Lélek

Meghatározó pofonok

5404

A reggeli szünetben belémkötött egy fiú osztálytársam általános negyedikben, és annyira felhúzott engem, a színötös, példás magatartású tanulót, hogy képtelen voltam uralkodni indulataimon, így akaratlanul kicsúszott a számon, “Menj már a **** anyádba!”. Erre egy épp ott álló felsős tanárnő arcul ütött, amin olyannyira meglepődtem, hogy csak álltam és néztem ki a fejemből, mint valami hülye. Nem éreztem, és mai napig sem érzem jogosnak, hogy én kaptam a fiú helyett. Mindezek után pedig az osztályfőnököm kijelentette, szerencsém volt, hogy ő nem volt jelen, mert tőle nagyobbat kaptam volna. Egész odáig rajongtam az ofőmért, de életem egyik legnagyobb arculcsapása nem az a pofon volt, hanem az, hogy senki nem kérdezte meg, mi is történt. Én az ilyen esetet úgy hívom, “Pistike, miért ütöttél vissza?”. Ugyanis gyakori hiba a pedagógusoknál, hogy nem néznek a dolog mélyére, hanem csak a látottak alapján ítélkeznek. Ráadásul kérdéses az is, van-e joguk ítélkezni.

A másik iskolai élet-példa, amit felháborítónak tartok, a “jó tanuló-rossz tanuló esete”. Ha valaki mindent elront, rosszul csinál és hibát hibára halmoz, elég, ha egyszer jár sikerrel, máris egekig marasztalják, miközben a jó tanulót senki nem látja,a míg ki nem derül, hogy ő is csak ember. Akkor aztán földig tiporják. Ötödikben kaptam az első egyesemet. Egész addig csak és kizárólag ötöseim voltak. Egy elfelejtett lecke miatt azonban két hétig nem mertem elmondani otthon, hogy hibáztam. Tisztában voltam vele, hogy egy ejnye-bejnyén kívül nem kapnék rosszabbat, de szégyelltem magam, amiért nem vagyok már “tökéletes”, mint korábban. Ezt pedig a tanárom váltotta ki belőlem, aki azokat a példákat emelte ki minden alkalommal, amik különlegesnek számítanak. Ha egy rossz tanuló jó jegyet kapott, volt, hogy meg is kellett tapsolnunk. Ebben az esetben azonban a negatív dolog emelkedett ki a hétköznapokból, de valamiért úgy érezte, akkora különlegesség ez is, hogy a tanáriban is témává lett a jegyem (mégcsak nem is én) és más tanárok is úgy érezték, mindenképpen szükséges jelezni felém, tudnak róla.

Talán életem egyik legmegalázóbb élménye volt ez. Akkor jöttem rá, az életben bármennyire is igyekszem, tökéletes ember nincs, és én sem lehetek az soha. Ezzel ellentétesen hangzik ugyan, de levetkőzhetetlen, hogy számomra zavaróan terhes módon törekszem mindent tökéletesen csinálni, ami természetesen lehetetlen, így az átlagosnál több kudarc ér életemben. Legyen az egy elrontott főzelék vagy egy tánc közben levert pohár, folyton hibásnak érzem magam valamiért, amit el lehetett volna kerülni. És mindez egyetlen következetlen pedagógusi döntés miatt. Visszagondolva, nektek van hasonló gyermekkori élményetek, ami kihatott a személyiségfejlődésetekre?


Az olvasói cikkek tartalmának valódiságáért a cotcot.hu szerkesztősége nem vállal felelősséget. Ezen szolgáltatásunkat olvasóink saját felelősségükre vehetik igénybe. A szerkesztés jogát fenntartjuk!

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások