Lélek

Hiszti, harag, düh?

5277

Napok óta rajtam van a hiszti, látszólag minden különösebb ok nélkül. Dührohamot kapok egy étteremben, mert nem tudok mit választani, mert idegesít az egész, és akkor inkább nem eszem semmit, pusztuljon meg mindenki! Ülök duzzogva a salátám fölött, amihez semmi kedvem, közben máshoz sincs kedvem, ha hozzám szólnak robbanok, de akkor is, ha nem. Semmi sem jó. Nem jó ha felhívnak, és az sem, ha nem. Földhöz vágom a telefonom, csak úgy, miért ne? Belerúgok az asztalba, szétverem a billentyűzetet, néha bőgök egy kicsit, de többnyire dühöngök. Gondolom akkor jógázom, azalatt a két óra alatt csak elmúlik, de még azon is felhúzom magam. Miközben pedig pokollá teszem a körülöttem lévők életét, leginkább saját magamra vagyok dühös, hogy mégis mi ütött belém, mi ez a szokatlan ingerültség és feszültség? És nem, nem hormonális, azt már jól ismerem.

A hisztéria klasszikus értelméről bizonyára már mindenki hallott, s a hisztériás nők igencsak mulatságos és kellemes kezeléséről is, a klitorális stimulálásról - férj híján. Ám mára a hisztéria egykori értelmezése idejétmúlt, átformálódott, és nem is akarunk most ebbe alaposabban belemenni. Akit érdekel, például itt tájékozódhat. Azért sem vájkálunk most mindebben, mert a köznapi értelemben vett hisztéria esetében egészen mással állhatunk szemben, mint amivel az orvosok és Freudok foglalkoznak. A mi hisztink, gondolatmenetünk tárgya jön és megy, mintha csak múló élvezetből tenné. Ráadásul a mi hisztink nem produkálja a klasszikus hisztéria tüneteit, inkább csak feszít, megmagyarázhatatlanul rág odabent.

Nevezhetnénk egyszerűen például haragnak is. Olyan, belül fortyogó, ki nem adott haragok összességének, amik egyszercsak ellened fordulnak. De nevezhetnénk egyszerűen stressz okozta túlterheltségnek is, hisz melyikünk ne pakolna magára nap nap után mázsás súlyokat munkahelyén, magánéletében vagy éppen családjában, baráti kapcsolataiban. És van, hogy mindez összejön, s van, hogy a felgerjesztett düh és agresszió nem tud kitörni - esetleg nem teheted meg, hogy utat engedj neki. Márpedig eljön a perc, hogy ha akarod ha nem, mint a kuktán a szelep, elkezd kifele nyomulni a gőz. Sisteregve tör fel belőled mindaz, amit szándékosan vagy tudat alatt fojtottál el, és ott találod magad egy étterem közepén tele dühvel, indulattal, haraggal, agresszióval, amit mind ráokádsz a helyzetre és persze a körülötted lévőkre.

Bal lábbal keltem - mondhatnád, de lehet bal lábbal kelni napok sorozatán át? Nem hinném, úgyhogy fogtam magam, és elgondolkodtam, vajon mi váltja ki belőlem mindezt. Próbáltam megragadni, mi ellen irányul a dühöm, és szépen lassan körvonalazódott is. A megfejtés pofon egyszerűnek tűnt, bár letaglózott, hogy ilyen hatással lehet rám valami, amit minden erőmmel igyekeztem távol tartani magamtól, bár mindvégig tudtam, hogy valójában nem sikerült. És mivel dühömet felé nem nyilváníthattam ki, magamban tartottam, rotyogtattam, rotyogtattam, mígnem én is megfőttem benne.

Elgondolkodtató az is, hány és hány ilyen ember rohangálhat naponta egyazon városban, hányan hurcolhatunk magunkban mások okozta indulatokat, amik egyszer csak kipattannak. Ha szerencsénk van, nem idegenek ellen irányulóan, nem szélsőségesen, nem kiduzzadt nyaki erekkel valaki ártatlannak nekirontva. És elgondolkodtató az is, vajon rendelkezésünkre áll-e a megfelelő eszközkészlet ahhoz, hogy mindezt kivezessük magunkból, hogy a hullámok elcsendesedjenek, hogy ismét önmagunk legyünk...

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások