Mi ez?

Hóvakság északon

5363

Aktuális skandináv mániámnak hódolva pár héttel ezelőtt volt szerencsém az Észak című norvég vígjátékhoz. (Írója egyébként ugyanaz az Erlend Loe, kinek Dopler című remek könyvét már emlegettük.) A filmet melegen ajánlom, sajátos road movie ez, amiben a totál depressziós Jomar sípályagondnoki kötelességeit egy látványos tűzzel egyetemben maga mögött hagyja, és nekiindul az északi vidéknek komoly mennyiségű szesz és egy motoros szán kíséretében, hogy meglátogassa egykori családját. A lényeg persze az út maga és azok az egészen bizarr alakok, akikkel útközben találkozik: a jég hátán élő öreg vagy éppen a gyanúsan homofób srác, akivel Jomar egy meghitt estét tölt el fejére rögzített alkoholos tamponnal. Nem sokkal kalandjainak kezdete után kissé mackós főhősünk kényszerpihenőt iktat be, ugyanis súlyos hóvakságot szed össze magának, és ez az, ami minket most érdekel. Nevezetesen az, hogy hogyan is alakul ki ez a fájdalmas tünet?

Először is gyorsan tegyük világossá, hogy a hóvakság mint kifejezés két jelenséget is takar, amikben a hó és a veszély ugyan közös, de ezzel ki is fújtak a hasonlóságok. A filmben is megjelenő, roppant kellemetlen hóvakság jellemzően akkor alakul ki, amikor a tiszta égbolt következtében szikrázó napsugarakat a hólepedő sokszorosára erősítve veri vissza. Ekkor a szembe érkező sugarak következtében gyakorlatilag leég a szaruhártya, mint ahogy fedetlen bőrünk is tenné, ha nem kenegetnénk emelt faktorszámú krémekkel. A szaruhártyán pedig milliónyi idegvégződés van, így a tünetek valóságos pokoli kínokat eredményeznek: a hóvakságban szenvedő ember képtelen nyitva tartani a szemét, ömlik a könnye, csillapíthatatlan viszketést és fájdalmat érez.

A megsérült hártya irritációját érzéstelenítő készítményekkel és sötétbe vonulással, alvással, a szem pihentetésével lehet kezelni, ami azért is különösen fontos, mert ennek hiányában könnyen komoly gyulladás alakulhat ki az érintett területen. Ha ránktör a hóvakság, egy métert sem vagyunk képesek önállóan megtenni, így történhetett, hogy Tasi Tenzing szociológus hegymászó a Csomolungma csúcsától mindössze négyszáz méterre kénytelen volt visszafordulni. Pedig nagyapja emlékének akart áldozni, Norgaj Tenzingnek, aki 1953. május 19-én Edmund Hillary sherpájaként feljutott a 8848 méteres csúcsra.

Másik esete kevésbé ijesztő, ekkor inkább optikai csalódásban van részünk, amit a síelők bizonyára jól ismernek. A vakító fehérség megzavarja érzékelésünket, képtelenek vagyunk helyesen felmérni a távolságokat, a mélységeket, nem vagyunk képesek egyes lejtők meredekségének érzékelésére vagy az akadályok elkerülésére. Nem érzékeljük a fényintenzitás időbeli és térbeli változásait.

A megelőzés feltételezem egyértelmű: napszemüveg, napszemüveg, napszemüveg. Természetesen UV szűrős, és ha lehet, még oldalról is fedjen. Úgyhogy ha hegyet mászni indultok, netán Norvégiában terveztek egy motoros szán túrát vagy csak simán síeltek a szünetben, legyetek szívesek figyelni! A filmet pedig nézzétek meg!

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások