Közösség

Rothadó vitakultúránk

5202

A vitának és vitázásnak kétségkívül kultúrája van. Szinte mindegy, hogy az ókori eklézsiára, a reneszánsz szalonokra vagy a modernkori fórumozásra gondolunk, hiszen koroktól függetlenül létezett a konstruktív eszmecsere. A vélemények folyton cserélődnek, az évezredek során azonban megváltoztak az eszmefuttatásra alkalmas csatornák és helyszínek. Eddig azt hittük, hogy az innovatív eszközök elősegítik az interaktív kommunikációt, azonban a vita felnőtt mivoltát még a hight tech berendezések sem garantálják. Cserép helyett MacBookon szöszmötölünk, elegáns szalonok helyett Skypon bonyolítjuk le a konferenciabeszélgetéseket, miközben saját lényünk helyett legtöbbször csupán egy kétdimenziós avatarral jelezzük: Hé, én is épp online vagyok! Villámgyors információváltásaink során gondolatmenetek helyett inkább indulatokat vezetünk le, társadalmi státuszt erősítünk úgy, hogy közben a lényeg, az érdemi mondanivaló sokszor elvész az éterben.

Egy messzi, messzi korban...

Rómában járva mindenki lefutja a kötelező köröket: Colosseum, Angyalvár, Capitolium és az az óriási kőhalmazzá devalválódott hatalmas városrész, ami egykor Róma nyüzsgő köztere volt. A poros kavicsokon és köveken egyensúlyozva, útikönyvet bújva nehéz elképzelni, hogy a romok egykor a Forum Romanum részei voltak, ahol az emberek nemcsak árut, de véleményt is cseréltek. Beszélgettek a húsok vagy a vízhálózat állapotáról, a gladiátorviadalokról vagy a politikáról. A nyüzsgő tér remek helynek tűnt a vélemények ütköztetésére, a disputa évezredes gyökerét azonban nem Rómában, hanem egy hasonlóan forgalmas helyszínen, az ókori Hellászban kell keresnünk.

A Forum Romanum manapság

Lehet, hogy a modern demokráciákban rendre megrendül a bizalmunk, jóllehet a népuralom (a demokrácia szó a görög démosz-nép és a krátosz-uralom összefonódásából született) értelmi szerőzi még képesek voltak olajozottan működtetni ezt a rendszert. Nem volt túl nehéz dolguk, hiszen a tér és az eszköz is adott volt a szabad véleménynyilvánításhoz és a szavazati jog érvényesítéséhez egyaránt. Az agorán, vagyis a főtéren összegyűlt szabad görög polgárok cserepeken szavazhattak a politikai vezetők személyéről. A cserépszavazás, vagyis az osztrakiszmosz nem különbözik sokban a mai demokratikus szavazástól: döntéshozatal után írásba adjuk választott politikusunk nevét. A mai elfüggönyözött szavazóhelyiségek őse ennél jóval tágasabb és nyüzsgőbb tér volt, ahol szabadon zajlott a vita. Képzeljük csak el azt az életképet, amikor a főtéren összegyűlt polgárok kerek szemekkel, olykor szkeptikusan hallgatták politikai vezetőik, Periklész vagy épp Themisztoklész eszmefuttatásait. Minden bizonnyal megállt a levegő mikor Periklész besétált az emberek közé, és beszédet tartott az akár hatezer fős tömeg előtt. Mondhatnánk, hogy mit érdekel minket az ókor, hiszen olyan rég volt már, ettől függetlenül a antik világ hagyatéka korántsem merül ki a politeizmusban és néhány mutatós agyagvázában. A már említett Forum Romanm például a mindennapjaink része, jóllehet nem koptatjuk minden nap az olasz főváros eme ókori városrészének köveit. Honnan az összefüggés? Komment, like, rsvp, fórum... hopppá, csak nem az ókori piactérről kapta a nevét az online véleménynyilvánítás? De igen, így hát ennyit a látszólag letűnt antikvitásról.

Stílusos eszmecsere

Határozott huszárvágással máris magunk mögött hagyjuk az ókor, és talán még ennél is izgalmasabb korba csöppenünk: 18. század, Franciaország, Párizs. Sok rosszat mondhatunk a franciákra, de a rossz ízlés nem tartozik a negatív jelzők közé, így nem meglepő, hogy a szalon-kultúra is tőlük származik. Legyen szó királyi palotákról vagy arisztokrata villákról, szalonná alakított terem minden valamirevaló értelmiségi család otthonában megtalálható volt. Hatalmas belmagasság, perzsaszőnyegek, aranymetszetes lambéria, parketta, drága porcelánok és sok-sok pezsgő. Nem túl nehéz beleképzelnünk magunkat ebbe a parfümgőzös miliőbe, ahol a ház úrnője kereveten heverészve vagy hatalmas bársonyfotelben fogadta a meghívottakat. Elsőre talán felszínes magamutogatásnak tűnhet a szalonozás, holott szó sincs arról, hogy csupán a külsőségekről szólt. A nők természetesen előszeretettel pompáztak a legújabb divatnak megfelelő angol és francia kelmékben, sminkjük alól alig láttak ki, és persze egy kellően szőrös és zabálnivaló öleb sem hiányozhatott a kezükből. Cseverészés mellett persze volt idő politizálásra, kártyázásra és ivászatra is, így a párizsi szalonok viharos gyorsasággal a kor elitjének és értelmiségének közkedvelt találkahelyévé váltak. A körülmények és a jó neveltetés nem engedték meg a drasztikusan ellentétes nézőpontok ütköztetését, az viszont tény, hogy a férfiak és nők nemcsak a legújabb színházi előadásról locsogtak a kártyaasztalok felett. Ez a fajta elitizmus nem tűrte, hogy az utca embere is beleszólhasson az értelmiségi vitázásokba, azonban ez a kirekesztés sem tartott soká.

Száz évvel később a híres-neves Montmartre lokáljai és mulatói a kor legnagyobb művészeit tömörítették. Lautrec cigarettát sodor az asztal végében, Gauguin abszintot tölt egy kristálypohárba, Monet eltűnik egy félig ruhátlan nővel az emelet egyik szobájában, miközben Van Gogh elázva belép alig száradt képeivel a hóna alatt. Akit egyszer magával ragad az impresszionizmus világa, az többé nem szabadul az elmosódott színek és formák szorításából, és minden bizonnyal örömmel visszamenne az időben, hogy kedvenc festőivel duhajkodjon át egy éjszakát. Az élet azonban nemcsak az abszintról, a dohányzásról és a szifiliszről szólt, hanem a művészek között folyó eszmecseréről is. Kellően eltávolodtunk az 1700-as végi elitista szalonok mesterkélt világától, hiszen a bordélyházak és a vöröslámpás mulatók nem épp a szofisztikált és művi bájcsevejek központjai voltak. Ez még nem jelenti azt, hogy a kor szellemi hanyatlásba kezdett volna, jóllehet a zöld tündér a legtöbb művész és értelmiségi kedvelt múzsája volt. Míg a száz évvel korábbi kommunikációs forma szűk és formális keretek között zajlott, addig a Montmartre művészei kellő szabatossággal formáltak véleményt legyen szó ecsetforgatásról, vagy az utca legkívánatosabb kéjhölgyéről. Kétségkívül az együtt töltött órák nyomot hagyott a festők életművén, elég ha a mindegyikőjüket összefogó művészeti mozgalomra, az impresszionizmusra gondolunk.

Életkép Van Gogh-tól

"Mi legyen a címe? - kérdezték többen. Mit tudom én, majd holnap!" - mondta Ady, és bódult fejét a kinyújtott karjára hajtotta. Legenda vagy valóság, ezt már sosem tudjuk meg, de egyesek szerint így zajlott A holnap irodalmi antológia névadása. Időben még mindig az 1900-as évek elején járunk, csak már Magyarországon, ami nem szűkölködött bohém írókban. A kávéházi kultúráról mindenki hallott, sőt ezzel még ma sem olyan nehéz azonosulni, hiszen fővárosunk ma is hemzseg a kávézóktól. Szintén egy városi legenda szerint Ady, miután magához vette a reggelijét, ami egy üveg konyakból és egy doboz cigarettából állt, átsétált a legközelebbi kávéházba, hogy dolgozzon, vagy költőtársaival disputáljon. Ezzel nem volt egyedül, hiszen kor- és művésztársai is eképp cselekedtek így estéről estére tetemes író, költő, festő és értelmiségi csoport gyűlt össze a békebeli Budapesten. Legyen szó egymás írásainak kritizálásáról, egyszerű konyakozásról, politikai állásfoglalásról, a kávéházak kiváló színhelyei voltak az eszmecserének. Ha a Tóth Árpádot, Kosztolányit, Juhász Gyulát, Csáth Gézát és még megannyi írót, költőt tömörítő asztaltársaságnak odasúgta volna a főúr, hogy száz évvel később egy képernyőt bámulva vitáznak majd az emberek, méghozzá egy mindenhová elérő rendszeren keresztül, minden bizonnyal csak legyintettek volna, és szájukhoz emelték volna sokadik cigarettájukat.

Az vagy, ami az avatarod

Míg kétezernégyszáz, vagy akár száz évvel ezelőtt is arcukat adták az emberek a vitához, e téren súlyos változást eredményezett a telekommunikációs fejlődés. Internet segítségével megannyi személyiséget kreálhatunk magunknak: lehetünk műértő akkurátus hozzászólók, szexéhes pornófüggők, zenekritikusok vagy divatbloggerek. Egymástól független személyiségeink békésen megélnek egymás mellett, a számítógépünk pedig mindig emlékszik, hogy az adott oldalon hanyadik valónkat látják a legnagyobb örömmel. Az internet kétségkívül sosem tapasztalt paradigmaváltás a kommunikációban, sok-sok negatív következménnyel megtűzdelve. A személyes részvétel testben és lélekben a társadalmi disputa egyértelmű velejárója volt. Ezzel szemben manapság tértől és időtől függetlenül reflektálhatunk mások hozzászólásaira, és ami még ennél is fontosabb: legtöbbször következmények nélkül. Többször is szó esett már a web 2.0 fejlődéséről, a véleményvezérekké lett bloggerekről, arról viszont még nem értekeztünk, hogy az "arcátlan" odamondás milyen viselkedési formákkal jár. Slendrián fogalmazás, kötekedés, felsőbbrendűség tudat, ész nélküli kritizálás, az érvelés teljes hiánya - ezek jellemzik korunk kommunikációját. Mennyivel könnyebb név és arc nélkül megalázni bárkit, hiszen nem nyomja vállunkat az esetleges következmények súlya, nem bántja igazságérzetünket a gyakran jogtalan kritika és még azt is megengedjük magunknak, hogy mindennemű magyarázat nélkül pálcát törjünk bárki felett. Persze vannak sokan, akik bőségesen okot adnak a pellengérre állításra, csak ne állna fenn oly sokszor a más szemében a szálkát is effektus. A honi irodalomban még a legnagyobb írók között is kiemelkedő hagyománya volt a megglosszázásnak, sőt a glossza írója és a gúny tárgya egyaránt kiélhette írói kvalitását a beszólogatásban. Szó sincs arról, hogy manapság irodalmi magasságokban zajlana a vita, fényévnyire távolodtunk a kiegyensúlyozott eszmecserétől, glosszával is maximum az Élet is irodalomban találkozunk, ami valljuk be nem a széles olvasóközönségéről híres. Akkor mégis mi történik? Hát blogolunk, vagy a sokkal menőbb tumblr-t választjuk, ami végképp a nyúlfarknyi postok melegágya: nincs magyarázat, nincs érv, egyetlen fotó van vagy beszólás, no meg sok-sok sérelem.

Nemcsak az interneten figyelhető meg a kommunikációs paradigmaváltás, hanem a közéletben is. Politikai viszonylatban nincs érdemi vita. Ezt úgy tessék érteni, hogy egyáltalán nincs! A televízióban ideológia szerint felépített műsorok vannak, amikben a jobb-, vagy a baloldal kiemelkedő értelmiségei, szimpatizánsai értekeznek, de, hogy a két oldal képviselőit leültessék egy stúdióban? Nem, ez valamiért nem működik. Kampányidőszakban láthatunk elnökjelölti vitákat, amik viszont túl nagy dózisban érik az elménket, hiszen a választási hajrát megelőző időszakban nincs példa arra, hogy a felek egy szimpla hétfő estén kifejtsék egymásnak a véleményüket, s addigra egyébként is csömörünk van az évek óta zajló pocskondiázástól. Beszélgetést nem látunk, csak mikrofonok mögött egyedül álló beszólóembereket. Országunk irányítóit jobbról, s balról, kiknek stílusa sokszor kifejtett károkat okozott az egyszeri ember hétköznapi kommunikációjában, interakciójában is. A tisztelet nyomai is eltűntek. Ha azonban elvonatkoztatunk a közélettől, és áttérünk a bulvár világára, hasonló jelenséggel szembesülünk: ma már bárkiből lehet szakértő néhány perc erejéig, amikor is egy reggeli műsor színes stúdiójában ücsörögve saját magánéleti tapasztalatait húzza rá az univerzális formákra, mind párkapcsolat, mind táplálkozás terén. Így lehet, hogy Dundika fogyási tippjeit egy ország ragasztja a hűtőjére, bedőlve ezzel a tömegmédia ferde és népbutító csábításának. Mennyivel egyszerűbb így élni, mint a magunk útját járva, időt és energiát nem spórolva kikísérletezni, hogy saját önálló életünkben mi az ami működik, és mi az ami nem. Ezzel párhuzamosan pedig ott van az is, hogy ezen bárkiket ugyanilyen tollvonással lehet elintézni sokszor a legmegalázóbb, legtocsogósabb szavak ölelésében.

Elég napi néhány órát online töltenünk ahhoz, hogy megcsapjon minket az eszmék cserélésének kénbűzös fortyogó szele. Nem kell messzire mennünk némi élcelődésért, elég ha itt maradtok és napról napra olvassátok a street fashion kommentáradatát. Úgy tűnik egymás lelkébe gyalogolni nem más, mint a mi posztmodern boxzsákunk, amibe bárki kénye-kedve szerint behúzhat egy öblöset. Ezzel mindaddig nincs gond, amíg a kifigurázott fél lehetőséget kap a tisztázásra - na ez az ami vajmi kevésszer valósul meg. Elég ha valaki feldob rólad egy poénos fotót, amin épp atomrészegen fetrengsz, huszonnégy órán belül jó eséllyel fent leszel valamelyik oldalon, blogon, a tumblr-n pedig tutira rekord tumblarity-t szül majd a kínos felvétel. Ha már történelmi párhuzammal kezdtünk, akkor itt is felfedezhető egy nem is kis hasonlat. A középkorban a város főterén kalodába zárták azt aki lopott, szidta az istent, megcsalta a férjét és még ki tudja mi minden miatt. Persze mi nem térdepelünk lezárt karokkal vagy fejjel, de ez még nem jelenti azt, hogy jobban tudunk védekezni a fénysebességgel felénk száguldó nyilak ellen. Esélyünk sincs, hiszen a szabad véleménynyilvánítás oltárán még a legcsököttebb agyú felhasználó is áldozhat, ami annyit tesz, hogy egykettőre nevetség tárgyává degradál engem, téged, bárkit. Nem kicsit frusztráló ez, tekintve, hogy bárminemű tisztelet és empátia nélkül születnek ezek a postok, hiszen a mai véleményvezérek nem ritkán csak saját egójuk simogatásától lettek azok, akik.

A mai Tumblr statisztika

Azt hihetnénk, hogy az internet minden létező falat lerombolt az emberek között, holott egyre inkább bebizonyosodik, hogy csak falak több méteres kusza hálóját építette ki. Labirintusban pedig nincs véleménycsere, nincs vita, nincs disputa, nincs angol porcelán, nincs pezsgőzés, nincs dohányzás, nincs hajnalig tartó közös abszintozás, nincs kiégetett cserép és nincs kölcsönös tisztelet. Hiányzik? De még mennyire! Ellenben van feltörhetetlen burokban élő tartalomszolgáltató, aki bitekből és bájtokból álló magas paripájáról halmozza a világra saját, nem feltétlenül osztandó véleményét. Most még csak sejthetjük, hogy éretlen, felelőtlen jogtalanul bántó véleménynyilvánításunk milyen következményekkel jár majd, annyi biztos, hogy rohamléptekkel közeledő lavinát szabadítottunk az érdemi eszmecsere hagyományára. Jobb lenne, ha időutazásunk végállomása nem a Montmartre bohémnegyede lenne, hanem egy kiadós séta Platónnal, aki az Akadémia ligetében megpihenve közelebb hozna minket az egyre halványuló ideákkal, és felvilágosítana, hogy az évezredekben gyökerező kultúrát nem tagadni kell, csupán mindig a kornak megfelelően újragondolni.

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások