1960-as években pedig piacra dobták az első automata mosógépet, amely nélkül a modern nő hétköznapjai ma már elképzelhetetlenek lennének. 

Persze még máig nem találták fel a vasalós mosógépet, ezért erre külön eszközt kellett kifejleszteni. Az 1930-as évekre az amerikai háztartások mintegy fele rendelkezett elektromos vasalóval. A vasalók fejlődéstörténetében jelentős lépés volt a termosztát feltalálása (1936), ami kivédte az eszköz túlmelegedéséből adódó baleseteket, és a hőmérséklet beállításával a vászontól a műselyemig, mindent biztonságosan ki lehetett vasalni. Közben a 20-as évek prototípusaihoz képest a kiáramló gőz irányítása is tökéletesedett, így semmi sem állhatta útját a gőzölős vasaló megjelenésének, amely jelentősen növelni tudta a vasalás hatásfokát, és ezáltal lecsökkentette a nemszeretem házimunkával töltött időt. Hoover 1952-es modellje hosszú éveken át standard maradt. Automata hőszabályzós gőzvasalójának talpa sajtolt alumíniumból készült, barázdái a vasalótest oldalain helyezkedtek el, így a gőzt nem annyira a szövetre, inkább a fölé bocsátotta. A gőz kiáramlása a vasaló sarkára állításával automatikusan szünetelt, s a fogantyú kialakításánál a balkezes felhasználók igényeire is gondoltak. Az évek előrehaladtával azután megjelent a tapadásmentes talp és a gőznyílások is a helyükre kerültek, a háziasszonyok nagy-nagy megelégedésére.  

Szépüljünk!

Az ajkak színezése már ötezer évvel ezelőtt is foglalkoztatta a szebbik nemet, de az alapvetően viaszból, olajokból és színezőanyagokból álló keverék csak 1915-ben nyerte el ma is ismert, rúdszerű, a töltényhüvely alakú tok által meghatározott formáját. Az ihletet a fegyvergyártás, közelebbről a töltényhüvelyek kúpos formája adta. Bár a századelőn már léteztek ceruza alakú ajakszínezők, az új forma és a kitekerhető konstrukció egyértelműen funkcionálisabb volt, és jobban figyelt a felhasználók igényeire, hiszen könnyebben, finomabban lehetett az ajkakra kenni, és a hölgyek, kompakt formájának köszönhetően, bárhova magukkal vihették. A rúzs a hollywoodi filmgyártásnak köszönhetően a második világháború idejére minden magára valamit is adó nő fegyvertárának elengedhetetlen kelléke lett.

A szemek hangsúlyozása a nők szépítkezési gyakorlatának mindig is a fókuszpontjában állt. Már az ókorban felfedezték, hogy a szempillák festésével és dúsításával a szemekre még több figyelem irányítható. Míg az ókori Egyiptomban nők és férfiak egyaránt méz és krokodilürülék keverékét kenték a szempilláikra, a viktoriánus hölgyek hamu és feketebodza összefőzésével érték el a kívánt hatást. A modern értelemben vett szempillaspirál anyagát T. L. Williams kísérletezte ki a nővére számára az 1910-es évek elején. A vazelin és szénpor elegyét hosszú évtizedeken keresztül tömörített massza formájában használták a nők, és egy vizes kefe segítségével vitték fel a pilláikra. A vazelint később viaszok váltották fel, s az 50-es évek végén a sok vesződség és elkenődött smink után végre megjelent a ma is ismert tubusos applikátor. A vízálló verzióra már a 30-as évek végén is voltak kísérletek, de az allergiás reakciókat kivédő termék ténylegesen a 60-as években, Twiggy elbűvölően hosszú és ívelt pilláinak köszönhetően hódította meg a női vásárlóközönséget.  

Emancipuncik

A szoknyahossz rövidülésével párhuzamosan a harisnya egyre fontosabb divatkellékké vált a XX. században. A selyem és műselyem harisnyák korszakának a DuPont laboratóriumaiban 1939-ben kikísérletezett nylon szál (az első szintetikus anyag) vetett véget, amelyet egyébként először fogkefék gyártásához használtak. 1940. május 15-én dobták piacra az első nylon harisnyákat az USA-ban, s négy nap leforgása alatt négymillió párt adtak el belőle. A második világháború idején időszakosan szüneteltették a gyártását, s csak 1945-ben tért vissza a nagyáruházak polcaira, így nem csoda, hogy a New York-i Macy’s-ben tömeghisztéria fogadta a nők által a leginkább óhajtott termék újbóli megjelenését: hat óra alatt ötvenezer pár talált boldog gazdára. A hátul varrott, combközépig érő, harisnyakötős modelleket csak a 60-as évek közepén váltották fel a ma is ismert, a női alsótestet teljes egészében eltakaró harisnyanadrágok: egyrészt a körkötőgépek megjelenése lehetővé tette a varrás nélküli modellek gyártását, másrészt a miniszoknya divatja miatt nem volt igazán esztétikus a lépten-nyomon kivillanó harisnyakötők látványa.

A viktoriánus fűzők rémuralmának Paul Poiret francia divattervező empire vonalú ruhái vetettek véget, amelyek teljesen újraírták a nők körvonalait, és feleslegessé tették a kényelmetlen fűzők viselését. Az első modern melltartót szobalánya segítségével az amerikai Mary Phelps Jacob konstruálta az estélyijéhez, méghozzá két zsebkendő  és egy rózsaszín szalag összevarrásával. A 20-as években a vékony csípőjű, kis mellű, fiús nők divatja idején a melltartók nem a keblek hangsúlyozását és megemelését szolgálták, sokkal inkább a leszorítását, egészen az évtized végéig, amikor is megjelent a mellet kiemelő, első kosaras, merevített darab, s ezzel párhuzamosan a számozás is. 1934-ben elkészült az első vállpánt néküli modell. A következő jelentősebb változás 1959-ben következett az elasztikus szál, a Lycra feltalálásával, ami forradalmasította a fehérneműk gyártását. A rakétára emlékeztető, kúpos-kosaras melltartótípusoktól a gumihabbal párnázottakon át a 60-as évek szimbolikus melltartóégetéseiig, számos fordulat volt a melltartó XX. századi történetében, amelyet mindig is a divat szeszélye és az aktuális nőideál alakított.

A női egyenjogúság legmarkánsabb XX. századi szimbóluma. A 20-as évek közepétől már nemcsak sportruházatként viselnek a hölgyek nadrágot, hanem  megváltozott társadalmi és gazdasági szerepüket is hangsúlyozzák a férfi ruhatárból kölcsönzött viselettel. A világháború alatt a fronton harcoló férfiakat a nők kényszerültek helyettesíteni, s az új munkakör kényelmes és praktikus ruhatárat igényelt. A nadrágkosztümöt először Coco Chanel emeli be a modern nő ruhatárába, számos fiús elemmel együtt. Greta Garbo és Marlene Dietrich stílusával egyenesen összeforrt ez a viselet. A nadrágkosztüm másodvirágzása a 60-as években következik be; Yves Saint Laurent kollekcióiban a férfi öltönyöket imitáló nadrágkosztüm a nők szexuális felszabadulását demonstrálta.

„Ma már nehéz elhinnünk, hogy az olyan tárgyak, mint a mosógép, nadrágkosztüm vagy a rúzs valóságos forradalmat hoztak a nők életébe, s mindegyikük hozzájárult ahhoz, hogy a XX. század végére egy egészen új, minden eddiginél függetlenebb, öntudatosabb és szabadabb nő születhessen.” – mondta Halasi Rita, a kiállítás kurátora, az ünnepélyes megnyitón. „Nagyanyáink még nem élvezhették a létükből adódó előnyöket, s nem is sejthették a nyomukban járó alapvető változásokat, a modern nő számára azonban természetes, hogy a mindennapokban használja őket.” – tette hozzá.