Közösség

Lányregényből acid partyba

5497

Ki tudja áldás vagy átok, de tény, hogy hemzsegnek körülöttem a sorozatfüggők. Nekik köszönhetem, hogy ma már pontosan ismerem a McNamara/Troy fő profilját, tudom, hogy melyik született feleség mivel távolítja el a vízkövet, sőt még azt is, hogy a brit tinik még mindig imádják az acid partykat. Mikor először hallottam a Skinsről -amit elsőként tinisorozatként definiáltak- ujjongatm, hiszen a Szívtipró gimin és az Első csókon szocializálódott, első stádiumos sorozatfüggő énem nagyon várt már a vérfrissítésre. Meguntam nézni, hogy szívják le a dagadt nők seggéről a zsírt, a Lila akác közbe én csak szökőévente vágytam, így hát felpattintottam a dvd tokot és belöktem a lejátszóba a bristoli tinikről szóló Skins első évadát. Hogy mi jött ezek után? Sírás és fogcsikorgatás.

Emlékezzünk csak vissza, hogy évekkel ezelőtt milyen tinisorozatok miatt tapadtunk a képernyőre: Szívtipró gimi, Beverly Hills 90210, Parker Lewis sohasem veszít, az újabb eresztésből meg ott a Tuti gimi. Ha valami hazaira vágytunk, nézhettük az Éretleneket, az Űrgammákat vagy a Kölyökidőt, aminek egykori sztárjai ma már a kereskedelmi csatornák égiszében mozognak. Az Éretlenek generációs hatásáról talán elég annyi, hogy hosszú évekbe telt megszabadulnom attól az ellenszenves Törőcsik Mari-képtől, amit agyamban a sorozatbeli szerepe formált. Nem tudom emlékeztek-e, de az általa játszott karakter volt az, aki folyton elfüggönyözött szobájában ült, akivel sakkozni kellett és mignont vinni neki. De Kicsi nem akart mignont vinni Alíznak, kicsi a nagyokkal akart biliárdozni a tékában. Törőcsik Marit végül megszerettem, az Éretleneket sosem felejtem el, hisz ezektől függetlenül ma már keresve sem találnék ehhez hasonló sorozatot. Na de kanyarodjunk vissza a brit tengerparti városhoz és kamasz patriótáinak hétköznapjaihoz!

A helyszín Bristol, az idő párás, a hétköznapok szürkék, a megélhetés nehéz, otthon rendszeresek a balhék, a nemi identitás bizonytalan, a drog eszköz a túléléshez, a bulik majd' mindennaposak, a megcsalás nem bűn csak eltévelyedés... ilyen, és ehhez hasonló a körülményekkel kell felvennünk a ritmust, közben pedig azon filózunk, hogy "főszereplő" srác, Tony Stonem valóban az Egy fiúról című filmből a kiscsávó, vagy a hasonlóság pusztán a véletlen műve. Nem, mindkét karaktert Nicholas Hoult játsza, de mellette persze ott van még sorozatbéli barátnője, és meleg, lúzer, hiperaktív, bevándorló és még ki tudja milyen arcokból álló baráti köre, aminek kellős közepére pottyanunk. Körülnézni semmi időnk, hiszen ez már nem a kilencvenes évek lányregények történeteire hajazó sorozat, amiben az jelenti a világégést, ha a kiszemelt pasi nem hív el az iskolai bálba. Bristolban egészen mások a játékszabályok: a hitelbe vásárolt füvet bizony ki kell fizetni, együtt kell élni a gyűlölködő szülőkkel, az anorexia trend, és ne feledjük, hogy a szereplők tizenéves kamaszok, akik még önmagukat sem ismerik, hát még egymást, ne adj' isten a felnőtt lét játékszabályait.

Ha az elején azt hittük, hogy letűnt kamaszéveinket éljük majd újra negyvenöt perces epizódokba sűrítve, hát itt az ideje a józanodásnak, hiszen az első csókot leváltotta az egyéjszakás szex, a "Le akarlak szopni" és az "Múlt éjjel beszedtem azt a sok szart" emészthetetlen dózisban záporoznak ránk, bár ha ki akarunk szállni, elég megnyomni a stop gombot, és vége a kétdimenziós rémálomnak. Mégis csak kevesen döntenek a kiszállás mellett, hiszen a sorozat brutalitása mellett kidomborodik a karakterek elesett, már-már szánalmas valója is, mi pedig ráeszmélünk, hogy az önpusztítás sosem cél, csupán eszköz. Elrugaszkodott vátesz szerepében tetszelegnék, ha azt mondanám, hogy a jövő tinisorozatai mind Skins sémára épülnek majd, de azt ne feledjük, hogy a BAFTA díjas sorozattal nem csupán az Albion fiataljai képesek azonosulni, hanem világszere milliónyian szerették vagy gyűlölték meg Michelle, Cassie, Tony, Sid, Chris, Effiy, Maxxie, Anwar és Jal figuráját.

Titulálhatjuk túlzónak vagy brutálisnak, a Skins karakterek már köszönő viszonyban sincsenek Parker Lewis-szal, vagy Jodi Cooperrel a Szívtipró gimiből. Teljesen érthető a távolságtartás, hiszen míg tizenöt évvel ezelőtt körömrágva a tévé előtt vártuk az újabb epizódot, ma a külföldi sugárzás után órákkal hozzájuthatunk a legfrissebb részhez, talán még az iPodunkra is rámásoljuk, hogy utazás közben se nélkülözzük kedvenc főhőseinket. Míg régen olyan tiszta és gyermeteg vágyak elevenedtek meg a képernyőn, mint az őszinte szerelmem és a kimagasló átlag, addig a Skins-kölykök legsötétebb énünk manifesztációi - megteszik mindazt amit mi sosem mertünk. Ez óriási különbség, az pedig már szociológiai kutatások alapja lehet, hogy a féktelen és morális posványban kétségbeesetten kapálózó tinik mégis miért szórakoztatóbb, és nem mellékesen szerethetőbb figurák.

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások