Közösség

Gyerekfuttató és kültéri kocsma

5478

Szerves részei a városképnek, kikapcsolódást és felüdülést ígérnek, lehetnek szépen gondozottak és a szocializmust idézően lerobbant állapotúak, kellemes vagy keserédes emlékeket idéznek és komoly összetűzéseket generáló közterületek, amiket több generáció, többféleképp értelmez és használ. A játszóterek sok mindent mesélnek az adott kerületről, vagy városról, de a legnagyobb probléma mégsem az, ha nem kifogástalanul felszereltek vagy ápoltak, hanem ha kénytelen farkasszemet nézni egymással a két ellenpólus: kisgyerekes anyukák vs. portyázó kamaszok.

Emlékszel még?

Többségünk ilyen vagy olyan módon, de érzelmeket, attitűdöket, emlékfoszlányokat köt egyes játszóterekhez. Kisgyerekként minden vágyunk, hogy akár csak egyetlen órára is, de élvezhessük a libikókát, a hintát a csúszdát és a homokozót. Egyedül persze nem indulhatunk útnak, ezért a szülők jóindulatára és szabadidejére kell bíznunk a kültéri játszadozással töltött órák sorsát. Ez pláne azoknak a gyerekeknek fontos, akik nagyvárosban nőnek fel, életterük alig száz négyzetméterre koncentrálódik, az óvoda vagy az iskola is a betondzsungel közepére épült, így a kikapcsolódáson túl természetközeliséget is ígér a játszótér. Ikeáról szóló cikkünkben  már értekeztünk arról, hogy a lakberendezési áruházat nem csupán vásárlási szándékkal látogatják, hiszen a hatalmas, jól felszerelt játszóház néhány nyugodt és felhőtlen órát ígér a szülőknek: gyerek a játszóházba be, szülők a kávézóasztalok vonzáskörzetében le, aztán csak nehogy megszólaljon a hangosbemondó, hogy Pistike szüleit várja a játszóház bejáratánál. Manapság már minden magára valamit adó bevásárlóközpont, gyorsétterem és szórakoztató komplexum rendelkezik játszóházzal, csak épp az a baj, hogy ezek többsége szintén beltéri, így a belélegzett friss levegő továbbra is illúzió marad, mind a gyerekek mind pedig a szülők számára.

Ha lakást keresünk, az előnyös paraméterek mellett van, hogy az olvasható: igényesen felújított játszótér a közelben. És ennek előnyét igazán csak akkor érthetjük meg, ha magunk is szülők vagyunk, és tudjuk, hogy mekkora kihívás kifárasztani a már-már hiperaktív lurkókat. Kézenfekvő megoldásnak tűnik bevenni a legközelebbi játszóteret, útjára bocsátani a kicsiket, és elűzni minden olyan démont, ami azt sugallja, hogy a gyerek kitöri a nyakát, de minimum úgy összekoszolja a ruháját, hogy azt még a legintelligensebb mosópor sem varázsolja újszerűvé. Ha bármelyik szülőt megkérdeznénk, bizonyára azt mondaná, hogy ez a legkisebb probléma, mivel a játszótereken portyázó tinik jóval nagyobb veszélyt jelentenek. Ezt a jelenséget is ismerjük, jóllehet már kinőttünk a játszótéren való bandázás korából, mégis nehéz elfelejteni, hogy volt idő, mikor a "Téren találkozunk" egyet jelentett a dobozos sörrel, a sorra elfüstölt cigikkel és a felszabadult hangulattal. Nem merném letenni a nagyesküt, hogy a város összes játszótere tele van a kültéri bulik végtermékeivel, a csikkektől kezdve egészen a széttört pezsgősüvegekig, ahhoz viszont mi is túl sokat bandáztunk játszótéren, hogy naivan azt mondjuk, az egy-egy estére kültéri kocsmává avanzsált terek nem viselik magukon a bulik maradványait. Talán bele sem gondolunk annak az anyának a helyzetébe, aki nap mint nap kénytelen csikkeket szedegetni, de talán még abba sem éljük bele magunkat, hogy milyen az, mikor tizenévesen az ember nem engedheti meg magának, hogy beüljön egy kávézóba, kocsmába vagy pubba, így marad a vészmegoldás: éjjel-nappali, sör és irány a játszótér. Mikor felmerült a cikk alapötlete, rögtön beugrott, hogy a kamaszok vajon miért nem mennek parkokba, a kisgyerekes anyukák pedig maradjanak a játszóterek egyedüli helytartói. Belvárosi provinciák, kamasz offenzíva, évek óta tartó állóháború.

"Nagyon unom már"

A budai vár lábánál van egy kisebb játszótér, ami nagyjából négy hintából és ugyanannyi padból áll. Csend is van, fák is vannak, de még fű is, hintázás közben ellátni egészen az Árpád hídig, éjjel pedig a kivilágított város fekszik a hintázásból felfelé lendülő lábaink alatt. Aki járt már arra, tudja, hogy a vár lábánál lévő kerületek nem a szegény munkások lakhelyei, hiszen egymást érik a szebbnél szebb házak, és az újabbnál újabb építésű társasházak. Anyagi jólét ide vagy oda, érthető, hogy senki nem viszi át a játszadozni vágyó gyerekeit a Károlyi kertbe, mikor csupán néhány lépcsőnyire ott a játszótér. Ha éjszaka buli van a téren, a közterület fenntartók bizony nem vonulnak ki még napfelkelte előtt, és nem takarítják el a romokat. Mi marad ilyenkor? Bosszankodás, mérgelődés, folytonos könyörgés a gyereknek, hogy ne nyalogassa meg a csikket, üvegszilánk kerülgetés és már be is telt a pohár. Bizonyára ezeken a fokozatokon ment végig az az édesanya is, aki szintet lépett, és rövid üzenetet írt a játszótéri kolóniának. A hintára ragasztott nyomatott lapon az áll, hogy a család a közelben lakik, a gyerekek imádják ezt a játszóteret, mindemellett a nő nagyon unja már a csikkek és sörös dobozok szedegetését, így itt az ideje a békés és tiszteletteljes együttélésnek. Mi is ide járunk, ti is ide jártok, muszáj megtűrnünk egymást, de célzottan ne akarjuk már a másikat szívatni, így ha ott a kuka, akkor próbáljunk már beletalálni. Érthető? Igen. Jogos? Igen. Hatásos? Nem.

A játszótéri hierarchia kapcsán nem felejthetjük el a kamaszok rebellis hozzáállását, ami a fent említett történet kapcsán is megmutatkozott. El tudjátok képzelni, hogy néhány nap múltán nemcsak Metallica és System of a down idézetek borították a papirost, hanem ezeknél jóval személyesebb, leginkább a szerző édesanyjának szóló firkák. A küldetés tehát megbukott, és ez csak egy a sok közül, mi pedig - bár nem, már nem bandázunk játszótéren és gyerekünk sincs, akit oda hordanánk - mégis képben vagyunk a problémával, hiszen pro és kontra hallunk rémtörténeteket. A lázadó kamaszok mellett azonban nem árt, ha beszélünk arról a szülői magatartásról is, ami oly sok édesanya sajátja: "Én anya vagyok, én szültem, én kiváltságos vagyok." Ezt is sokszor tapasztaltuk már, és itt tényleg nem arról van szó, hogy átadjuk-e a helyünket - mert az tényleg alapvető -, hanem arról a habitusról, ami sok nőnél kialakul, miután világra hozza a gyereket. Reklámokban is sokszor látjuk/halljuk, hogy az én kicsikém csak a legjobbat kaphatja, neki csak nagy műgonddal válogatott gyümölcsből készült pürét adok... érthető, hogy maximalista mama egyetlenének prémium játszótér dukál, már ha otthon nem telik egy sajátra. Teljesen érthető ez a hozzáállás, az viszont már utópisztikus, hogy ez bárkit is feljogosíthatna arra, hogy a játszótereken a szülőkön és a gyerekeken túl, mindenki más feketelistás legyen.

Tiltott, tűrt, támogatott

Túl kicsi hely, túl sok generáció, túlságosan különböző igények - így írhatnánk le a játszótéri hierarchia problémáját. Mivel felparcellázásra és demarkációs vonalak meghúzására esély sincs, így csupán a névleges megállapodásról szőhetünk álmokat. A vélemények ütköztetésével mindaddig nincs gond, amíg képesek vagyunk tisztelni a másik álláspontját és átlátni az ő helyzetét. A városi közlekedésnél már beszéltünk arról a szintén távolinak tűnő megoldásról, hogy minden városlakó próbáljon ki minden közlekedési fajtát, na a megosztott játszóterek ügyében is ez lehet a megoldás. Byron tollából még kifuthatott bármiféle romantikus eszmefuttatás, én csupán csak nevettetnék, ha azt mondanám, hogy legyünk képben mások helyzetével és próbáljuk meg tisztelni azokat. Tökéletesen tisztában vagyunk azzal, hogy manapság ez nem, hogy nem működik, már alternatívaként sem merülhet fel. Saját jogaink kántálásán túl azonban nem árt ha tudjuk, hogy legyen bármilyen offenzív a viselkedésünk, jó eséllyel szembesülünk hasonló támadó szellemiséggel, így hát a fröcsögő nyállal ordítozó anyuka ne lepődjön meg, hogy kőkemény ellenállásba ütközik az ellenkező térfélről, és ez persze fordítva is működik. Egy idő után úgyis elmúlik a fenyegetőzés, elhalkul a morgás és csak egy lassító rendőrautó hívja fel a kamaszok figyelmét arra, hogy amúgy közterületen tilos alkoholt fogyasztani, és egyébként sem vagy még tizennyolc. Biztos, hogy el kell jutnunk odáig, mikor a rendelkezésünkre álló barátságos, és kevésbé barátságos eszközök egész tárházát kimerítve feladjuk és kimondjuk, hogy nincs megoldás? A kérdés egyelőre nyitott marad, abban pedig csak bízhatunk, hogy a tudatos szülők még tudatosabb nevelési módszerének hála, a most még csak homokozó generáció néhány év múlva már toleránsabban és kulturáltabban használja a kültéri kocsmának a játszótereket.

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások