Mi ez? Lisszaboni Szerződés.

Hallunk róla a tévében, a rádióban, visszatérő kifejezés az újságok hasábjain, de vajon tudjuk, hogy mit is jelent pontosan? Annyi tiszta, hogy valamiféle megegyezés az Európiai Unió tagállamai között, az viszont már korántsem ennyire világos, hogy mit is ünnepelnek december elsején este a Portugál fővárosban. Itt az ideje hát tisztázni a szerződés tartalmát, célkitűzéseit, közérdekű pontjait, összességében mindent, ami az ominózus megállapodáshoz kapcsolódik. Lássuk!

Miért éppen Lisszabon?

Értelemszerűen a szerződés azért kapta a portugál főváros nevét, mert ott írták alá. Ennél jóval izgalmasabb, hogy vajon miért épp erre a városra esett a választás. A válasz félelmetesen egyszerű és kézenfekvő: a szerződés aláírásakor, 2007. december 13-án a Tanács soros elnökét Portugália delegálta, így hát evidens volt, hogy eme jeles pillanatnak a portugál főváros adott otthont. Itt máris becsúszik egy fogalom, amivel szintén rendre találkozunk, jóllehet jelentése nem egészen világos. Tehát, az Európai Unió Tanácsa, az Európai Parlamenttel karöltve az Európai Unió törvényhozó szerve. Montesquieu óta tudjuk, hogy az alkotmányos működéshez elengedhetetlen a három hatalmi ág, a törvényhozói-, végrehajtói- és a bírói hatalom szétválasztása, így az Unióban sincs ez másképp.

Pontosan miről is van szó?

Nem tudom mennyire követitek a bel- és külpolitikai híreket, én gyakran érzem azt, hogy hiába a tájékozottság, amikor épp a lényeg marad ki oly gyakran a hírekből: ránk magyarokra milyen hatással lesz bárminemű reform? Beszélhetünk országokon áthidaló törvényekről, megállapodásokról, alkotmányos rendről, miközben fogalmunk sincs arról, hogy esetlegesen milyen változásokat szül a hétköznapi életünkben egy újabb aláírás. Látjuk a patinás paloták termeiben villanó vakukat, miközben államfők aláírják az eléjük tett papírokat, esetleg mi magunk szavazunk az Európai Parlamentbe delegált politikusaink személyéről, de hogy egészen pontosan mi is történik Brüsszelben, arról vajmi kevés információnak van. Időről-időre kipattan egy-egy botrány, ami természetesen a pénz, pontosabban a Brüsszelben dolgozó politikusaink csillagászati béréről szól. Ennél most jóval fontosabb az, hogy elkezdjük boncolgatni, mégis miről szól a más néven Reformszerződés néven futó újítás.

A Lisszaboni Szerződés alapvető célja ennél jobban témába sem vághatna, hiszen azért jött létre, hogy az Unió működését egyszerűbbé és átláthatóbbá tegye mindenki számára. Ezeken felül nem szab túl szűkös feltételeket a működésnek, így lehetővé teszi a jövőbeli kollektív fejlődést, illetve nem tiltja a tapasztalatokon nyugvó esetleges változtatások lehetőségét. Ez még mindig virágnyelv ugye? A szerződés, mint minden bürokratikus érát megjárt dokumentum, körültekintően megfogalmaz, és külön kitér mindennemű működési mechanizmusra. Feltételezem, hogy az Európai Parlament illetve a Tanács komplex működése kevésbé közérdekű, mint az, hogy az uniós polgárok életét miként befolyásolja a szerződés, így tehát pusztán erre a kérdéskörre koncentráljunk!

A szerződés különlegessége, hogy külön kitér azokra problémákra és felvetésekre, amik egyöntetűen foglalkoztatják az Unió polgárait, azaz minket. Így külön fejezet került a szerződésbe, ami összefoglalja az Unió energiapolitikáját, pontosabban az energiatakarékosság és a hatékony energiafelhasználás kitételeit. Természetesen az új-, és a megújuló energiaforrások sem maradtak ki a felsorolásból, sőt az EU egyik fő célkitűzése az e téren elmaradott országok felzárkóztatása. Az energiatakarékosság kérdése persze még nem minden, hiszen a bevándorlók és a menekültügy Európa-szerte egyre kínzóbb problémák: a szerződés kiemelten kezeli a polgári-, és a szabadságjogok érvényesülését, méghozzá országhatároktól eltekintve. Gyakorlatban ez annyit tesz, hogy a szerződés értelmében minden tagország azonos menekültpolitikát alkalmaz, amit csupán kimondani könnyű, tekintve, hogy a menekültek és bevándorlók dömpingje nem egyöntetűen érinti egész Európát. Egymás segítését és az empátia életképességét hivatott biztosítani a szerződés szolidaritási záradéka, ami kimondja, hogy a tagországok kötelesek a szolidaritás szellemében fellépni, ha valamelyiküket terrortámadás, természet-, vagy ember által okozott katasztrófa sújtja. Ez a gyakorlat nem ismeretlen, sőt sajnos a miskolci különleges mentőcsapatunkra túl gyakran van szükség világszerte. Bizonyára emlékeztek még, a 2004-es madridi vonatrobbantásra, amiben közel kétszáz ember vesztette életét, akikre egy perces csendben mi is megemlékeztünk. A szolidaritást a jövőben is így kell elképzelni, megtoldva a huszonhét tagállam együttes fellépésével a terrorizmus ellen. Ez a kitétel kézenfekvőnek tűnik, de a gyakorlatban korántsem olyan könnyű megvalósítani, mint amilyennek elsőre tűnik.

Az Unió meglététől függetlenül szükséges az alapvető értékek és elvek újbóli lefektetése, illetve a régi dekrétum újragondolása. Minden bizonnyal a Lisszaboni Szerződés életbe lépése után sem indít senki keresztes hadjáratot a terroristák ellen, ettől függetlenül minden tagállam köteles fellépni a terrorcselekmények ellen. Ami még ennél is jobban érdekelhet minket, az az életszínvonal változása, mert valljuk be vajmi keveset foglalkozunk a terrorizmussal mindaddig, amíg nem mi vagyunk a robbantások áldozatai. Tehát az EU és az életszínvonal, illetve a polgárjogok érvényesülése. A Lisszaboni Szerződés az Unió minden polgárának biztosítja az alapvető jogokat, így politikai, gazdasági és szociális szabadságokat, illetve megerősíti a négy szabadságot, az áru és a tőke szabad áramlását, szolgáltatások szabad áramlását, illetve a személyek szabad mozgását. Ez annyit tesz, hogy az Unió területén belül szabadon mozoghatunk, dolgozhatunk és tanulhatunk.

A cikk megszületése előtt beszélgettünk az Unióról és elég gyorsan kiderült, hogy hiába az általános tájékozottságunk, összességében nehezen tudjuk felvázolni, hogy miként is működik az EU. Bizonyára ezzel nem vagyunk egyedül, hiszen az átlag közvélekedés is igen homályos az Unióról, így hát a Lisszaboni Szerződés ezt a hiányosságot is hivatott pótolni. Az Európai Uniót önálló jogi személyiséggel ruházza fel, ezáltal megváltozik a szereplése a nemzetközi színtéren, könnyíti a kommunikációt a tagállamok között, illetve külföldi színtéren koherens megnyilvánulást biztosít. Ha egyetlen mondatban akarnánk összefoglalni a szerződés célját, akkor bajban lennénk és jobb híján annyit mondanánk, az EU polgárait, külpolitikáját és a gazdaságot próbálja integrálni. Ezek persze csak szavak, a gyakorlatban elég nehéz elképzelni, hogy mit is takar pontosan az integráció. Hála a változtatásoknak már külön pontban is olvashatunk a polgárok összevont és szabad véleménynyilvánításáról - ha a tagállamok állampolgárai közül egymillióan egyöntetűen fontosnak tartanak egy adott jogszabályi változást, akkor közvetlenül felkérhetik az Európai Bizottságot, hogy terjessze elő az ominózus változtatást, természetesen a Unió határain belül. Ennek fényében már van értelme az összefogásnak, legyen szó menekültpolitikáról vagy környezetvédelemről, és őszintén mondva a Lisszaboni Szerződés minden kitétele közül ez a legemberközelibb. Itthon is tapasztaltuk már, hogy aláírásgyűjtésekkel, közös összefogással még a legelvetemültebb jogszabályok is támadhatóak, így kíváncsian várjuk, hogy a nagy közös színtéren vajon eredményez-e bármilyen változtatást ez az eredendő lehetőségünk.

Ez eddig szép és jó, csak hogy több tagállam alkotmánybírósága is elhúzta a végleges döntést. A probléma nem is magához a Lisszaboni Szerződéshez, hanem az Európai Unió Alapjogi Chartához  köthető, ugyanis a szerződés ratifikációjával együtt a Chartában foglaltak betartására is kötelezett az adott tagállam. A Charta hét fejezetből áll: méltóság, szabadságok, egyenlőség, szolidaritás, a polgárok jogai, igazságszolgáltatás, illetve általános rendelkezések. A tiltakozó tagállamok épp a szerződés alapvető célját, a mindenre kiterjedő Uniós integrációt nehezményezték. Írország egészen addig görgette az ellenállás kövét, hogy a 2009. október 2-án megtörtént aláíráskor az ír állam garanciákat kapott: megőrizheti adópolitikájának szuverenitását, a hagyományos ír semlegességet, valamint önálló, családjogi, oktatási, vallási politikáját. Nagy nehézségek árán, de a cseh kormányfő is aláfirkantotta a ratifikációs okmányt, miután a cseh alkotmány összeegyeztethetőnek ítélte a Chartában foglaltakat saját alaptörvényeivel.

Breaking news

Időszerűbb nem is lehetne a téma, hiszen épp december elsején lép hatályba a Lisszaboni Szerződés, miután az összes tagállam leadta ratifikációs okmányát (ez a megállapodás írásos lenyomata, ami által a megállapodott felek jogszabályaik közé iktatják, kihirdetik és és hatályba léptetik az adott szerződést) Olaszországban. A portugál fővárosban tűzijátékkal és ünnepi beszédekkel teszik emlékezetessé az EU Alkotmányának megújítását. A rendezvényen beszédet mond többek között José Manuel Barroso az Európai Bizottság elnöke, illetve az Unió soros elnökségét betöltő Svédország kormányfője, Herman Van Rompuy is. Egyelőre nehéz megjósolni, hogy a jogi keretek kibővítése milyen tényleges változtatásokat hoz majd, de ha sikerül fele annyira élni a lehetőségekkel mint amennyire agyon hangsúlyozták őket, akkor az Európai Unió polgárai valóban elérhetnek bizonyos változtatásokat. Tudjunk róla, hogy mától több jog illet minket, már csak azt kellene kitalálnunk hogy a sok-sok probléma közül mi ellen emeljük fel a szavunkat.