Lélek

Titkos kór

5181

Számtalan filmben van olyan történeti alapszál, amikor az egyik szereplő megtudja, hogy súlyos betegség hordozója, ám ezt eltitkolja családja, barátai előtt. Persze majd lassan felőröl mindent a tudat és az egyedüllét az aggodalomban, a bizonytalanságban. Talán ez a bevezető már utal valamelyest arra, hogy én miként vélekedek arról, hogy ha valaki eltitkolja a betegségét a családja, a szerettei, sőt van, hogy még a társa előtt is.

Mi lesz, ha...

Az első magyarázó gondolatom ezzel kapcsolatban az, hogy a legtöbben talán azért nem mondják el, hogy betegek, mert nem akarnak fájdalmat okozni, aggodalomra okot adni. Tény, hogy iszonyúan megviseli az embert, ha kiderül egy szerettéről, hogy beteg - súlyos nyavalyákra gondolok -, de mégis evidensnek tartom, hogy a legközelebbi hozzátartozóknak tudniuk kell arról, ami jelen pillanatban a leginkább befolyásolja az életet, a mindennapokat, a gondolatokat, hiszen a lelki támasz, a támogatás csak akkor elérhető, ha azok az emberek, akikre számíthatunk, tisztában vannak azzal, mi történik a testben és lélekben. Szerintem egy családtag, közeli barát sem utasítaná el egy szerettét sem, ha ilyen jellegű problémával fordulnának hozzá.

Fárasztó

Sajnos nekem is volt már részem ilyen titokban. Miután kiderült a betegség léte, rákérdeztem: "Miért nem mondtad el, amikor megtudtad?" Nagyon meglepett a válasz, amit kaptam. Vannak, akik úgy tapasztalják, hogy lelkileg nagyon megterhelő folyamatosan elmesélni, mi a bajuk, mi lesz most, és csak nézik a szánakozó tekinteteket, a sajnálatot az arcokon, a sóhajokat hallgatják, látják közben azt is, hogy valójában úgysem tudnak mit mondani. Ha mégis mondanak valamit, akkor pedig könnyen lehet, hogy olyat, ami megviseli lelkileg a beteg embert, pedig normál helyzetben tényleg nem gondolja senki, hogy bántó lehet. Egy ismerősöm mesélte, hogy amikor anyukájának kihullott a haja a chemoterápiától, sokan mondták neki, hogy ez a legkevesebb, ez csak külsőség, nem befolyásolja a lényét, mégis az önértékelése, az énképe romba dőlt a betegnek.

Szégyen

Nem feltétlenül kell a legdurvább dolgokra gondolni, amikor az eltitkolt betegségekről beszélünk. Nem feltétlenül csak tumornál, HIV-fertőzöttségnél takargatják az emberek a betegségüket. Számtalan olyan apró nyavalya létezik, amit sokan szégyellnek elmesélni. A szégyennél pedig kevés károsabb dolog van az ember lelkére. Elég, ha pszichés betegségekre, nőgyógyászati gondokra, esetleg bőrelváltozásokra gondolunk: suttogva beszélünk róluk, takargatjuk, titkoljuk, pedig a betegségek nem válogatnak.

Jóban, rosszban...

Talán a legfontosabb egy-egy betegség kiderülésekor, hogy abban a lelki krízisben a család, a barátok segíthessenek, így a beteg átélheti, hogy támogatják, hogy mellette állnak és bátorítják. Nyilván a baráti társaság rendje, a mindennapok megszokottsága, a családi rendszer felborul és folyamatosan reagál a kommunikációjával a betegségre, vagy a betegre és számtalan olyan érzékeny elemet hordozhat, amit nem láthatunk előre. Nagy feladat ez az élettől a betegnek és a hozzátartozóknak is.

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások
1
nov
24
mecemok írta:
Henci, érdekes a téma, kíváncsi vagyok, a hozzászólásokra. én szeretném, ha a családom, a szeretteim beavatnának, ha baj van, de pl. én nem mondtam el a szüleimnek, mikor ilyen helyzetben voltam
12:11
2
nov
24
Welmi írta:
Ezen már én is elgondolkodtam egy film kapcsán, aminek a címe most jól nem ugrik be. Visszafordíhatalan, előrehaladott rákos édesanya rendezi el a saját családja sorsát, és nem szól senkinek a betegségéről. A gyerekei jövőbeli szülinapjára hangfelvételeket készít, és új asszonyt keres a férjének. Elég abszurd, mégis életszagú és megható film. Nem tudom, mit tennék abban a helyzetben, ha valóban nem lenne remény. Miután kézzel-lábbal mindent megpróbáltam, remélhetőleg belenyugodnék. Talán a jótékony hallgatás is beleférne. Remélem, nem állít az élet ilyen helyzet elé, ha mégis, majd akkor előveszem a témát.
12:15
3
nov
24
Welmi írta:
Ezen már én is elgondolkodtam egy film kapcsán, aminek a címe most jól nem ugrik be. Visszafordíhatalan, előrehaladott rákos édesanya rendezi el a saját családja sorsát, és nem szól senkinek a betegségéről. A gyerekei jövőbeli szülinapjára hangfelvételeket készít, és új asszonyt keres a férjének. Elég abszurd, mégis életszagú és megható film. Nem tudom, mit tennék abban a helyzetben, ha valóban nem lenne remény. Miután kézzel-lábbal mindent megpróbáltam, remélhetőleg belenyugodnék. Talán a jótékony hallgatás is beleférne. Remélem, nem állít az élet ilyen helyzet elé, ha mégis, majd akkor előveszem a témát.
12:15
4
nov
24
Welmi írta:
híj, bocs.
12:16
5
nov
24
mecemok válaszaWelmi írására:
ezt a filmet én is láttam. szomorú volt nagyon
12:21
6
nov
24
Meggy írta:
Nem mondanám el.
Mikor depressziós voltam akkor is a segítség helyett egészen mást kaptam. Így én saját tapasztalatból mondom, jobb ha az ember egyedül birkózik meg az ilyesmivel. Eleve könnyebb, nem faggatóznak állandóan, sugdolóznak a hátad mögött, sajnálnak stb...
12:22
7
nov
24
Ananke írta:
elsőre rávágtam, hogy butaság, persze, hogy elmondanám! aztán rájöttem, hogy tulajdonképpen nem osztom meg - szavakban - a szüleimmel, családommal a legnagyobb gondjaim-bajaim. és ez nekem nagyon is jó. mert tudják, érzik, hogyha valami nem stimmel, de a legnagyobb tapintattal viselkednek, nem említik a témát, és tudják, hogyha nagyon gáz a hyelzet, nem bírom egyedül, akkor elmondom. ezen túl viszont hagyják, hogy én küzdjek meg vele.

a barátaimmal megbeszélem, kibeszélem, töviről-hegyire, mindent, vagy kiírom magamból, mert az is segít, viszont kell egy tér, ahol mindig, minden körülmények közt ugyanúgy fogadnak, és ez a családom. az ugyanúgyot pedig úgy kell érteni, hogy se sajnálkozás, se finomkodás, ugyanúgy ugratjuk egymást, ugyanúgy gúnyolódunk, és mindemellett ugyanúgy szeretjük egymást és programozunk, senki nem kímél senkit, senki nem sajnál senkit, csak ott vagyunk egymásnak és élvezzük. és ezt nagyon szeretem, erőt ad, mert állandó akkor is, mikor minden más összeomlani látszik.

szóval lehet, hogy megpróbálnék én magam megküzdeni vele, egy ideig. aztán persze elmondanám, és együtt teremtenénk megoldást, de kellene egy időszak, amíg én egyenesbe jövök, rájövök hogyan tovább, mit lehet tenni, amíg csak én és a legközelebbi barátaim tudnák.
12:33
8
nov
24
mecemok válaszaMeggy írására:
én is azt vettem észre,hogy inkább megijednek az emberek, vagy nem is tudom.. mondtad ezt a depressziót..nekem csak a párom tudta, de soha nem voltunk annyira távol egymástól,mint akkor.. olyan volt, mintha inkább menekülne minél messzebb.. végülis egy problémás nő kinek kell? én se szerettem magam akkor.,de egyedül kellett megoldani
12:35
9
nov
24
Nyruszi válaszaWelmi írására:
Az élet nélkülem az a címe asszem :)
12:37
10
nov
24
equinoxe írta:
Rengeteg érzés kavarog bennem a cikk kapcsán... nehezen írom le, vagyis nehezen találom még a szavakat. Egy kegyetlenül nehéz időszak van most az életemben, közel sincs még vége, apró reménysugarakat kaptam, pontosabban kaptunk: anyukám és mi édesapámmal.
Nem könnyű beszélni a kimondhatatlanról, látni az arcokat, hogy megváltozik mindenki jóhangja, hogy szánakoznak, sajnálják az embert, a simogatás, minden.... folytogató, lélekölő.... olyankor, amikor az ember legszívesebben csak üvöltene és ütne és tajtékozna. Nem könnyű elmondani, a mi esetünkben sem tudja mindenki. Viszont hiszek abban, hogy azok a dolgok, amiknek nevet tudunk adni, azok leküzdhetők, lehet ellenük harcolni. Igenis meg kell tanulni kimondani dolgokat...
Bocs, ha kicsit hosszúra és mégsem teljesre sikerült, de az élményeim nagyon elevenek, felkavart...
12:38
11
nov
24
equinoxe válaszaequinoxe írására:
Elgépelésekért elnézést:
"megváltozik mindenki jóhangja" - "megváltozik mindenki hangja"
12:39
12
nov
24
Meggy válaszamecemok írására:
Engem a család orvoshoz küldött.... ez volt a nagy megoldás. Persze, hogy nem segített. A doki gyógyszert akart adni mert ugye az aztán majd javítani fog bármin is. Otthagytam és akkor én voltam a hülye aki nem is akar meggyógyulni.
Amúgy meglepő de én kellettem valakinek és az segített is, bár ebből sose lehet igazán kigyógyulni ... állítólag. Lehet van benne valami, én reménykedem benne, hogy sikerült de tény, hogy néha érzem, hogy mégse.
12:48
13
nov
24
Meggy válaszaMeggy írására:
Kicsit sok a hogy az utolsó mondatban :]
12:50
14
nov
24
mecemok válaszaMeggy írására:
én magam mentem orvoshoz, mert sokszor voltam egyedül a gyerekkel, aki még ahhoz pici szerintem, hogy így lássa az anyját.. gyógyszert nem szedtem be, mert mondtam a dokinak,hogy anélkül is menni fog ez nekem.. persze azt mondta, örül,hogy ezt gondolom, de nem fog menni..csak beszélgetni jártam hozzá..most egész jól elvagyok..
12:53
15
nov
24
Meggy válaszamecemok írására:
Nekem az kevés volt, hogy elmentem az orvoshoz behuppantam a fotelba és beszélgessünk. Túl távolinak tűnt hiába voltunk egy szobában. Nekem egy erőteljes érzelmi kapcsolat kellett.
12:56
16
nov
24
mecemok válaszaMeggy írására:
nekem volt/van Szerelmem, az érzelmi kapcsolat meg volt, csak bázi sokat voltam egyedül és abba fordultam bele..Ő meg ezen próbált változtatni, csak nem sikerült úgy és annyira,ahogy én szerettem volna. és aztán még azt is el tudom képzelni,hogy inkább hisztinek, vagy cseszegetésnek értékelte az egészet..
egyébként furák ezek a dokik, olyan a stílusuk, mintha komplett hülyének néznék az embert.
13:02
17
nov
24
Azul írta:
Hú, pont most írni ezt a cikket. Velem megosztották a depressziót, együtt küzdöttünk ellene, de most újra?! Nagyon nehéz, én is segítséget kérek, egy szakemberét. Nem tudnám most magamtól kezelni, azzal, akire tartozna nem beszélhetem meg, mert az ő helyzete most fontosabb sokkal, nem akarom rontani, nem bocsátanám meg magamnak,anyukám meg otthonról nem tudna mit kezdeni vele, onnan aggódjon?! Másnak sem mondanám el, nem kezeljenek máshogy, talán ez még nem olyan súlyos. Van olyan eset azonban, sajnos, mi se akartuk elhinni, mikor muszáj a gyógyszer, ha az ember nem tudja minden idejét abszolút a kiútra összpontosítani...értsd évekig, így is nagyon-nagyon hosszú idő, és nagyon-nagyon nehéz, de hinni kell benne.
13:08
18
nov
24
KicsiKatica írta:
Egy darabig biztos, hogy nem mondanám el senkinek sem. Addig legalábbis, amíg pontosan ki nem derül, hogy mi a baj, és milyen kezelések lehetségesek, illetve milyen esélyeim vannak a továbbiakban. Apróbb bajokat elmondok a családomnak és a barátomnak, mert tudom, hogy segítenek és támogatnak.
13:08
19
nov
24
Azul válaszamecemok írására:
Ez nem hinném, hogy igaz. Most akartam csak bejelentkezni, bementem, le is ültetett, 5 perc múlva már sírtam, nem volt frusztráló, csak jött, holnap mi lesz...
13:10
20
nov
24
donci írta:
Csalàdnak mindenképpen elmondanàm. Nem tudnàm magamban tartani, felörölné minden eröm, egyedül lenni a félelmeimmel, aggàlyaimmal.
Ha az ember akàr egy bizonyos fokig ki tudja adni magàbol a gondolatait, sokat szàmit!
13:11
21
nov
24
BoribonAnnipanni válaszaMeggy írására:
Nekem idestova 15 éve volt hasonló problémám, lyme kór szövődményeként diagnosztizáltak depressziót. Nem voltam problémamentes gyerek - hogy finoman fejezzem ki magam. Aztán elküldött pszichiáterhez egyenesen a kórházból a főorvosnő, aki lyme-ot is már mononucleosisnak diagnosztizálta. Szóval így lettem hivatalosan papíron depressziós, és kaptam rá prozacot, amit a pszichiáternő, remek szakemberünk így vezetett le előttem az anyukámnak és az apukámnak: "fel kell turbózni az önbizalmát, még akkor is, ha nincs oka az önbizalomra, és a kedélyállapot hullámzását csökkenteni kell ezzel a gyógyszerrel. Hozzá fog szokni a szervezete, függőséget alakít ki, de az elvonásra is vannak módszereink. Ez az egyetlen út a kislányuk állapotának átmeneti javítására, ugyanis soha többé nem lesz egészséges." Ennek ellenére jópofa figura volt, és csálén állt a szemüvege mindig az idősödő hölgynek. A szüleim meg bólogattak, hogy igen, igen legyen akkor úgy. És lett úgy. Szedtem a kis zöld-fehér kapszulákat. Eltelt fél év, és semmi eredményt nem mutatott a dolog, azonban addigra már sokat beszélgettünk, és rájött a szakember, hogy családterápiára van szükség, és küldött velem egy levelet nemzőapámnak. Erre ő közölte, hogy "ez a nő egy idióta, én nem megyek oda, mert semmi bajom, és te sem mész többet kislányom". Ezzel gyógyultnak nyilvánítottak a szeretteim, és a prozac repült a kukába.
Természetesen imádom a szüleimet, és nem rájuk akartam panaszkodni ezzel, csak az egész történet végtelenül vicces 15 év távlatából, vigasztalólag mondom, hidd el Te se ilyen keserűen fogod ezt látni egy idő múlva. De szerintem jól teszed, hogy visszautasítod a gyógyszert. Én se szedném be, akkor sem akartam, csak hát én a gyerek voltam, akit kezeltek eszetlenül. Kénytelen voltam magamon segíteni, s így lett.
13:13
22
nov
24
mecemok válaszaAzul írására:
mármint a dokikra érted? hát akinél én voltam, minden nyűgömet kinevette.. nem azt mondom, hogy nem használt a beszélgetés, mert sok mindenre rávilágított, de Ő marha jól érezte magát, én meg nem értettem,mit vigyorog állandóan..
volt egy másik sztorim is gyerekpszichológussal, hát .. azt el se mondom.
13:14
23
nov
24
Meggy válaszamecemok írására:
Én nem az egyedülléttől lettem depressziós. Nem tudom mitől... épp ez a baj és ezért nem tudtam igazán mit mondani az orvosnak. Amit magunk se tudunk azt, hogy mondjuk el másnak? Ő ezért javasolta a gyógyszert.
Amúgy tény, hogy kevés ember tud olyankor megmaradni a másik mellett amikor az illetőnek percenként változik a hangulata és nem tudja igazán elmondani mi zavarja. Ha nem akarsz valakit megbántani akkor is sikerül mert valahogy semmi se jó és ezt hiába próbálod megmagyarázni mégse megy. Nem könnyű a másik félnek sem.
13:58
24
nov
24
Booo válaszaWelmi írására:
vagy az édesek és mostohák esetleg...
14:00
25
nov
24
tavirose írta:
ez komoly kérdés. a családnak nyilván elmondom, de...

szerintem továbbgondolásra vár még az bennem, hogy akkor mi van, ha van vmilyen betegséged, egy korábbi dolgod, egy műtéted, valami amit szégyellsz, és megismerkedsz egy sráccal, akivel úgy komolyabb is lehetne. mikor mondod el a szégyellt dolgot?! ha rögtön a képébe vágod, elriad, és áááááááá, köszi nemnemnem, viszont ha megvárod míg kialakul a bizalom, és akkor mondod el, akkor mindent tönkretehetsz.
szerintem amúgy az a baj, hogy a legtöbben úgy fogjuk fel a betegségeket (igen, én is), hogy szégyen, és ezzel már magunkban generálunk alapból feszültséget és rossz érzéseket, amik aztán nem maradnak nyomtalanul a háttérben.
talán pont ezért is sírtam annyira az Édes novemberen, meg aztán amikor találkoztam hasonló kaliberrel élőben, akit aztán elvesztettem.... nehéz dolgok ezek. mindenesetre nagyon jó a téma. köszi. bár eléggé befordultam tőle, sokmindent előhozott bennem, amin ezek szerint még mindig nem léptem túl, vagyis inkább nem dolgoztam fel.
14:59
26
nov
24
Bubukamano válaszaWelmi írására:
A film címe: Az élet nélkülem, eredeti cím: My life without me
Eléggé elgondolkodtató...
15:46
27
nov
24
donci írta:
szerinted nem vennék észre, hogy valami nem stimmel veled?
16:05
28
nov
24
janisjoplin írta:
Csak a családnak, és a munkatársaknak...ha fertőző, persze otthagynám a munkahelyem, még megfázva/flu vagy egyéb nyavalyával sem megyek közösségbe!
16:15
29
nov
24
donci írta:
ja, értem. : )

de ha mondjuk kemoteràpiàra jàrnàl és nem lenne hajad, az azért csak feltünne...
16:26
30
nov
24
menta írta:
attól függ, milyen betegség. de szerintem csak a családnak (anyámnak konkrétan) mondanám el, mert... mert nekem egyébként sem jelent segítséget, ha 'lélekben velem vannak és bátorítanak és mellettem állnak'. jól esik persze, de ezek csak szavak meg a részvét, úristen, kiráz tőle a hideg.
17:12
31
nov
24
LadyGray válaszaAnanke írására:
dejó neked:)
18:20
32
nov
24
LadyGray írta:
Én csak a családomnak, páromnak mondanám el, mert másképp nem tudnék világ körüli útra menni..:) -önző fújjXD-
Amúgy a nyár elején meghalt az egyik volt oszt.társnőm valamilyen halálos-sejt betegségben, senki nem tudott róla, még mi sem az egykori "legjobb barátnői", csak az utolsó pillanatban -egy hónappal a halála előtt- a vőlegénye segítségkérő leveléből tudtuk meg! Nagyon haragudtam emiatt...:P
18:25
33
nov
24
Neel írta:
Én biztos elmondanám, de inkább írok az érem másik oldaláról.
Anyumnak már nagyon rossz a gerince. Szeretném követni, hogy mi a helyzet vele, de nem köti az orromra még azt se ha valamilyen vizsgálaton volt és az eredményt se. Apummal beszéli meg az ilyeneket. Gyereknek érzem magam olyankor a szemében, mintha nem akarna vele terhelni. Gondolom ezért nem mesél magától és nem is panaszkodós fajta, dehát csak tudni szeretném basszus... Ha esetleg mond valamit, akkor az egy mondat és úgy kell a részleteket kihúzni belőle.
18:49
34
nov
24
Priscilla írta:
Errol a cikkrol egybol a Szuletett felesegek Lynette je jutott eszembe, amikor eltitkolja a baratnoi elol, hogy rakos... Szerintem annak kell elmondani akirol ugy erzed h segiteni tud akar testileg, akar lelkileg.
19:51
35
nov
24
Rancid írta:
Akit érinthet a betegségem annak elmondom. Tehát aki közel áll hozzám és tudom,hogy aggódik értem. Velük nem tenném meg azt,hogy egyszercsak hirtelen kiderüljön. Azonban a haveroknak,ismerősöknek nem mondanám el.
20:47
36
nov
24
LadyGray válaszaNeel írására:
Nálunk pont fordított a helyzet. Anyámnak sokféle nyavajája van, -mozgásszervi, szív-és érrendszeri, stb.- de mivel úgy nőttem fel, hogy mindennap 1000 hallottam, hogy panaszkodik valamijére már immunis vagyok rá, ha mondja, nem is akarom hallani..:P
21:42
37
nov
24
marta válaszaWelmi írására:
Nem az Édesek és mostohák a film címe? Julia Roberts és Susan Sarandon a két női főszereplő.
22:22
38
nov
25
angim válaszamecemok írására:
az kemény lehetett .... nagyon csúnyán rombolja az önbizalmad, és feleslegenek, félembernek érzed magad, mert nem értik meg mások, nem kapsz kellő megértést. csak azt látod, hogy az agyukra mész, mert ezt éreztetik veled, hogy nem szeretik a társaságod, csak megtűrnek, mert egy energiavámpír vagy, de már annyira mélyen beleivódik az ember lelkébe, hogy könnyen félre is érthet más szituációkat. én tudom milyen kellemetlen ez, mikor apró kifogásokkal jönnek, de igazából nem azért nem akarnak megbántani, hogy neked ne legyen kellemetlen, hanem azért, hogy ők ne tűnjenek bunkónak. kis különbség. másrészt pedig önmagunkban is lehet egy csöppnyi hiba. akárhogyanis, nekünk kell elsősorban magunknak megoldani a dolgot, lezárni magunkban, feldolgozni. össze szedni minden erőt, hogy az első lépést megtegyük, segítsünk magunkon, mert akkor hamar jön a többi segítség is. de ez a depresszió. a betegségekre sajna nem tudok mit mondani ...... valóban segít az agykontroll, a nevetés. ha állnak melletted, sokkal gyorsabb folyamat a gyógyulás. az agyonsajnálás sok esetben nem segít :(((( sőt! inkább csak ront ... de végtelenül érzéketlennek és közömbösnek sem szabad lenni. egy aranyos példa: van egy fiatal ismerősöm, akinek problémái vannak a lábával. nem tudom milyen betegségnek hívják ezt, de rögzítve vannak a lábai, és bottal tud csak járni. a szülei elhagyták, de ő egy végtelenül kedves emberke. egy közös ismerősünk nem sajnálja, hanem emberként bánik vele. szerintem rengeteget dob, ha nem azt éreztetik, hogy beteg vagy, hanem azt, hogy egyenértékű vagy más emberekkel.

amúgy meg .... lelkileg megterhelő a cikk .... :/
00:09
39
nov
25
LittleBlueBird válaszaBoribonAnnipanni írására:
Jesszusom!!!! De jól tették a szüleid,hogy végül nem hagyták a gyógyszerezést.Nekem is volt ilyen súlyos ám nem halálos nyavalyám(szociális fóbia) adtak xanaxot,utána prozacot,zoloftot,aztán frontint és én egyre rosszabbul lettem, aztán rávettem magam és elmentem dolgozni kisegítőként egy videotékába,szereztem barátokat,akikkel bulizni mentem és tudtam,hogy csak annyit mondanék,nem bírom ezt a tömeget,ők kikisérnek kicsit levegőzni stb. Megtaláltam a páromat,letettem a gyógyszereket és már semmi bajom:)
Az ilyen jellegű betegségekre igaz,hogy "kutyaharapást szőrével"
Rettegtem az emberektől és úgy gyógyultam meg,hogy igenis emberek közé mentem.
Bocs,hogy hosszú lett.
07:50
40
nov
25
a cikkhez:
én elmondanám,de csak a családomnak,mert nekik joguk van tudni,és nem bírnám nem elmondani. De barátoknak,ismerősöknek nem,mert a szánakozó pillantásokat sem tudnám kezelni,az szerintem ront a helyzeten.
07:53
41
nov
25
Jucc írta:
hatalmas. tetszik.
08:25
42
nov
25
donci írta:
ez nagyon tanulsàgos! tetszett, mert nagyon idepasszol.
08:58
43
nov
25
Welmi válaszaNeel írására:
Én is ebben a cipőben járok. Anyukám nagyon leroggyant egészségileg, de nem szeret beszélni róla, akkor sem, ha kérdezem, és ő sem veszi igazán tudomásul, mondhatni nincs betegségtudata. Ezt el lehet odázni, de egy nap le fog esni a lábáról. Nagyon nehéz megértenem, hogy nem szólhatok bele és nem hozhatok helyette döntéseket.
09:29
44
nov
25
Welmi válaszamarta írására:
Az élet nélkülem. De az Édesek.. sem rossz.
09:29
45
nov
25
Meggy írta:
A depresszió is komoly betegség.
10:13
46
nov
25
tein írta:
a depresszió is KOMOLY betegség
10:15
47
nov
25
BoribonAnnipanni válaszaLittleBlueBird írására:
Elhiszem, hogy kemény volt Neked az a helyzet, és tényleg igaz, hogy ezekből a bajokból az ember csak az önereje segítségével tud kijönni.
Az exem anyukája is lelkibeteg volt, de ő öngyilkos lett. Mikor visszavittük a gyógyszereit a patikába (mert a szemétbe nem szabad kidobni), kis híján kihívták a rendőrséget a 3 tescos zacskó nyugató, altató és társai láttán. Azért nem kellene banalizálni a lelkibetegségeket, mert igenis bele lehet halni. Pedig ő nem volt se hülye se tudatlan, és kezeltette is magát. Biztos vagyok, hogy sokatoknak van hasonló története, mert nem egyedi dolog ez, én a tágabb rokonságból még másik kettővel is előrukkolhatnék. (Ezt a többieknek írtam elsősorban, csak így egyszerűbb volt.)

Amúgy én megmondanám a szeretteimnek, hogy meghalok, ha mondjuk gyógyíthatatlan betegségem lenne, mert felelősséggel tartozom irántuk, és ki kellene találni mi legyen például a kislányaimmal nélkülem, el kellene rendeznem az életemet, hogy méltó módon zárhassam le, és a szeretteim fel tudjanak készülni arra, hogy x idő múlva nem leszek köztük. Úgy érezném, ezzel tartozom nekik, mégha kényelmesebb is lenne nem szólni, mondván majd megoldják. - Gondolom ezt most, egészségesen.
10:36
48
nov
25
tein írta:
jaaj, grr.
csak egy kérdésem van: voltál már depressziós?
10:58
49
nov
25
tein írta:
ööö, nem tudom, hogy nézel ki. :) bár tippelek, hogy nem vagy az. és nem morgok. :)

van az a depresszió, ami inkább fiziológiás okokra vezethető vissza, az már csak lehet a betegség kategória, ha a másikat te nem is tartod annak. és abban igazad van, hogy egy konkrét külső hatásra kialakuló (mondjuk) ideiglenes depresszív állapotra lehet az idő és az akaraterő a megoldás, ugyanezt viszont nem mondanám például a mániás depresszióra.

11:22
50
nov
25
tein írta:
az életmódváltásban, felrázásban nagyjából egyetértek veled. a gyógyszer szerintem sem feltétlenül megoldás, de leginkább azért, mert függőséget okoz és akkor elvész az akaraterő (vagy inkább felváltja valami kényelmesebb és "ördögi körösebb" dolog). de szerintem ettől függetlenül a depresszió sokkal komolyabb jelenség annál, mint amilyennek megítélik mostanában. szerintem az rossz, hogy sokan elbagatellizálják, ahogy te is. az illetékesek, ha baj van, nem fordulnak orvoshoz, aztán jönnek az elfojtások, a pszichoszomatikus betegségek, hosszútávon nagyon is káros és sajnos nemcsak egy életre, hanem többre is akár. máshol van kultúrája a lelki betegségek gyógyításának, nálunk nincs. máshol nincs is ennyi elcseszett ember, mint itt.. én ezt nagyon sajnálom és, őszintén szólva, magamon is érzem a depresszió - vagy hasonló lelki betegségek - komolyként való felismerésének a hiányát.

és ritkán morgok. :)
19:47
51
nov
27
Irisz82 írta:
Ha szerinted a depresszió egy "komolytalan" betegség, akkor egy majom vagy. Ennyi.
15:53
52
nov
27
kekpulcsi09 írta:
Én nem tudom,hogy elmondanám-e.Lehet, hogy egy adott helyzetben úgy gondolnám, mostmár itt az ideje, de amíg lehet, halogatnám. Bár ha másképpen nézem, és előállnék a dologgal, nem tudom hogy tálalnám. Ahogy magam ismerem, biztos lenne hozzá egy jó nagy körítés, ezért most direkt változtatnék és megmondanám cakk-pakk,de azért igyekeznék úgy tálalni, hogy megóvjam a családtag lelkivilágát.Bár ha elgondoljuk, akárhogy is tálaljuk, óvhatjuk akárhogy: egy ilyen hír romba döntene mindent...
17:15
53
nov
29
Irisz82 írta:
Jólvan dr. majom... nem bírom a stílusod, mert felsőbbrendűnek érzed magad. Valószínű érintett vagy a következő dolgokban: szexuális zaklatás fiatalkorban, iskolabeli verések áldozata, asszexualitás/ vonzódás a perverz, szokatlan szexuális játékokhoz, kukkolás közbeni maszturbálás stb... Ajánlom keress fel egy pszichológust /aki úgysem tud semmiben segíteni, mert a 99 %-uk nagyképű majom és mindent jobban tud, mint mások... / és áss le a bajok gyökeréig.
17:08
54
dec
03
Irisz82 írta:
Ügyesen csinálod a terápiámat, ne hagyd abba. Ha kicsit is sikerül megnyílnod az emberek felé, jobban leszel 1-2-re! Hidd el, sajnos sokakat zaklattak fiatalkorukban, kiket így, kiket úgy :(, de ha megnyílsz akkor már túl vagy az első fázison. Csak így tovább! Mielőbbi gyógyulást kívánok!
21:21
55
dec
06
Irisz82 írta:
Szegény. Most komolyan is elkezdtelek sajnálni. Nagyon sok beszélgetésre lenne szükséged, hiszen itt is mindíg belefolysz olyan vitákba, beszélgetésekbe, amikhez közöd nincs. Ezáltal gondolom megalapozott lenne keresni barátokat, akikkel kidumálhatnád a dolgaid. De szerintem ezzel egy ideig semmi baj sincs. :)
20:42
56
dec
07
Irisz82 írta:
Idegenbajnok! Gyere vissza békénhagylak, tényleg!
23:48
Felhasználónév:
Jelszó: