Lélek

Hajt az erő?

5723

A munka nemesít. Jól ismerjük ezt a sokszor értelmezhetetlen mondást - még ha tartalmilag értjük is jelentését, átérezni sokszor elég nehéz, ugyanis a munka inkább szükséges rosszként van jelen sokunk életében, dolgozni ezek szerint azért kell, hogy ne haljunk éhen. A munkáért cserébe lesz otthonunk, vagyontárgyaink, ételünk, esetleg státuszunk, biztonságunk. Mindezért megalkuszunk, követjük a szabályokat, még akkor is, ha az egyén célja ellentétes az adott szervezet céljaival. De mégis mi tart minket mozgásban? Mi segíthet abban, hogy képesek legyünk egy életen át gályázni?

Nem kerülheted el!

Gyermekkorom óta tudom, hogy a felnőttek azért dolgoznak, hogy legyen pénzük. Kis tiniként mégis vágytam rá, vágytam erre a felnőttes dologra, és ezt a körülöttem lévő nagykorúaknak mindig el is mondtam, dacára annak, hogy ők csak azt szajkózták, ne siettessem, higgyem el, nem olyan jó felnőttnek lenni, és egy idő után a munka sem olyan élvezetes. Már akkor feltűnt, hogy többnyire mind úgy gondolnak a munkára, mint valami átokra, amit muszáj mindenkinek elvégezni. Persze én úgy gondoltam, engem bizony szabaddá tesz majd a munka, hiszen azzal foglalkozhatom majd, amivel szeretnék, és senki nem parancsol rám többé, hogy tanuljak. Természetesen innen visszapillantva tizen-egynéhány évvel korábbi énemre, már látom, mekkorát tévedtem, hogy már akkoriban is idealista - tapasztalatlan, naiv, gyerek - voltam. A magyar történelemben majdnem egy teljes évszázadon át szabályozva - büntetve - volt a közveszélyes munkakerülés, tehát nem csoda, hogy a szüleink, nagyszüleink úgy tekintettek a munkára, mint valami kötelező dologra, amelynek hiányában akár rács mögött is végezhetik. A szocializációm ennek ellenére kicsit másként történt. Személyes motivációval találtam meg azt, amit tényleg szeretek csinálni. Szerencsésnek mondhatom magam, amiért nekem sikerült elérnem Juhász Gyula vágyott világát: "Mikor a munka nem lesz robot, és a művészet nem lesz fényűzés, akkor jön el az ország, amelyről a legjobbak jövendöltek." - persze csak a saját országomban.

Money, money, money

Alap motivációs erő lehet a munka öröme mellett pénz, de természetesen ezt hosszú távon nehezen lehet hajtóerőként felfogni - legalábbis amennyiben szolgaian betartjuk az összes szabályt, miközben azokkal nem értünk egyet. Volt is egy látványos példája ennek az életemben. Miután kisebb válságba kerültem szakmailag - munkanélküliség - elmentem egy bankhoz dolgozni, ahol feladatom értelmében pénzt kellett eladnom - brókernek nevezik a banki szlengben -, egyszerű volt a történet: száz forintot adtam százharmincért. Konkrétan a következőképpen nézett ki a történet: reggel kilenc és este nyolc között fel kellett hívnom olyan embereket, akik elektronikai eszközöket -tévét, hűtőt, mosógépet - vásároltak áruvásárlási hitelre, és amennyiben szabályosan fizették a törlesztőrészletek, rájuk kellett tukmálnom személyi kölcsönt is. Szegényeknek, akik nem tudtak egyben kifizetni ötven-százezer forintot egy-egy termékre, és rákényszerültek arra, hogy hitelbe verjék magukat. Nos, őket kellett hívogatnom, hogy még nagyobb adóságba verjem a nyomorultakat. Mivel jól felkészítettek, hogy mégis miként kell az emberekre különféle manipulatív eszközökkel oly módon hatni, hogy végül kínlódva vágyódjanak még több pénz után, mondhatni jól ment a biznisz. Már a második hónapban én lettem a legjobb pénzeladó, ami azt jelentette, hogy kétszer annyit kerestem, mint most. Tehát anyagilag erősen motivált voltam, igen ám, viszont, annyira sajnáltam szerencsétlen ügyfeleket, hogy nem bírtam elviselni az ezzel járó erkölcsi terhet és ideológiai megütközést. Nyilván mindenkinek saját felnőtt döntése volt, hogy élt-e a hitel lehetőségével, mégsem tudtam úgy tekinteni erre a munkára, mint ami nemesít. Inkább lecseréltem a biztosat a bizonytalanra, és újra olyan munkát kezdtem el végezni, ami inkább szolgálta, mintsem kihasználta embertársaimat. 

Mi ez? Motiváció

Végiggondolva életünket, mindennapjainkat könnyen rájövünk, hogy minden cselekvésünket elindítja valami. Vannak az alapvető szükségleteink - Maslow-t most kihagyjuk -, az éhség, a szomjúság, a szaporodás, a fájdalom kerülése, az agresszió és a félelem is, tehát a biztonságra való törekvés. Ezeket napról-napra, sőt pillanatról-pillanatra elégítjük ki. A másodlagos motivációk nagyban függnek szocializációnktól, attól, hogy mit tanultunk, no és persze függnek társadalmi kapcsolatainktól is. Motiválnak minket a szüleink, a barátaink, az érzelmeink. A nekik való megfelelés számunkra kiemelkedően fontos, de ha az óvó törődés észrevétlenül átmegy elvárásba - tehát el kell végezni az egyetemet, lehetőleg azt, amelyiket a családi tanács javasolt, a munkában jónak kell lenni, és persze mi is akarjuk, hogy szüleink büszkék legyenek ránk. Gyakran érezhetjük, hogy ha egy-egy elvárásukat nem teljesítjük, kevésbé fognak minket szeretni, és talán így is van. Néha azonban meg kell állnunk, és alaposan el kell gondolkodnunk azon, mi vajon akarjuk-e mindezt, hogy belső késztetésből teljesítjük-e mindazt, amit kérnek tőlünk, vagy pusztán ránk erőszakolja akaratát saját családunk vagy éppen a társadalom. Néha elérkezik az idő, amikor meg kell teremteni a belső motivációt - az életre, arra, hogy a lehető legboldogabban és legelégedettebben élhessük mindennapjainkat. 

Lelkünk belső egyensúlyának megtartásához megannyi eszközzel áll rendelkezésre, a motivációk, a cselekvésre késztetések valójában az egyensúlyok felborulásának következményei. Ha felborul az egyensúlyunk, akkor létrejön a drive, a belső hajtóerő, a késztetés, amely a szervezetet olyan cselekvésre készteti, amivel az egyensúlyi állapot helyreállítható. A belső hajtóerőkhöz érzelmi töltöttség is társul, a megfosztottság és kielégülés érzetei dominálnak, amennyiben a motivációinkat kihasználtuk. A drive-ok tesznek minket érzékennyé olyan ingerek iránt, amiket addig nem is észleltünk, a tapasztalatok során megszerzett cselekvés-sorozatok újabb viselkedéseket indítanak be, és finoman hangolják azokat. Így alakul ki bennünk a telítettség érzése is. Motiváltak vagyunk tehát minden cselekedetünkben: az öltözködésünkben, a párkapcsolatainkban, az egészségünk megőrzésében, és természetesen a karrierünk építésében is.

Munkára csajok!

Manapság rengeteg olyan emberrel találkozni, akiket átjár az unalom, a fásultság, könnyedén kétségbeesnek, helyzetüket kilátástalannak tartják. Nincs is ezeken a negatív érzelmeken mit csodálkozni, hiszen összességében nehéz, bonyolult időket élünk. Nem tudjuk, hogy mi lesz holnap, hiszen sem anyagilag, sem emberi kapcsolatainkat tekintve nem vagyunk biztonságban. Így motivációnk csökken, és csak nagy-nagy erőfeszítések árán lehetünk képesek újra lendületet venni. Néha azért történik ilyen, nem? Néha belefutunk egy-egy inspiráló dologba, egy jó könyvbe, találkozunk egy remek emberrel, ezek mind-mind képesek minket előre mozdítani. Ilyenkor jönnek elő azok az elhatározások belőlünk, amelyek bár hevesen, de sajnos a legtöbb esetben csak rövidtávon zsongatnak be minket. Fogadkozunk: megcsinálom, bármi is történjen. Egy idő után - késztetés hiányában - elhomályosul a cél, különböző akadályokat fedezünk fel, és rendre el is akadunk bennük. Ilyenkor van szükségünk külső vagy épp egy belső erőforrásra, ami megjelenik valamiféle motiváló-, hajtóerőként.

Munkavégzésünk gátló tényezői sokfélék lehetnek, ezek mind kiküszöbölésre várnak, ám ha egyik-másik erősebben van jelen, az adhat olyan erőt, hogy ne érezzük kényszernek, amit csinálunk. Lássuk, milyen akadályok gördülnek általában az utunkba! Amennyiben nem bízunk a feletteseinkben, vezetőinkben az egyértelműen hátráltat, hiszen feleslegesnek érezhetjük mindennapi tevékenységünket munkahelyünkön. A másik a saját oldalunkon jelenhet meg, amennyiben teljesítményünket nem lehet mérni, vagy csak szubjektíven van lehetőség annak megítélésére, hiszen ilyenkor mi esetleg jobbnak értékeljük a munkánkat, mint a főnökünk, aki talán más szempontokat vesz figyelembe. Bár beszéltem hosszasan arról, hogy a pénz nem motivál, de ez lássuk be, nem igaz. Legalábbis nem teljes mértékben, hiszen, ha nem vagyunk megfizetve, tehát kihasználtnak érezzük magunkat, akkor egy idő után teljesítményünk akaratlanul is romlik. Persze egy jó kis béralkuval lehet ezen segíteni, amennyiben valóban hatékonyak vagyunk.

Demotiváció

A munka minősége fontosabb mint a mennyisége, viszont pont ehhez szükséges nagyobb hajtóerő. Ahhoz, hogy az általunk termelt javak minőségileg rendeben legyenek, de a mennyisége is megfelelő legyen, rengeteg mindennek kell összeállnia. Először is kellő erőtkéne érezni magunkban, ami feltételezi, hogy képesek vagyunk rá, és azt is, hogy érdekel minket az előttünk álló cél. Ezt követően dinamikusan neki kell esni a feladatnak - ami ekkor motiválhat bennünket az a teljesítmény-orientáltság, a versengés, a jutalom, a hatalom és természetesen a cél, amely a legtöbb esetben üzleti jellegű. Saját magamon leginkább azt tapasztalom - természetesen ez végtelenül szubjektív, bár tény, hogy motiváló -, hogy az emberi kapcsolatok, de az autonómia is, az elismerés, a fejlődés, a biztonság, ami leginkább motiváló erőként megjelenik a munkavégzésem során. Persze az emberi tényezőknek külön-külön is óriási szerepük van, pláne a hatékony munkavégzés tekintetében. Egy olyan vezető, aki megértő, flexibilis, megfelelő kritikával, de máskor elismeréssel adózik a dolgozóinak, biztos lehet a lojalitásukban. Éppen ezért talán a legnagyobb csalódást is egy főnök képes okozni, hiszen amikor a lojalitás megvan, könnyen kihasználhatóvá válunk, és ilyenkor könnyen olyan demotiváció jön létre, amelyből jóval nehezebb kikecmeregni, mint egy homogén állapotból felépíteni a ösztönzést.

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások