Közösség

Így olvastunk mi

5309

Rendszeresen lelkendezünk magunk között legfrisebb olvasmányélményeinkről, amik így-vagy úgy de megérintettek, felkavartak vagy feldühítettek bennünket. Mostanában külön örömünket leljük abban is, hogy egymásnak adogatjuk legújabb vagy örök kedvenceinket, s csillogó szemmel várjuk, vajon mit szól hozzá a másik, szereti, nem szereti? Többnyire szereti... Egyes darabok annyi gondolatot indítanak el bennünk, vagy a lapokon boncolgatott téma olyannyira fontossá válik, hogy veletek is azon melegében megosztjuk őket, mint ahogy tettük sok-sok egyéb mellett a gyerekkatonákról szóló darab esetében, Kristóf könyve kapcsán, a Kockavetővel vagy aktuális szerelmünk, a Szerettem másképp is hatására. Szerencsére azonban sokkal többet olvasunk annál, mint amennyit meg is osztunk veletek, ám most gondoltunk egyet, és szemezgetünk azokból, amikbe úgy igazán belebolondultunk.

Tom Wolfe: Én, Charlotte Simmons

A fehér öltönyös és kalapos, kedves idős úr benyomását keltő Tom Wolfe irodalma olyannyira szórakoztató, hogy a mai felgyorsult világban lelassítja az óramutatók pergését, de az agyunkét a legkevésbé sem. Főleg akkor nem, amikor az Én, Charlotte Simmons című regényét olvassuk. Mit olvassuk, zabáljuk, hiszen a történet szálai könnyedén, simulékonyan folynak össze, mi pedig azon kapjuk magunkat, hogy több órája csak fekszünk és lapozunk, lapozunk, lapozunk. Hány liter kiöntött sör után kezd el rohadni a padló? Mennyire lehet trendin alultáplált egy lány? Miben járnak a menők és miben a lúzerek? Hány ujjnyival kell felhajtani egy szoknyát a fiútestvériség bulija előtt? Wolfe ilyen fontos kérdéseken keresztül enged bepillantást a Dupont Egyetem farkastörvényekkel uralt világába. A történet főhőse Charlotte Simmons egy egyszerű, vidéki lány, aki példás tanulmányi eredményének köszönhetően kiszakad a kisvárosi létből, és álmokkal tömve érkezik az impozáns egyetem legkevésbé sem impozáns szobájába, hogy annyira gyarapítsa a tudását az egyetemi évek alatt, amennyire csak tudja. Charlotte persze akadályokba ütközik, olyan világgal szembesül, amit azelőtt el sem mert képzelni. Féktelen bulik, kurválkodó lányok, mértéktelen ivászatok, nagy dumás pasik, egyéjszakás kalandok, Nobel díjas, agyonképzett oktatók, és több tízezer kötetes könyvtár.

A főhősnek nagyon korán el kell döntenie, hogy belesüllyed-e a mindennapok léha valóságába és tíz évet öregedve, kevésbé szűzen, de a kokaincsíkok tükrön való adagolásának doktoraként tér-e haza, vagy ragaszkodik a gyökereihez. A döntés persze nehéz, hiszen a „sötét oldal” amennyire taszító, legalább annyira csábít is. Arról nem is beszélve, hogy csípőfarmeres csajok és káromkodó, köpködő srácok duhajkodó hordái garázdálkodnak mindenütt, amint lemegy a Nap, aki pedig nem tartozik hozzájuk, annak befellegzett és az egyetem végéig viselheti a lúzerek szégyenfoltját. A regény félig-meddig az amerikai egyetemisták szociográfiája is, hiszen Wolfe művi pontossággal írja le, hogy mit is visel egy közkedvelt menő lány, vagy fiú, vagy éppen egy mondatban hányszor javasolt elejteni a „baszás” szót, hogy a beszélő még véletlenül se tűnjön modorosnak, vagy strébernek. Többet nem is mondunk, hisz Tom Wolfe olyan mesterien fűzi a történet szálát, formálja a karaktereket, csavarja a cselekmény menetét, hogy a elkezded, többé úgysem teszed le. És azért sem mondunk többet, mert Zsófinak még hátra van nyolcvan oldal a hatszázból...

Gabriel García Márquez: Egy előre bejelentett gyilkosság krónikája

Márquezt vagy szereti valaki vagy nem, a szakma mindenesetre egy irodalmi Nobel-díjjal jutalmazta munkásságát. Stílusát, szövevényes meseszövésébe tehát egyesek belemerülnek, míg mások kiakadnak a sok névtől és a szerteágazó meseszálaktól. Aki túl van már az olyan népszerű klasszikusokon, mint a Szerelem kolera idején vagy a Száz év magány, az mindenképpen olvassa el Márquez más műveit is. Az Egy előre bejelentett gyilkosság krónikája biztosan tetszik majd a rajongóknak, de azok is nyugodtan próbálkozzanak ezzel a művel, akiknek Márquez korábban csalódást okozott, hiszen az előbb említett két könyvével ellentétben ennek sokkal egyszerűbben követhető a története, kevesebb a szereplő, átláthatóbb a cselekmény. A kétszáz oldalas művel pedig akár egy nap alatt is könnyűszerrel megbirkózhatunk, ha van pár felesleges óránk olvasni.

Érdekes, hogy a könyv - hogyan arra a címe is utal - egy gyilkosság történetét meséli el, mégsem tartozik se a krimi, se a horror kategóriájába. Márquez máshogyan meséli el az eseményeket, mégis nagyon realistán, a konkrét gyilkosságot nagyon is szemléletesen, hátborzongatóan írja le, szinte látjuk magunk előtt a mészárosmunkát végző fivéreket. Már a regény első sorából kiderül, hogy Santiago Nasart meggyilkolják majd. Az újságban is megjelent vérbosszút meséli el az író, de kifejezetten a gyilkosság napjára koncentrálva. Tehát tényleg nem egy krimiről van szó, amiben a nyomozást követhetjük végig, de nem is egy horror, amiben a gyilkosok szemszögéből látjuk az eseményeket. Annak ellenére, hogy az olvasónak az első mondattól kezdve világos, hogy a fiatalember meghal majd, mégis magával ragadó a történet, és csak úgy habzsoljuk a sorokat - mert nem hisszük, hogy tényleg senki nem akadályozza meg a gyilkosságot, vagy azért, mert a mese közben a kisváros életébe is bekukkanthatunk, és ez tetszik nekünk.

Ljudmila Ulickaja: Életművésznők

Azon érdekes könyvek egyikével állunk szemben, amik valójában semmi különösek, mégis van bennük valami... Valami, amit se megragadni, se megfogalmazni nem vagy képes. A könyv novellái a lazábbnál is lazábban kapcsolódnak egymáshoz, egyetlen közös pontjuk Zsenya, a főhősnő, s Zsenya különböző életszakaszainak kiragadott részletei - na és persze az őt körülvevő nők. Csakis nők. Ha el kéne mesélnem, miről is szól a hat történet, talán már nem is tudnám, de arra egészen konkrétan emlékszem, hogy talán még semelyik könyv fölött sem ültem ennyit elmerengve, a kötetet az ölembe eresztve, az olvasottakat ízlelgetve vagy egy-egy hangulati hullámba beleereszkedve. És az Életművésznők nagyszerűségéhez pont ez a kulcs: a tökéletes arányérzék, az, ahogy Ulickaja szövege játszik rajtad, ahogy körbeölel és visz magával minden feszültség és feszített érdeklődés nélkül. Olyan tökéletesre csiszolt szöveggel találkoztam itt, ami a legegyszerűbb gúnyát öltve mutatkozik meg. Ezzel kezdtem Ulickaja felfedezését, és egyelőre ezze is fejeztem be, mert bármihez nyúltam utána, ezt kerestem, ám nem talátam. Még pihentetem, még ízlelgetem...

Hannu Luntiala: Az utolsó üzenetek

SMS regény ez, nem más, és pont ezen különleges volta miatt kapott helyet az összeállításban. Egyszuszos olvasmány, kézbe veszed, és mire észbekaptál, már túl is vagy rajta. Mindeközben azonban egy izgalmas és drámai történet bontkozik ki a szemeid előtt a lehető legtömörebben. Jókai öröksége halott, nemhogy burjánzó leírások, de egyáltalán semmiféle leíró rész nem téríti el a figyelmed az instant információkról. A szerkesztés csak egy pár oldal erejéig zavaró, hamar megszokja a szem és az agy, hogy balra a fogadott, jobbra a küldött üzenetek olvashatók, s azon is hamar túllendül az olvasó - telefonkukkoló - hogy a megjelenő szereplőkről az égvilágon semmit nem tudunk. És persze hogyan is tudhatnánk, hisz egy élet drámai és egyben nemes végkifejletének utolsó megnyilatkozásai ezek - üzenetváltások barátokkal, családtagokkal, élettárssal. Persze magyarázó keretre szükségünk van, ez pedig nem más, mint az, hogy az sms-ek csak azért kerülhettek avatatlan szemek elé, mert egy bűntény bizonyítékait rejtik. Ám ez a bűntény nagyon is kedvünkre való...

Malcolm Gladwell: Fordulópont

Oké, kicsit csalunk, mert van köztünk, aki ezt már tavaly olvasta, de olyan zseniális darabról van szó, hogy muszáj ajánlanunk. A Fordulópont nem regény, inkább amolyan könnyen emészhető tudományos munka, ami elsöprő hatással volt a világra. Ha egyszerűen akarjuk mefogalmazni, a Fordulópont azt a pontot keresi, ami egy termék, jelenség, viselkedési minta kapcsán eldönti, hogy valami siker lesz avagy lassan belepi a feledés homályos fátyla. Mondhatnánk, hogy minden marketinges vagy vállalkozó kézikönyve ez, ám ennél sokkal többről van szó. A szerző ugyanis olyan, mindenki számára érthető és izgalmas példákon keresztül mutatja be a sikerhez szükséges tényezőket, mint a New York-i közbiztonság megteremtése, a furcsa afrikai öngyilkossághullám, a fegyveres iskolai mészárlások vagy éppen a Szezám utca. Olyan olvasmány ez, ami tágítja a tudatodat, s ami olyan szemléletmódot ad a kezedbe, ami akár egy egyszerű híradó megtekintésekor is oly sokszor eszedbe jut, mert a hír mögött már látod a törvényszerűséget, és magadban hümmögsz: na persze a válság miatt sok a fegyveres rablás mi? Ahhhhaaaa. A lapokat falva szépen körvonalazódik bennünk, hogy a példák - és megannyi minket körülvevő termék és jelenség - pusztán járványok, amiknek elterjedéséhez jó gazdatestek és megfelelő terjedési képességek szükségeltettek, amikhez megfelelő és - ez nagyon fontos - meghatározott típusú emberek bevonása szükséges. Ha ezek szerencsésen összeállnak, akkor valóban kis változtatásokkal óriási hatásokat lehet kiváltani, azaz megtörténik a fordulópont. Malcolm Gladwell könyvét akár kötelezővé is tehetnék az üzleti iskolákban, de még a gimnáziumban is. Hasznos ismereteket közvetít a lehető legemészthetőbb formában, de ami ennél sokkal fontosabb: olyan izgalmas történeteken vezet végig, hogy percenként kapkodsz a telefon után, hogy izgalomtól zagyva hangon elújságold valakinek, úristen, képzeld mennyire durva, hogy...

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások