Közösség

"Gyönyörűség, ha hallom a hangját"

5340

Ez még az elfogadható megnyilvánulása a rajongásnak. Úgy gondolom, egészséges szinten mindenki rajong valakiért/valamiért. Ezzel nincs is semmi probléma. Én is voltam tini, rajongtam zenészekért, együttesekért, színészekért és a tökfőzelékért. Azóta felnőtt fejjel sokat mosolygok azon, mennyire örültem például az East 17 óriásposzterének, amin a fiúk egy kovácsműhelyben pózoltak, súlyos kalapácsokat tartva kezükben. Tizenhárom évesen szerintem azzal sem volt baj, ha csutkára tekertem a hangerőt, mikor Axl Rose tekerte a csípőjét, őrületbe kergetve ezzel a szomszédokat, és közben kikértem magamnak, hogy nem tolerálják és képtelenek tisztelni az imádatomat. Tizenhárom évesen szinte természetes volt napokig a Ghost vagy a Dirty Dancing megtekintése után csak Swayze-ről beszélni a suliban a csajokkal vigyorogva és hatalmasakat sóhajtozva. Igen, tizenhárom évesen.

És akkor jön valaki, aki felpiszkálja felnőtt asszonyok kedélyeit csupán azzal, hogy Ő csak úgy van és most még inkább van, hiszen már tudnak is róla. Tabáni István ezt tette. Eddig is volt, csak épp kevesen vették észre. Eddig is tehetséges volt, mint képzőművész, mint énekes, csak éppen senki nem volt hajlandó megmutatni, hogy “Nézzétek, ilyen is van!”. Miért kell, hogy valaki önmagát mutatva ne tudjon érvényesülni? Miért kell elkurvulni, még ha csak minimális szinten is ahhoz, hogy az embert észrevegyék? Tehetséggel nem lehet kitűnni manapság a tömegből? Mert ha nem, az csak két dolgot jelenthet. Vagy azt, hogy mindenki tehetséges, vagy pedig azt, hogy millió elveszett tehetség kallódik szerte az országban. Sajnos inkább ez utóbbi bizonyult igaznak eddig.

István többször felvételizett a Képzőművészeti Főiskolára, mint bárki, akit valaha fel is vettek. Talán nem bizonyult elég tehetségesnek? Nem, kérem szépen, szó sincs erről. Megint csak gazdasági kérdés ez az egész? Megeshet. Ugyanis ha azt vesszük, a szegény családból származó tehetségeknek is fizetni kell valamiből a tandíjat, ami kockázatot jelenthet az intézménynek és a tehetősebb családból származó tehetségeknek egyaránt. Értem ezt úgy, hogy ha egy szerényebb körülmények közt élő hallgató kerül be, nincs rá biztosíték, hogy anyagilag és minőségileg egyaránt képes helytállni. Ha munkával keresi meg a tandíjra valót, nem marad elég ideje és energiája az iskolában is teljesíteni, nagyobb az esély rá, hogy előbb-utóbb elhasal, kiég, feladja. Ezzel egy időben viszont megüresedik egy hely, ami feltehetően nem történne meg, ha olyat vesznek fel, akinek csakis a tanulásra és az alkotásra kell tudni időt szakítani. Véletlenül sem mentegetni szeretném ezzel a felsőoktatást, csupán a rendszer nem művészbarát módon lett kialakítva.

De térjünk vissza eredeti témánkhoz inkább! A rajongás egészséges dolog. Csakhogy nem mindegy, az ember milyen korban rajong és milyen módon. Úgy vélem, a 13 éves szintű rajongáson mindenki túlesik egyszer, azonban felnőtt fejjel ugyanígy belelovallni magunkat egy imádatba, elég ciki. Ugyanakkor jelen gazdasági helyzetben az emberek már csak a mesékbe, álmokba menekülhetnek, néha bizony túlzóan elrugaszkodva a valóságtól, ami esetleg már ijesztően taszító. Talán nem az 3 gyermekes anyuka hibája, hogy ódákat képes zengeni a szegénylegényről, akit rettentő gazdagsággal jutalmazott meg az öreg király, amiért mosolyra fakasztotta leányát. Talán neki épp az a jó, mikor este leül a legkisebb ágy szélére, hogy úgy álmodozhat, hogy közben a királyfi létezését is biztosan tudja. Vagy vehetünk egy elhanyagolt asszonyt, akire már nem néz a férje évek óta, és egyszer csak meglátja, meghallja azt az álmot, amit egykoron, még friss házasként látott azóta elhidegült szerelme szemében. Mindannyian álmodozunk, ez természetes. Ez tesz minket teljessé, hiszen az álmainkat senki nem veheti el. De kérdem én, felnőttként kimondhatjuk ezeket? Felnőttként hangot adhatunk imádatunknak ilyen hangosan? Szabad kitapétázni a falat holmi Tabáni Istvánokkal? Könyvet írni róla? Hogyne szabadna. Csak némi bökkenő, ha ezt Ő maga, Tabáni István terhesnek, zavarba ejtőnek és túlzásnak érzi. Szabad ekkora súlyt pakolni olyasvalaki vállára, akit szeretünk?

No, igen, már ha szerethetünk olyasvalakit, akiről csak az álomkép mesél. Akit nem ismerünk, hogyan szerethetjük? Ráadásul azt sem tudjuk, milyen ember, hiszen épp az teszi misztikussá és titokzatossá, hogy nem adja ki magát. Éppen ezért, csak találgathatunk róla. Akkor viszont miért hiszik azt a rajongói, hogy Ő komor, komoly, visszahúzódó, már-már depresszív lélek. Miért merik kijelenteni, hogy mikor vidám arcát mutatták a bűvös dobozban, az nem Ő maga volt? Álomkép, kérem szépen. A sajtó egyszerűen beléjük “vuduzta”, hogy egy elesett, szegény ember legkisebb fiáról szól a mese, aki nem más, mint egy kis penészvirág.

Közben meg itt van Tabáni István, aki szeret nevetni, beszélgetni a haverokkal, rockzenét hallgatni, játszani az unokahúgával és kiskorában talán még a nagy sárga villamost is szívesen vezette volna. Talán szeret kétpofára pacalpörköltet tunkolni, mert az úgy a jó, és még az is lehet, hogy szívesen ejtőernyőzne felszabadultan üvöltve, bele a pusztába. Egész közelről ismerek egy ilyen embert, ezért veszem a bátorságot, hogy feltételezzem, Tabáni István nem egy életúnt, depressziós, meg nem értett művész, hanem igenis ember, aki egyáltalán nem akar messiás lenni és megváltani a világot. Nyugodt életre vágyik valószínűleg Ő is, akárcsak mindenki más, aki nem szeret zavarba jönni, mikor túlzó imádattal csókolják a lába nyomát. Szívesen fogadja a szép szavakat, építgeti, tanulgatja önmagát és igyekszik minden lehetőséget megragadni, hogy valóra váltsa az álmait. Nem másokét, a saját álmait.

Ehhez viszont arra lenne szüksége, hogy bálványimádat helyett egészséges rajongással vegyék körül, ne pedig holmi reinkarnációkat meg elesett kis penészvirágokat lássanak benne. Ilyenkor ugyanis az ember ici-picinek érzi magát, mert mindenki a hóna alá akar nyúlni, miközben Ő esetleg csak egy bugyuta tánclépést gyakorol a buli hevében. Tessék engedni, hogy azok fogják a kezét, akiktől megszokta! A mi dolgunk, hogy kedvesünket átölelve ringatózzunk a dalaira, hogy örüljünk, mikor kezünkbe kapjuk első lemezét (Saját bevallása szerint ezzel még szeretne várni, míg valóban kiforr benne az alkotás.), és hogy írjunk neki karácsonyi üdvözletet az e-mail-címére. Nem kell oltárt emelni, meg könyvet írni az életéről, csak csendben örülni, hogy jobb szórakozásunk is van, mint Uhrin Benedeken röhögni a fesztiválokon.

Végre, végre, egy kulturális színpötty a “celeb-palettán”! Ennél már csak egy dolognak örülhetünk jobban, annak, hogy Vásáry André is hozott egy ilyen pöttyöt. Remek dolog, hogy egyetlen pénzsóvár családi műsorral sikerült az emberekben felébreszteni az emberiesség iránti vonzalmat és a kulturális szomjat. Semmi nincs veszve, él még a közízlés, csak épp nem tud mindig egészségesen megnyilvánulni. De mint tudjuk, ami késik, az nincs itt időben. Csak így tovább!


Az olvasói cikkek tartalmának valódiságáért a cotcot.hu szerkesztősége nem vállal felelősséget. Ezen szolgáltatásunkat olvasóink saját felelősségükre vehetik igénybe. A szerkesztés jogát fenntartjuk!

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások