Közösség

Kussoltasd be a gyereked!

5372

Minap valamelyik cikk kapcsán több hozzászólásban is előkerült az a vélemény, miszerint sokan rángógörcsöt kaptok az idegtől, ha környezetetekben egy gyerek hisztériázik, üvölt, zokog, egyszóval fejhangon zajong. Természetesen ezek vadidegenek gyerekei, akikkel kénytelenek vagyunk ideig-óráig egy légtérben tartózkodni, például tömegközlekedési eszközön, repülőgépen, vonaton vagy egyéb, átmenetileg összeverődött kényszerközösségben.

Két emlék mart belém, mikor ezeket a kommenteket olvastam. Az egyik, mikor Firenzében a dóm kupolájába másztunk fel, hogy legszerelmetesebb épületem tetejéről csodálhassam és szívhassam magamba egyik legkedvencebb európai városom minden rezdülését. Kemény menet a fellépcsőzés is, a teljesen edzetlen turisták lihegtek és szentségeltek is rendesen, és egészen szívbemarkoló és grandiózus a látvány az, ami felérve elénktárul. Itt, a kupola körül kialakított körteraszon, mikor a mélybe vezető lépcsőhöz álltunk sorba, egy hisztérikusan zokogó gyerek és szülei kerültek mögénk. Az elkövetkezendő tíz percben, míg a lehető legszűkebb, legsötéttebb, és legmelegebb csigalépcsőn megtettük azt a majdnem ötszáz lépcsőfokot, a gyerek olyan fülsértően üvöltött, hogy az első adandó alkalommal félreálltunk, hogy legalább ne a fülünkbe, hanem előttünk szóljon a műsor.

A szülők sajnálkozva, szégyenkezve kértek elnézést, miközben az aggodalom és a sietség is ott ült az arcukon, hisz a gyerek egyértelműen bepánikolt. Alig két-három éves lehetett, és nyilvánvalóan túl sok volt neki az élmény - a szük és sötét lépcső, majd a százméter magasan kibontakozó látvány, a felfoghatatlan méretek, mélységek. Ijesztő lehetett, és akinek volt már pánikrohama vagy valami ahhoz hasonló, bizonyára megérti, milyen lehet mindezt kisgyerekként átélni. És talán így, a csöndben azt is, hogy milyen lehet egy szülőnek aggódni gyerekéért, és egyben tudni, hogy legalább kétszáz ember átkozza, márpedig egyszerűen nem tud mit tenni elllene. Mert van, hogy tényleg nem tudsz mit tenni. Gondoljunk csak bele, ha félősek vagyunk, vagy ha van repüléstől komolyan rettegő ismerősünk - egy gyerek nem félhet ugyanígy? Csak ő nem képes vodkába és nyugtatókba fojtani rettegését, és érzelmeinek kommunikálásához rendelkezésére álló eszközkészlet is kisebb halmazt ölel fel még ekkor, mint egy felnőtté.

Tény, hogy elképesztően fülsértő egy teli torokból üvöltő gyereket hallgatni, tény hogy zavaró, hogy feszültté tesz, hogy olykor legszívesebben elüvöltenéd magad, hogy kusssss legyen! De ne higgyük azt, hogy a szülőt magát nem zavarja, és hogy a többség ne szeretne mindent megtenni, hogy saját és környezete érdekében is megnyugtassa vagy épp lecsillapítsa ilyen vagy olyan okból hisztériázó gyermekét. Csakhogy néha ez egész egyszerűen lehetetlen. Lehetetlen például akkor, ha a gyerek fél, ha olyan helyzetbe kerül, amitől bepánikol, ha beteg, ha nyűgös - például egy sok órás repülőút alatt - vagy ha éppen a dackorszarkban, a hisztikorszakban tart. És itt kapcsolódik be a másik történet.

Nővérem két gyereke közül a nagyobbik épp ebben az időszakban leledzik. Akinek még nem volt gyereke, vagy akinek szoros környezetében nem volt még ilyen korú gyerek, könnnyen gondolhatja azt, hogy mindez a szülő hibája. Ám a tapasztalat és a fejlődéspszichológusok, orvosok, nevelési szakértők, a tudomány is pontosan tudja, ez nem így van. A legjólneveltebb gyerek is átesik ezen, és ez kemény időszak mind a gyerek, mind a családja, mind a könyezet számára. Számtalan olyan esetben voltam már nővéremékkel, mikor a hiszti kitört. Egy három éves gyerek hisztije nem is leegyszerűsítve, hanem egészen konkrétan így néz ki: "Marcell, légyszíves vedd le a cipőd! Neheeheeeehheeeeeeem! - sikítás, bőgés - Marcell, légyszíves vedd le, hazaértünk, a cipőd tiszta sár, és átöltözünk. Neeeeeeehhhheeeeeeeeeeem! - még erősebb sikítás, zokogás, toporzékolás. Jó, akkor ne vedd le. - az előző hangerő megtízszereződik - Deeehehhheeee ééhéééén leeheee ahhhaaaakaaaharrooooom veehheeenniiiihhiiii!!!" Patthelyzet. Ez az, amikor senki és semmi nem segít. Hiába a lehető legnagyobb türelem, a kedvesség, az eredmény ugyanaz.

A dackorszak jellemzője ez, amin mi mindnyájan átestünk, s amiről ha szüleinket megkérdezzük, egyöntetűen azt mondják majd, nna, az kemény volt, sosem hittem volna, hogy elszakadhat a cérna, de akkor megesett. Ez az a kor, amikor a gyerek csakazért sem teszi azt, amit kérsz, amikor goromba, amikor verekszik, amikor földhöz veri magát, amikor üvölt, sikít, sír vagy éppen dobál. És nem feltétlenül azért teszi ezt, mert az elkényeztető szülők épp nem vesznek meg neki valamit - mint ahogy ez valamelyik hozzázólásban megjelent, és ahogy sokan ezt kívülről látni vélik. Kellemetlen időszak ez mindenkinek, s a legkellemetlenebb, amikor nyilvánosság előtt következik be, s az anyának tehetetlensége, üvöltő gyereke mellett még a rosszalló pillantásokkal és a beszólásokkal is meg kell küzdenie: "Hát milyen anya az ilyen, aki ilyen állapotba taszítja gyerekét?" Pedig mindannyian voltunk így, s mindannyian szembesülünk vele majd akkor, amikor két-három éves gyerekünk az énudat kialakulásának kemény és idegtépő ösvényére lép. Általános recept nincs, csak megtépázott idegrendszer. Úgyhogy bármennyire is irritáló ebbe kívülállóként belecsöppenni, talán nem árt a kétségbeesett szülő helyzetébe is belegondolni.

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások