Múzsa vagy céda?

Könyvben, filmben, városi legendában már biztosan találkoztatok groupie-kkal, de az sem kizárt, hogy személyesen is volt szerencsétek ezekhez a nőkhöz. Vajon el tudjuk dönteni, hogy múzsák ők vagy egyszerű szeretők, akiket használat után eldobnak? Korántsem annyira egyszerű ez a kérdés, hogy csípőből rávághassuk, ezek a nők bizony egyszerű cédák, mivel jelenlétük és a zenére, illetve a zenészekre gyakorolt hatásuk nemcsak egyértelmű, hanem egyenesen megkérdőjelezhetetlen. Kérdés, hogy meddig tart a hírességek keltette illúzió?

Mindegy mibe kerül

Van úgy, hogy az ember híres akar lenni, méghozzá világhírű, kerüljön bármibe is, ha pedig nem jön össze, még mindig beéri a híres emberek társaságával - a groupie-ság valahol itt kezdődik, viszont a meló oroszlánrésze csak ezután jön, hiszen nem elég kiválasztani egy bandát, a közvetlen környezetükbe kell kerülni. Ehhez nem árt minden koncerten ott lenni, na meg persze fel kell göngyölíteni minden lehetséges, a bandatagokhoz vezető ismerős szálat. Ez az utolsó komolyabb akadály, hiszen ha már a backstage-ben ülsz, és az első időkben elkerekedett szemmel nézed, hogy mi zajlik a színfalak mögött, még mindig felállhatsz és elmehetsz. Ez persze nemcsak rontja a renomédat, de halálosan égő is, hiszen ha már bejutottál miért akarnál menekülni? A groupie nemcsak a zenekar rajongója, de a tagok elkötelezett híve, a hit pedig sokrétű fogalom, így lehet, hogy a csaj egyszerű cafka, de az is lehet, hogy inspiráló múzsaként hat a tagokra. Ez persze nem tart örökké, sőt a kapcsolat egészen odáig devalválódhat, hogy az egykori szeretett nő csak kolonc a banda nyakán. Az Almost famous, vagyis a Majdnem híres című film épp erről szól - hogyan lesz a múzsából fogadás tárgya?

Pamela Des Barres, a valaha élt leghíresebb groupie

Bár a film Penny Lane-je csupán fikció, a zenetörténetre és a képzeletünkre építve azért nem olyan nehéz elképzelni, hogy a hatvanas-hetvenes évek világklasszisai nagyon hasonlóan bántak a zenekari csajokkal. Emancipált lényünk kezdhet lázadozni és sikítozhatjuk a női egyenjogúságot, de két csatakiáltás között nem árt megbékélni a gondolattal, hogy a groupie bizonyos szempontból használati cikk, olyan, mint egy sörnyitó. Ezen nincs mit szépíteni, és még ha szépítenénk is, az illúziók gyorsan összerogynának saját súlyuk alatt, hiszen a leghíresseb groupie-k nemcsak világklasszis zenészekkel háltak, hanem papírra is vetették a memoárjaikat. Miss Pamela, vagyis Pamela Des Barres olyan zenekarok groupie-ja volt, mint a Rolling Stones, a Led Zeppelin, a The Who, a The Jimi Hendrix Experience, vagy a The Bryrds. Valóságos képet fest A banda cicája (I'm with the Band: Confessions of a Groupie) 1987-ben megjelent könyvében, kendőzetlenül vall Frank Zappához fűződő viszonyáról, az átduhajkodott éjszakáról és minden lehető perverzióról, aminek többsége ideig-óráig, de vendég volt a rocksztárok hotelszobáiban.

Miss Pamela memoárjából szemezgetve rögtön feltűnik, hogy a fiatal lány nemcsak rajongott, de egyenesen imádta a rocksztárokat, így érthető módon a legnagyobb zenészeket mind maga fölé helyezte. Ezek után meglepő, hogy a groupie könnyen válik kizsákmányolás és olykor vicc tárgyává? Persze, hogy nem, hiszen mindez a saját döntése, az pedig csak szimpla önámítás, hogy bárki lehet hosszú évekig egy befutott banda múzsája. Nem a cédája, nem a használati tárgya, hanem a múzsája, akikről már mi is értekeztünk egy cikk erejéig. Lehet, hogy pusztán a véletlen műve, de az is lehet, hogy nagyon is törvényszerű - a múzsa nem egyszerű groupie, hanem szerelemmel szeretett nő. Igen, mondhatjuk, hogy a kettő nem zárja ki egymást, de arról ne feledkezzünk meg, hogy a groupie a legkevésbé sem kelti fel a férfi vadászösztönét, hiszen tálcán kínálja magát. Olyanra pedig mindig szükség lesz, aki elintézi az apró-cseprő dolgokat, aki afféle anyapótlék, aki fizetségül beéri a sztárok közelségével önmagával pedig elhiteti - No more sex, no more exploding our bodies and our hearts, just blowjobs and that's it.