Szabadítsátok ki Wifit!

Egy összehasonlító felmérés rámutatott, az Egyesült Államok lakosai nagyobb hajlandóságot mutatnak az európaiaknál arra, hogy otthoni internethálózatukat mással is megosszák. A tengerentúlon ez az arány negyven százalék, míg Európában átlagosan harminc, és Magyarországon - bár adatot nem találtunk - feltételezéseink szerint ennél is kevesebb. Hogy egy hozzávetőleges arányt megállapíthassunk, nem kell mást tennünk, mint laptopunkat vagy éppen wifit érzékelő telefonunkat a város néhány pontján vételi üzemmódba lökni, megnézni, hány jelet érzékel, és ebből hányhoz kérnek jelszót tulajdonosai. Mivel egyre többen vásárolnak itthon is olyan előfizetést, amihez kapásból router jár (tévé-net-telcsi kombók), szinte napról-napra szaporodnak a potenciális netlelőhelyek az országban, és ez egyre többször veti fel a kérdést: tényleg mind kifizetjük ugyanazt?

Nemrégiben egy belvárosi kávézóban üldögéltem, és várakozás közben el akartam intézni valamit a neten. Telefonom egy szempillantás alatt talált is huszonhét - igen, megszámoltam, huszonhét hálózatot a Vígszínház szomszédságában, ám ebből egy, azaz egy darab volt szabadon hozzáférhető. A jelerősségeket elnézve a talált hálózatoknak legalább a fele a házból jött, aminek aljában tátottam a számat. Ha ebből a feltételezésből indulunk ki, s átlagosan ötezer forintos havidíjjal számolunk - persze ez nagyon változó lehet - , akkor a ház lakói összesen hatvanötezer forintot fizetnek a szolgáltató(k)nak ugyanazért a szolgáltatásért. És még nincs mindenkinek előfizetése, tehát ez az összeg nőhet még. Elgondolkodtató, vajon mikor válik a közös költség részévé egy ilyen helyen az internet, hisz a jelen állapotok pont olyanok, mintha minden család külön szerződést kötne a csatornázókkal, ahelyett, hogy sokkal kedvezményesebb áron együtt tennék ezt.

Jelenleg persze millió és egy akadálya van a szervezett vagy szervezetlen és karitatív alapú közösködésnek, kezdve a szolgáltatói szabályozástól egészen az emberi hozzáállásig. Gyors irodai körkérdésünkre kiderült, mindenki használt már lopott wifit valamikor életében vagy épp jelenleg is ezt teszi. Tucatnyi megkérdezettünk nagyjából ugyanazt az utat járta be otthonában: kezdetben a rendelkezésre álló nyitott hálózatokból próbálták kifacsarni, amit tudtak, gyakran a teraszon fagyoskodva, olykor a konyhapult meghatározott szeglete fölött görnyedve, tudván, ott a legjobb a jel. Ám a legtöbben egy idő után megelégelték ezt, otthoni netes teendőik köre bővült vagy egyszerűen jobbá vált anyagi helyzetük, így felállították saját rendszerüket, s innentől kezdve ők is megosztották hálózatukat - két embert kivéve. Volt olyan válaszadónk is, aki anyagi helyzetének romlása miatt pont ellenkezőleg járt el: eddig osztott, most garázdálkodik, s olyan is, aki még mindig oszt, csak azt a felhasználót tiltotta le, aki elképesztő adatforgalmat bonyolított hálózatán keresztül.

Úgy tűnik tehát, hogy van egy réteg, ami érettnek tűnik a "mindenki lehetőségeihez mérten adjon a közösbe" - elvhez, és dacára minden észérvnek és ellenérvnek, ehhez mérten cselekszik. Ellenérvek mindazonáltal szép számmal akadnak. Az egyik, mint már említettük, a szolgáltatók részéről érhető, ugyanis nekik minden egyes megosztott net potenciális ügyfélvesztést jelent, így ők lehetőleg mindent megtesznek annak érdekében, hogy védjék üzleti érdekeiket. Az egyik szolgáltató szerződésében foglaltak szerint például: "...a Szolgáltató engedélyezi az Internet szolgáltatás megosztását  max.  4 db PC-re. A megosztás csak a szerződésben rögzített ingatlanon belül történhet.  A megosztás értelmében a megosztott végpontok között a szerződésben rögzített szolgáltatás kerül megosztásra. Az így megosztott számítógépeket a Szolgáltató egy végpontként kezeli, a routeren átfolyó adatokat összegezve dolgozza fel. Az Ügyfél továbbszolgáltatást nem végezhet. A továbbszolgáltatás súlyos szerződés-szegésnek minősül, mely Szolgáltató részéről történő azonnali felmondást von maga után."

Ez kicsit olyan, mintha az ELMŰ megtiltaná nekünk, hogy egy hosszabbító segítségével áramot adjak a szomszédomnak. (Pénzt nyilván nem kérnék érte.) Mondhatnánk, hogy amíg a cehhet fizeti valaki, addig ne legyen gond. Márpedig hogy én a sajátomból kinek adok, ahhoz elvileg senkinek semmi köze ugye. Egyes vélemények szerint, aki a levegőben szabadon terjedő netet levadássza, egyszerű tolvaj, aki pedig sajátját megosztja: bűnsegéd. Érdekes kérdés, mint ahogy az is érdekes, hogy lassan éled fel az emberekben az igény egy korrektebb üzleti modell iránt. Jelenleg a szolgáltatók kihasználva egy előre kiszámítható emberi tulajdonságot, s a megfelelő törvényi szabályozást kijárva óriásit kaszálnak - ráadásul minél később kapcsol a nép, annál jobban járnak. 

Egyértelműen az ő malmukra hajtja a vizet, hogy ha az én nevem alatt futó előfizetéssel valaki visszaél, illegális tevékenységet folytat, azért engem tesznek felelőssé. Persze valakit felelőssé kell tenni, és nyilvánvalóan a mai világban eszement bonyolult megállapítani, hogy mégis ki volt a bűnös... Persze ez senkinek nem érdeke, hisz ha ezt megtennék, az emberekről lehullana ez a para faktor, és máris bőkezűbbek lennének eggyel. (Érdekes egyébként az is, hogy rögtön mindenki arra gondol, a szomszédja pedopornót tölt majd le egész nap, nem pedig arra, hogy esetleg megnézi az emaljeit vagy utánanéz valaminek a Wikipedián.) Ahhoz, hogy az emberek a korlátozás helyett a szabad hozzáférést válasszák a fentiek mellett le kéne vetkőzni az "enyimé" - görcsöt is. Én vettem, én fizetem, vegyen más is magának, ha szüksége van rá! - klasszikus és tipikus példa, a szociális érzékenység teljes hiányát mutatva társadalmunkban. A fentebb citált statisztikák ugyanis rámutatnak arra is, hogy sok helyütt újra föltámadóban van  a hozzáállás, miszerint ha én megtehetem, és semmibe nem kerül, hogy valaki, aki rászorul, szintén részesüljön belőle, hát bedobom a közösbe. 

Vegyünk egy ideális világot, amiben a fentiek mind a lehető legjobb irányba haladnak, s legyen főhősünk egy középkorú üzletember jól fizető állással. Hősünk számára semmiféle megterhelést nem jelent az otthoni internet kifizetése, s még jó érzéssel is tölti el, hogy a szomszéd lakásban élő négy gyermekes család is részesülhet mindebből, ahol a gyerekek tanulmányaihoz sokszor szükséges a netes kutakodás. Mivel főhősünk többnyire este ér haza, napközben egyáltalán nem használja az internetet, ám este dolgoznia kell. Számítógépén már rég beállította, hogy ő élvezzen prioritást, így mikor neki kell, más csak korlátozottan vagy egyáltalán nem férhet hozzá a hálózathoz. Hősünk egyébként sokat utazik, s laptopjával olyankor vagy az adott város által ingyenesen kínált hotspotokat veszi igénybe, vagy a hozzá hasonlóan nagylelkű emberek révén megosztott hálózatokat. 

Ám sajnos egyelőre nem ez a jellemző, hanem az ami az enyém, az az enyém elve. Politikai kocsmaviták során előszeretettel hangsúlyozza mindenki, hogy támogatni kell a nagycsaládosokat, a szegényeket, a magyar anyákat, ám amikor a tettek mezejére kell lépni - akár egy ilyen egyszerű módszerrel, hirtelen senki sem olyan törődő embertársait illetően -, és ezen egyelőre a szolgáltatók kaszálnak. Tény, hogy a saját net megosztásával kapcsolatban jelen pillanatban jogi akadályokba ütközünk, ám vannak ésszerű megoldások is. Ilyen például az önkormányzatok által bizonyos helyeken szórt wifi, amit olykor egész városokra, és kapaszkodjunk meg, akár egész országokra is kiterjesztenek. Észtországban a kormánytól függetlenül kiépült az egész országot lefedő, látszólag ingyenes vezeték nélküli internethálózat. Veljo Haamer fejéből kipattant a gondolat, hogy a net lehetne olyan, mint az elektromosság. És megcsinálta. Viharos tempóban csatlakoztak a boltok, kávézók, üzletek, irodák, s segítségükkel - s a négy szolgáltató közreműködésével - pillanatok alatt kiépült a rendszer. A felhasználó közvetve fizet: a net díja benne van az almában a zöldségesnél, a kávéban a cukrászdában. Ám ez a vevő számára észrevehetetlen, a boltoknak, s egyéb résztvevőknek pedig csak annyit kellett tenni, hogy azt mondták, ez izgi és jó, vágjunk bele. Az észt nép megcsinálta, és működik. Hoppáka.