Divat

Így divatozunk idehaza

5804

A magyar divat téma elég kényes, hiszen szeretnénk támogatni feltörekvő kreátorainkat, szeretnénk büszkék lenni sikereikre, mégis számos tényező van, ami beárnyékolja a divatot, és ambivalens érzéseket kelt bennünk. Szerencsések vagyunk, hiszen rengeteg kreatív ember él ebben az országban, az elmúlt öt-tíz évben pedig gombamód szaporodnak az üzletek, a tervezők, a csapatok és a showroomok, többen többféleképpen elindultak, elkezdtek építeni egy-egy márkát. A tervezők mellett pedig több modellt adtunk a divatszakmának, erre is méltán lehetnénk büszkék.

Irigység

Itthon, mint mindent, a divatot is szinte kötelező szidni. Megfigyelhető a divatiparral kapcsolatban is az a fajta kritizáló magatartás, ami más területeken is felfedezhető. Persze kritizálással mindig könnyebb kitűnni, mint dicsérő szavakkal, így nem véletlen, hogy sokan választják ezt az utat. A jelenség kitűnően megfigyelhető Mihalik Enikőnél, aki az ország eddig leghíresebb modellje, mindenki közül ő vitte a legtöbbre, így érthető, hogy karrierjének mozzanatairól mi is hírt adtunk, és adunk mindmáig. Sokan jönnek azzal, hogy már unalmas ez az egész Enikő-téma, de nem ez a normális, hogy többet foglalkozunk vele, mint bármelyik orosz, brazil vagy éppen amerikai származású modellel? Nincs számunkra nagyobb hírértéke Enikő karrierjének újabb lépésének, mint például a Heidi Klumról szóló ezredik pletykának?

A kritizálás persze a tervezők között is feltűnik, sosem a jót nézik, hanem megkeresik azt a néhány hibát és hiányosságot a másik munkájában, amivel piszkálni lehet a pályatársat. A pletykák pedig terjednek, és ki tudja, hogy egyáltalán melyiknek van valóságalapja...

Tekintve, hogy mindenki a saját érdekeit próbálja érvényesíteni, hogy mindenki - legyen szó modellekről vagy tervezőkről - tisztában van azzal, hogy a divat porondjáról nagyon gyors és többnyire visszafordíthatatlan az út a színfalak mögé, így hát érthető, hogy a sikert mélységéig kell kiélni. Ez a feszített hajsza azonban könnyen átfordulhat kínszenvedéssé, mert hát valljuk be, csak az igazán tehetségeseknek - és nem mellékesen - a sikereseknek adatik meg, hogy Lagerfeldéhez, vagy Gallianóéhoz hasonló, mesés karriert építsenek. Mindeközben látjuk a folyton frissülő partygalériák képeit, melyeken egymást ölelve és mosolyogva pózolnak a tervezők, fel sem merül bennünk, hogy a konkurenciaharc komolyan is kiéleződhet. Valljuk be, hogy Az ördög Pradát visel című filmet nem emlegetjük világklasszisként, mégis oly beszédes a jelenet, mikor Miranda negédesen üdvözli francia kolléganőjét, holott tudjuk, hogy kicsit sem kedveli őt. Itthon az ellenérzés a tervezők között talán nem is olyan erős, de a médiában dolgozók között jobban tapasztalható, megfigyelhető. A pályatársak mellett a hobbi fashionisták és a hivatásosak között a legkiélezettebb a helyzet, de ezzel nemzetközi szinten nem is olyan régen foglalkoztunk már itt a cotcoton. Leginkább az internetes körökben dívik a másik kritizálásának trendje, és az, hogy egyesek folyton hibákat keresnek más munkájában. A legutóbbi bemutatón például velünk is megesett, hogy az egyik blog írónője felfedezve a cotcotot a tömegben hangosan taglalni kezdte velünk kapcsolatos véleményét társnőinek, persze mintha ott se lennénk. A rosszindulat sajnos átszövi az egész ipart, sőt egy olyan ágazatban, ahol sokkal több a csaj, a helyzet csak rosszabb.

A divat ezen mélységét többségünk sosem ismerheti meg, nem tudhatjuk, hogy a modellek, kreátorok és divatszerkesztők tényleg jó barátok, vagy hatalmi harc folyik közöttük. A kapuk tehát zárva maradnak, az apró jelekből viszont olvashatunk, például mikor a francia Vogue főszerkesztője azt nyilatkozza, hogy még ha felkérnék se vállalná az amerikai kiadvány vezetését, pedig tudja, hogy az jóval felelősségteljesebb és tiszteletreméltóbb pozíció. A Vogue egy francia divatlap, akkor miről is beszélünk? Ha egy olyan divatnagyhatalomnál, mint a Vogue ennyire leosztottak a szerepek, akkor a hazai aprónak számító piacon, miért működne bármi másként? Vagy tévedünk?

Árképzés

Nálunk is sok kritika éri a bemutatott tervezőket az áraik miatt, gyakran hibásan, ezért is kizárólag őket okoljuk ahelyett, hogy a dolgok mögé néznénk. Itthon teljesen természetes, hogy egy üzlet csak bizományba veszi át az adott darabokat a tervezőtől, majd mikor eladta, fizet. A vételárra a boltok átlagosan ráteszik száz százalékos hasznukat, így jönnek létre ezek az egyáltalán nem átlagfogyasztói árak. Lehetne vitázni azon is, hogy az üzletek miért tesznek rá ennyit, de a legtöbb esetben talán a "nincs más választásuk" a megfelelő válasz. A különböző magas adókat és járulékokat csak így tudják kifizetni. Persze ha mindenki lefaragna egy kicsit, akkor csökkenhetnének a borsos árak, növekedne a forgalom és ezzel együtt a bevétel is, de sajnos amíg mindez nem változik, az ördögi kör folytatódik. Viszont az is igaz, hogyha átlépne a vásárlótábor egy bizonyos számot, akkor már régen nem azt képviselné a ruha, amit kezdetben, hiszen viselője nem lenne már annyira egyedi.

Persze az árakat sem lehet a végletekig csökkenteni, azt senki nem várhatja el, hogy egy egyedi vagy kisszériában készült ruha ára a tucatmárkákéval legyen egyenlő. Természetes, hogy magasabb az ár, persze nem mindegy mennyivel. Normális, hogy jobban honoráljuk azt a tervezőt, aki szívvel-lélekkel megalkotta a ruhánkat, mint azt a gyártót, aki szalagon ezresével, vagy gyerekmunkásokkal készítteti a cuccokat.

Ha mélyebben belegondolunk, és egy röpke pillanatra magunkat ültetjük a vezető tervező székébe, gyorsan kiderülhet, hogy a kollekciók magasan pozicionálása teljesen érthető döntés. Tegyük fel, hogy négy évig tanultunk egy egyetemen, lehet, hogy külföldön is eltöltöttünk pár hónapot gyakornokként, majd itthon dolgoztunk valamelyik tervező műhelyében, mindeközben saját szárnyaink csak nagyon lassan nőttek ki, és váltak életképessé. A tapasztalás és a tanulás, saját kreativitásuk fejlesztésére tett lépések jóllehet ösztönös mozzanatok, érthető módon végül  mindannyian szeretnénk profitálni a munkánkból. És azt se feledjük, hogy egy-egy designer darabban nemcsak a körültekintő anyagválasztás és kivitelezés van benne, hanem a tervező gondolatai és érzelmei, és az efféle intim kitárulkozást bizony meg kell fizetni. Még egy tömegmárkánál is ára van az adott tervező kreativitásának, idejének, amit a modell megtervezésével töltött, de ennek az összege ebben az esetben több ezres nagyságrendre oszlik el, míg egy kisszériás öltözéknél ez tíz-húsz darabra koncentrálódik. A magasabb árral ezt a munkát fizetjük meg, és azt, hogy nem jön szembe velünk állandóan az általunk viselt öltözék.

Anyaghiány

Sajnos a legtöbb tervező kénytelen szembe nézni azzal, hogy nem lelhető fel itthon olyan textilgyártó, textilforgalmazó, aki a megfelelő mennyiséget tudná hosszabb távon garantálni. A tervezőknél az anyagbeszerzés hullámzó - azok, akik nem nagy felhasználók, márpedig a hazai tervezők nem azok, nem tudnak több száz méter anyagot legyártatni, hiszen azt több szezon alatt sem tudnák azt el használni, a textilgyártók viszont csak nagy mennyiségtől készítenek kérésre, nekik csak így éri meg. Tehát van ez a patthelyzet. Elkészül egy kollekció, készült mindegyikből például öt-öt darab, de kérdéses, hogy az esetleges utórendeléseket miből készítik majd el. Keresni kell ugyanolyat vagy hasonlót, ami nem könnyű feladat. Az esetleges változásokat pedig úgy kell a vásárló felé kommunikálni, hogy az kicsit sem érezze magát becsapva, holott végül nem ugyanazért a nadrágért vagy kabátért fizet, amit a lookbookban anno "megkívánt". Értelemszerűen a külföldről importált anyagok jóval drágábbak, mint amennyit a sarki méteráruboltban kérnének, és ez is csak megfejeli az adott darab árát.

Monokróm

Az árképzés mellett a legnagyobb kritika a színek és minták terén éri a hazai tervezőket. Tény, hogy kezdetben a híres itthoni tervezők, mint a Use, a Je Suis Belle és Nanushka kollekcióit is fekete-fehér és esetleg szürke színhármas jellemezte, persze ma már vannak változások. Annak ellenére, hogy a Je Suis Belle például 2009-es tavasz-nyár kollekciójában használt sárgás zöldet, vagy a 2009/2010-es őszi-téli gyűjteményében láthattunk pirosat, a Use-nál pedig pirosat és barnát, még mindig visszafogott a színhasználata a haza "sztártervezőknek". Azért mondjuk, hogy hazai sztártervezőknek, mert ugyan van egy vidámabb vonalat képviselő tervezői réteg itthon, de ők valamiért mégis háttérbe szorulnak. Valami miatt az újságokban, tévéműsorokban szereplő, híres tervezők mind visszafogott, elegáns, minimalista szabású, színű, mintájú ruhákat terveznek. Tény, hogy nekik is megvan a saját vásárlóközönségük, de mégis van egy olyan fogyasztói csoport itthon, aki szívesen vásárolnák színesebb, viccesebb, bohókásabb kreátorok darabjait, gondoljatok vissza nektek is mennyire tetszettek Evetke mókás ruhái.

Valami miatt azt hisszük, és hiszik a divatszerkesztők is, hogy ami divatos, ami stílusos az egyhangú, ami már kicsit eltér ettől a sémától, az már nem lehet szupertrendi. Ezen mindenképpen változtatni kellene és helyet adni az eddig perifériára szorult alkotóknak is. Mindeközben tudjuk, hogy a fekete örök életű, sikkes és kifinomult, a tervezők stagnáló fekete látásmódja viszont nem bátorságra, pusztán biztonsági játszmára utal. És persze ott van a szürke egér effektus, amitől még a legújabb kollekcióból származó darab viselése sem menthet meg, hiszen magunkra húzzuk a hibátlan anyagból készült, csodásan megvarrt fekete (!!!) nadrágot, és mi történik? Többnyire semmi, hiszen egy fekete nadrág lesz a sok közül. Hiába nem másoknak öltözünk, és hiába tudjuk, hogy a holmi belsejében lapuló kis címke mesés márkanevet rejt, van bármi értelme fél fizetésnyit kiadni egyetlen kabátra? Egyelőre sajnos nincs, hiszen a hazai designer ruhák kínálata, a saját meglévő darabainkkal kombinálva nem kelt az árral arányos szofisztikált/divatos/cool megjelenést, vagy rosszabb esetben szimpla tucathatást kelt. Ez pedig egyszerű közgazdaságtan, vagy inkább racionális gondolkodás - minél nagyobb a ráfordítás, annál nagyobb hasznot remélünk, minél többet költünk egy ruhára, azt viselve annál stílusosabbak szeretnénk lenni.

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások