Meddig hiszünk a rendszerben?

Demokráciában élni elvileg jó dolog - egészen addig, amíg föl nem találnak valami sokkal értelmesebb, igazságosabb és élhetőbb változatot. A demokráciában vannak jogaink, jogainkkal élhetünk, jogsértés esetén jogorvoslatot kérhetünk, beleszólhatunk a közügyekbe, a megfelelő szervek segítségével jobbá tehetjük a szolgáltatásokat, lelki, testi és anyagi károkozás esetén is van kihez fordulni, és még hosszasan sorolhatnánk azokat a nagyszerű dolgokat, amiktől nekünk egy demokráciában jó. Ám ha a szívünkre tesszük a kezünket, pontosan tudjuk, hogy ez az egész csak egy nagy lufi, s hogy a hangzatos szavak mögött vajmi kevés valós érték húzódik meg. Mindenkinek van szavazati joga, és élhet is vele, ha egyáltalán van még gusztusa hozzá - nagyjából ennyit tapasztalunk a demokráciából.

Saját és környezetem történeteit hallgatva azon gondolkoztam, vajon hány csalódás, hány megaláztatás és mennyi tehetetlen düh kell ahhoz, hogy az ember az önbíráskodás ösvényére lépjen? Hány hivatalos zsákutca és lyukra futás kell ahhoz, hogy már ne is próbálkozzunk ilyesmivel, tudván, teljesen felesleges, tökéletes időpocsékolás az egész? Csak két példát hozok fel a sok százból, hogy értsétek, milyen apró-cseprő, ám annál elkeserítőbb és frusztrálóbb csalódásokra gondolok.

Lakóhelyem közvetlen közelében évek óta működik egy kisbolt, amit kezdettől fogva igyekeztem elkerülni, ha lehetett, ugyanis rettenetes állapotú, rettenetes hangulatú, háborús időket is megszégyenítő kínálattal rendelkező lebujról beszélünk. Vásárlás címszó alatt szükség esetén valóban csak a legszükségesebbekre szorítkoztam, ám így is minden esetben sikerült átverni, rosszul visszaadni, számlát nem adni, romlott árut értékesíteni. Mikor szóvá tettem, hogy talán a penészes barackot nem kéne a zacsiba tenni, a tulaj egyszerűen kipenderített a boltból válogatott szitkokat szórva rám. Mit tesz ilyenkor az ember? Vagy lenyeli dühét és megy tovább, esetleg a felügyeleti szerveknél panaszt tesz, netán molotov koktélt repít a helyiségbe. Én a második megoldást választottam mint mindig. Nem alamuszi feljelentgetésből, hanem mondhatnám állampolgári kötelességből - igénybe véve a demokratikus eszközöket, az állampolgár visszajelzést ad. A visszajelzés eredménye ebben az esetben mindösszesen annyi lett, hogy kaptam pár levelet mindenféle hivataloktól, melyekben tájékoztattak ugyan a vizsgálódás tényéről, de annak eredményét sajnálatukra nem oszthatták meg velem. Mondanom sem kell, a bolt azóta ugyanolyan formában ugyanolyan stílusban üzemel, ugyanúgy átverve vásárlóit. Volt eredménye a hivatalos útnak? Nem.

Másik példánk egy tipikus budapesti eset. Legyen elég erről annyi, hogy egy fiatalember nem győzvén kivárni, hogy egy öregúr komótosan beparkoljon, szépen hátulról megtolt egy kocsisort, majd az elképedt sofőröket hátrahagyva menekülésbe kezdett. Ám a hátulról megnyomott autó vezetője nem hagyta annyiban, utána eredt, végignézte, ahogy életeket veszélyeztetve cikázik a pasas, majd utolérte, leszorította, ám ekkor ismét menekülőre fogta a pasas, kis híján maga alá gyűrve egy egész családot. Millió szemtanú és vallomás dacára a rendőrség beszüntette a nyomozást, mondván, nem bizonyítható, hogy a tanúk által azonosított fickó vezette az autót. Értitek ti ezt? Mindegy, hogy ott állsz, és mondod, de hát ő volt az, bakker, vele üvöltöztem! Volt eredménye a hivatalos útnak? Nem.

Millió és egy hasonló hétköznapi esetet tudnánk még felsorolni, amik mind növelik bennük a feszültséget, azt a feszültséget, amit az a mérhetetlen frusztráció okoz, hogy a kisember ügyei sosem lesznek sikeresek. A demokrácia intézményei ugyanis úgy tűnik a legtöbb esetben nem mellettünk állnak, csak úgy állnak bele a világba, de minek? És akkor még nem beszéltünk arról, hogy a közügyekbe való beleszólástól fényévekre vagyunk - minden szempontból, s sokszor még mi magunk sem tudjuk, hogy mit is akarunk, csak szajkózzuk azt, amit szajkóztatnak velünk, és utálkozunk - így aztán a valós, értékes összefogás is utópia csupán. De ez már egy egészen más kérdés.