Mi ez?

Vérontás Isten nevében

5580

Már maga a kifejezés is paradoxon, hiszen hogyan is férhet meg egymás mellett a vallás és a háború? Ugyanilyen összeegyeztethetetlen a béke nevében harcolni, mindezt csak azért, hogy a vallási megosztottságot kiiktatva egy legyen az isten, ezáltal egy legyen a hit. Az összeegyeztethetetlenség ellenére több olyan háborút és viszálykodást ismerünk, miknek kiváltó oka a vallási különbözőség volt. Ezek mellett muszáj szót ejtenünk azokról a háborúkról is, amikben a vallás csak névlegesen, mondhatni casus belliként szerepelt, mivel ezekben az évekig húzódó viszályokban nem két vallás, sokkal inkább az expanzió, az érdekérvényesítés és az erőfitogtatás dominált. Nem kis fába vágtuk a fejszénket mikor úgy döntöttünk, összegyűjtjük a világtörténelem emblematikus vallásháborúit, természetesen a teljesség igénye nélkül, hiszen a kiemelkedő események mellett megannyi olyan összetűzésről is beszélhetnénk, amik lokálisan, nem ritkán két szomszédos város között zajlottak, vagy épp ma is zajlanak. Összpontosítsunk tehát a máig fennálló vallásokra, kronológiai sorrendben említsük meg a vallási okokból kipattanó, véres vagy békésnek tűnő nézetkülönbségeket. Kiindulópontunk legyen egy hatalmas birodalom és időszámításunk előtt 500 környéke.

Babilon véres kezű királya

Nincs könnyű dolgunk, mikor erről a megszállottan hódító babiloni királyról beszélünk, hiszen a korabeli feljegyzések három különböző néven is említik: Nabukodonozor, Nabukadnezár vagy II. Nabú-kudurri-uszur. Apja, az Újbabiloni Birodalom alapítójának halála után lépett trónra, és uralkodását mindvégig harcok és folytonos összetűzések jellemezék. Uralkodásának hetedik évében elfoglalta Jeruzsálemet, mivel az kivonta magát vazallusi kötelezettségei alól, ami megkövetelte volna, hogy a babiloni birodalom alárendeltjeként működjön. Nabukodonozor persze nem hagyta megtorlás nélkül a lázadást, így másodjára is bevette a várost, királyát és lakóit pedig Babilonba deportáltatta, ezt nevezzük ma babiloni fogságnak. Az i. e. 597-536-ig tartó fogság során voltak akik meggazdagodtak, míg mások csak szenvedések árán vészelték túl a Babilonban töltött éveket. A Bibliában így szól A babiloni foglyok panasza: Amikor Babilon folyói / mellett laktunk / sírtunk, ha a Sionra gondoltunk. / Az ott levő fűzfákra / akasztottuk hárfáinkat. / Mert akik elhurcoltak minket, / énekszót követeltek tőlünk, / és akik sanyargattak, öröméneket: / Énekeljetek nekünk a Sion-énekből! / Hogyan énekelhetnénk / éneket az Úrról   / idegen földön? Fontos megemlíteni, hogy a babiloni fogságot megelőzően Nabukodonozor és katonái porig rombolták a zsidók legszentebb helyét, a jeruzsálemi Salamon templomot.

Salamon templomának romjai - a Siratófal ma is a zsidók legszentebb helye

Vallás a föld alatt

Neróra, az őrült császárra biztosan mindenki emlékszik, az ő idejében kezdték el a pogány rómaiak a keresztények üldözését, jóllehet akkoriban működő keresztény közösségeket csak szektáknak nevezhetjük. Nem véletlenül ragadt rá a "véres költő" jelző, hiszen több okból kételkedhetünk Neró szellemi épségében - az i. sz. 64-es nagy római tűzesetkor a császár erkélyén állva, színházi jelmezbe öltözve szavalt, miközben Róma nagy része lángba borult. Az eset után muszáj volt bűnbakot keríteni, a választás pedig a keresztényekre esett, akik sosem hittek a mindenkori római császár isteni mivoltjában. Az üldözések elől a keresztény szekták többsége a föld alá, katakombákba menekült, amik eredetileg temetkezési helyként szolgáltak, de az üldöztetés éveiben az istentiszteleteket is ezekben tartották. Tudjuk, hogy I. Konstantin császár volt az, aki első ízben engedélyezte a keresztények szabad vallásgyakorlását, ami előtt köztudottan rengeteg ember szenvedett mártír halált, köztük Jézus egykori tanítványa Péter is, aki Róma első püspöke volt. Halálkakor bevett szokás volt keresztrefeszíteni az elítélteket, de ő méltatlannak találta magához a Jézus által is elszenvedett halált, így fejjel lefelé feszítették a keresztfára. Egyes írások szerint a mai Szent Péter Bazilika helyén temették el, fel is tártak egy csontvázat a bazilika fő oltára alatt, bár az máig nem bizonyos, hogy valóban az egykori tanítvány csontjai-e. Bár I. Konstantin szabad utat engedett a keresztény vallásnak, a zsidókat továbbra is üldözték, sőt megtiltotta, hogy bármely keresztény áttérjen a zsidó hitre. Nézeteit mi sem bizonyítja jobban, mint az 325-ben, általa összehívott niceai zsinat után íródott levele: „…méltatlannak tűnt, hogy az ünnepek ezen legszentebbikének megtartásában a zsidók szokásait kövessük, akik hatalmas bűnnel szennyezték be kezüket, emiatt megérdemelten sújtja őket a lélek vaksága. […] Ne legyen hát semmi közös bennünk a megvetendő zsidó csőcselékkel, mert minket másképpen áldott meg a mi Megváltónk.”

Véráztatta Szentföld

Még Dan Brown erősen fikciókra épített könyvéből forgatott, Da Vinci kódjában is szóltak a keresztes háborúkról, bár a Szent Grál és a keresztes lovagok kapcsolata helyett inkább nézzük a Közel-Kelet felé irányuló keresztes háborúk történetét. Muszáj többesszámban említeni a Szentföld felszabadítására indított háborúkat, hiszen összesen nyolc keresztes háborúról tudunk. A bevezetőben már leszögeztük, hogy nem kis ellentmondás van a vallás és a háborúzás között, pláne akkor ha ezt a háborút maga a katolikus egyház és a pápa deklarálja. Pedig ez történt i. sz. 1096-ban, amikor az első francia, burgundi és normann nemesekből álló keresztes seregek megindultak a muszlim vallású arabok fennhatósága alatt álló területek felé. Mi sem bizonyítja jobban a kereszteslovagok területszerzési és hatalombirtoklási vágyát, mint a hadjáratok útvonalain alapított királyságaik és fejedelemségeik. A III. keresztes hadjárat nemcsak azért érdekes, mert olyan nagy uralkodók adtak katonákat mint Barbarossa Frigyes, vagy Oroszlánszívű Richárd, hanem mert magyar vonatkozása is van: III. Béla nagy vendégszeretettel fogadta a Duna mentén haladó, így Magyarországon is áthaladó keresztes seregeket, sőt, öccse, Géza herceg kétezer fős sereggel csatlakozott a német felszabadító erőkhöz. Bár a keresztesek sok időszakos sikert is szereztek, mégis hatalmas emberáldozatokat követelt a majd' kétszáz évig tartó háború, ami végül jelentősebb eredmény nélkül zárult, hiszen a belső viszályok, járványok és utánpótlás hiányában nem arathatott átütő győzelmet egyetlen keresztes sereg sem.

Intézményesített vérengzés

Beszéltünk már a kereszténység hajnalán, katakombákba űzött kora keresztény szektákról, sőt azt is tudjuk, hogy nemcsak gladiátorjátékokkal, hanem vadállatok és keresztények közötti kiegyenlítetlen harccal is szórakoztatták a plebszet, holott a XIII. században az inkvizíció mint legális szervezet hasonlóan vérszomjas tetteket vitt véghez. Joggal merül fel bennünk a kérdés, hogy vajon hol a ráció abban, hogy isteni tanokat hirdetünk, meg persze a szeretetet, emellett viszont meggyilkolunk, de minimum megkínzunk mindenkit, aki nem osztja nézeteinket. Felesleges logikát vagy következetességet keresnünk, hiszen nem volt abban semmi logikus, hogy intézményesített keretek között gyilkoltak mindenkit, aki nem osztotta a keresztény tanoknak. Az inkvizíció nemcsak a más valláshoz tartozókat, így például a zsidókat és a muzulmánokat üldözte, hanem azokat a keresztényeket is, akik sajátosan értelmezték a Bibliát. Biztosan ti is hallottatok már boszorkányperekről szóló rémtörténeteket, amikben nem ritkán ártatlan nőket küldtek máglyára. Az egyszerű emberek mellett a kor olyan nagy tudósai is az inkvizíció áldozatai lettek, mint Galileo Galilei és Giordano Bruno, akinek elevenen elégetése előtt kivágták a nyelvét, hogy szenvedései közben ne kiabálhasson hamis tanokat. 

Inkvizíciós eszközök

A nyelv kivágása persze nem az egyetlen eszköz volt, hiszen az inkvizítorok kínzások egész tárházából válogathattak: nagy mennyiségű vizet öntöttek az elítélt gyomrába, végtagjai folyamatosan nyújtották, vízbe dobták és ha nem merült el, akkor bűnösnek ítéltetett, hiszen nem fogadta be testét a víz. Az inkvizíció nem titkolt szándéka volt a félelemkeltés és a keresztény tanok szigorú betartása, illetve a példastatuálás. Mind a spanyol, mind a francia, mind pedig a római inkvizíció olyan olajozottan működő rendszer volt, hogy a koncepciós perbe fogott, majd többnyire elevenen elégetett áldozatok száma több tízezres nagyságrendű. II. János Pál pápa, 2000-ben nyilvánosan kihirdette, hogy az inkvizíció ténylegesen sem bír enyhítő körülményekkel, továbbá az egyháznak magára kell vállalnia az inkvizítorok egyértelmű túlkapásait, amik többségében ártatlan emberek életét ontották ki.

Vizet prédikál...

A katolikus egyházat a XVI. századra rengetegen bírálták, elvilágiasodása és tisztségviselői képmutatása miatt. Többek között ezen okokból indult el az a vallási mozgalom, amit ma reformációnak nevezünk, és ami Európa-szerte szimpatizánsokat gyűjtött. Várható volt, hogy a kendőzetlen egyházbírálat nem működhetett vérontás nélkül, így szerte Európában vallási harcok kezdődtek katolikusok és protestánsok között. A német államokban véres csaták kezdődtek az egyházi seregek és a lutheri tanokat vallók között, amiknek végül 1555-ös augsburgi vallásbéke vetett véget, ami vallásszabadságot adott a tartományoknak. Angliában ezzel szemben sokkal banálisabb dolog alapozta meg a protestantizmust: a feleség gyilkoló VIII. Henrik el akart válni első nejétől, de ezt az egyház megtagadta, így az öntörvényű király függetlenítette országát Rómától, megalapította az anglikán egyházat, melynek élére nagy szerényen önmagát nevezte ki. Ismerjük a történetet, miszerint a továbbiakban Henrik hat feleséget fogyasztott el, akik közül ötöt kivégeztetett. Vérszomjas habitusát lánya, Mária is örökölte, aki uralkodása idején a katolicizmus visszaállításán dolgozott, és akit Véreskezű Máriaként is emlegetnek, mivel igen drasztikusan lépett fel az anglikánok ellen. Mária hagyatéka ma is él, hiszen a Bloody Mary, vodkás, paradicsomleves koktélt róla nevezték el. Hiába iszogatjuk az 1558-ban elhunyt királynő által ihletett koktélt, hiszen legfőbb célkitűzését, a katolikus vallás újbóli elterjesztését sosem érte el, testvére Erzsébet pedig trónra lépése után apjához hasonlóan az anglikán hit mellett tette le voksát. A mai Cseh- és Franciaország területei sem maradtak ki a vallási háborúkból, hiszen az 1400-as évek elején Csehországban a huszita mozgalom, kicsit több mint száz évvel később pedig Franciaországban is üldöztetést várt a másképp gondolkodókra. A francia protestánsokat - akiket hugenottáknak nevezünk - a több mint kétszáz évig tartó üldöztetés során javarészt lemészárolták, bár akadtak olyan szerencsések is akik külföldre menekültek. Legismertebb megtorlásuk Szent Bertalan éjszakája, amikor is a Párizsban tartózkodó hugenotta vezetőket és követőiket a király beleegyezésével kegyetlenül meggyilkolták.

Nemcsak a múltunk

Már az eddigiekben is kiderült, hogy a vallásháborúk nem mindig a tényleges vallási nézetkülönbségek miatt törtek ki, hiszen a támadó félnek sokszor a legapróbb szikra is elég az offenzíva elindítására, így érhető, hogy a vallási különbözőség miért lehet remek kiváltó ok már évszázadok óta. Amerika felfedezésével és a gyarmatosítás kezdetével nem pusztán a "fejlett ember" győzedelmeskedett a "primitív törzsek" felett, nemcsak a fehér ember élettere tágult ki, de a rabszolgává tett őslakosok vallási átnevelése is megkezdődött. Tipikus példa erre az afrikai kontinensen véghezvitt hittérítés, ami során misszionárius tevékenységnek álcázva folyt a bennszülöttek vallási vezetőkké való áttérítése. Amerika 1492-es felfedezésével mint tudjuk, hihetetlen gyarmatosító hullám indult meg, mind az Amerikai kontinens felé, mind pedig Afrika irányába. A spanyolok, franciák, angolok vagy épp a portugálok olyan erőfölénnyel vetették meg lábukat az újvilágokban, hogy semmi meglepő nincs abban, hogy akaratukat maradéktalanul érvényesíthették, emberek millióit lemészárolhatták és a mesés kulturális kincsekkel bíró őslakos közösségeket teljesen kifosztották és végül megsemmisítették. A XV. és XVI. századi gyarmatosítás bár időben hatalmas ugrásra van a mai kortól, a konkvisztádorok habitusa nem sokban különbözött Hitler fanatikus népirtásától, vagy épp a Tibetben szerzeteseket mészárló kínai katonák vérszomjától.

Megszálló katonák Tibetben

Csupán addig hihetjük, hogy szerencsések vagyunk, mert egy békés világba születtünk, amíg fel nem csúszunk a netre, vagy be nem kapcsoljuk a tévét, és máris látjuk, hogy Izrael és Palesztina között továbbra sincs maradandó béke, hogy a vallási fundamentalisták továbbra is videóüzeneteikben fenyegetik a világ vezető nagyhatalmait, hogy Kínában elég volt egy békésnek tűnő, és a nemzeteket egyesítő Olimpia ahhoz, hogy a Tibet és a Kínai Népköztársaság között húzódó ellentétek újból kiéleződjenek, úgy hogy közben milliók követik az eseményeket a képernyőre tapadva. Fogalmunk sem lehet arról, hogy milyen szinte gyerekként Gázában harcolni, sőt azt sem érthetjük meg, hogy milyen az állandó létbizonytalanság, mikor nem pusztán a vacsoránk kérdéses, de az életünk is. Mint láthattuk, a vallás időtlen idők óta viszálykodások alapjaként, vagy épp csak ürügyeként szolgál, jóllehet ma már nem kell attól tartanunk, hogy messzi földre deportálnak, vagy koncepciós perbe fognak és megkínoznak, épp csak megbélyegeznek és potenciális terroristát látnak bennünk, ha történetesen iszlám a vallásunk. Klasszikus félelmeink nincsenek, de van helyette egy olyan társadalom, ami már megtapasztalta hogy milyen rettegésben élni, ezáltal gyerekeibe is félelmet nevel és potenciális veszélyforrásnak tekint mindenkit, aki arab, vagy sötétebb bőrszínű. Tudjuk, hogy félnünk kell a terroristáktól, tudjuk, hogy hiába mondjuk magunkat kereszténynek, zsidónak, muzulmánnak vagy épp hindunak, hiszen ha egy rossz pillanatban, rossz helyen tesszük mindezt, máris okunk van félni. És ha jobban belegondolunk, talán rájövünk, hogy korunk vallásháborúi nem sokban különböznek az egykori nagy birodalmak hódításaitól, a felszentelt papok jóváhagyásával kioltott életektől és a pajzsukon keresztet viselő lovagok mészárlásától. Az egészben ez a legfélelmetesebb.

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások