Közösség

Anya lettem

5794

Néhány klikkelés, és egy heti várakozás után hivatalosan is szülő lettem, vagyis mondjuk úgy, pártfogoló, akinek segítségével egyetlen kisgyerek naponta ételhez jut és ruhához, ha szükséges. Nincs ebben semmi rendhagyó, hiszen közülünk bárki megteheti, szándékától és pénztárcájától függően. Na, de kicsit mesélek anyaságom történetéről.

Mindenki hallott a Haitin történt katasztrófáról, melynek kapcsán mi is értekeztünk az ország sanyarú történelméről, mégis egyre távolodva az eseményektől, újból felvettük érzéketlen maszkunkat, amely mögül egyre ritkábban vetünk empatikus pillantást a világra, még akkor sem, amikor ártatlan gyerekek szenvedéseiről van szó. A híradások estéről estére unásig pörgették a katasztrófa helyén készült véres képsorokat, ezzel is csak közönyösebbé téve az amúgy is nemtörődöm nyugati társadalmakat. Az efféle híradózás ezer sebből vérzik, jóllehet a saját történetem végkifejlete ott kezdődött el, a tévét bámulva. Egyre gyakoribb, hogy a dobozt beizzítva katatón módon figyelem az előttem futó képkockákat, majd gyorsan belökök egy dvd-t, vagy inkább kikapcsolom a rendszert. Hatalmas szerencse, hogy néhány hete nem nyúltam kétségbeesetten a távirányító után, hanem megvártam, míg lefut a politikai köpködésről szóló riport, ami után sokadszorra a haiti árvákat mutatták, kiknek helyzete a katasztrófa előtt is kétségbeejtő volt, mára azonban egész jövőjük kilátástalanná vált.

Nem tudom, hogy osztjátok-e a véleményem, de ilyen tragédiákról szóló riportok alatt megtiltanám, hogy akár egyetlen narrátor is megszólaljon. Miért? Van bármi értelme, hogy statisztikai adatokkal bombáznak minket? Ezerszer sokkolóbb alámondás nélkül végignézni, ahogyan egy afgán anya zokogva tartja karjaiban agyonlőtt fiát, közben pedig könnyeivel keveredik a fiú vére. Ilyen tragédiához nincs mit hozzáfűzni, és sajnos a haiti árvák helyzetén sem segítünk, ha az ország államadósságát és a tragédia áldozatainak számát mantrázzuk.

Akkor este néma képsorokat láttam csupán, melyeken sírásra görbülő szájak váltották a könnyes szemeket. Ha láttatok ilyen sorozatot fotón, vagy mozgóképen, akkor pontosan tudjátok, miről beszélek. Ilyenkor óhatatlan, hogy empatikus énünk felülkerekedik a segítőszervezetekhez köthető szkepticizmuson és gyors döntést hozunk - segítünk, most! Szó sincs hetekig húzódó bürokráciáról, hivatalokban való sorban állásról, hiszen egyetlen online formanyomtatvány kitöltésével kinyilatkoztatod, hogy támogatsz egy árvát. Te döntesz az összegről és arról is, hogy havonta, negyedévente, félévente, vagy évente utalsz, vagy befizeted a csekket. Néhány klikkelés, és kész. Ezek után csak napok kérdése, hogy megkapd a megerősítő e-mailt, ami után "hivatalosan" is szülő lettél, hiszen a örökbe fogadtál egy kisgyereket, aki a te pénzedből ételt és ruhát kap. Hogy milyen érzés? Másnap reggel bementem a banka, utaltam a havi háromezer forintot, amit bizonyára jóval feleslegesebb dologra költöttem volna, de így bízom benne, hogy valahol messze egy száj, sírás helyett, mosolyra görbül majd.

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások