Túllihegett szerelem

Óriási idézetre bukkantam: "Vegyük például a szerelmet. Vagy ne vegyük? Mindegy. Tehát vegyük. Itt van például a szerelem. Hol? Bocsánat, hogy a szavamba vágok, de ezt most tisztázzuk végre. Hol az a sokat hangoztatott szerelem?! Ki látta? Az illető tartsa fel a jobbik eszét. Na ugye? Pedig ez roppant fontos! Mert regényünkben is megjelenik ez az izé, és szintén sok bajt okoz. A szerelem mindig bajt okoz. Tehát kategorikusan közlöm: szerelem nincs! Vagy helyesebben: kizárólag szerelem van. Beszélni kell erről. Nagyon fontos, mert ha kikapcsoljuk a szerelem nevű fogalomzavart az eshetőségek közül, úgy határozott terv szerint élhetünk. És ki mondja, hogy ez nem fontos? Én!" /Rejtő Jenő: Piszkos Fred közbelép (Fülig Jimmy őszinte sajnálatára)/

Sokunknak eszébe jutott már, hogy a szerelem nevű dolog nem is létezik. Na nem azért, mert még nem éltük át, csak hát nagyon nehéz józan paraszti ésszel megmagyarázni, hogy mi is a szerelem. Mi miatt alakul "az" az érzés? Szendi Gábor szerint - evolucionista pszichológus - nem biztos, hogy mindenki akarja tudni, hogy mi van a párizsiban, de előbb-utóbb amúgy is kderül, és úgy gondolta, segít azzal, ha tudományosan levezeti nekünk, mivel is állunk szemben. Leírta - és mi is tapasztaljuk -, hogy az emberek "párom"-ként emlegetik az aktuális társukat, tehát egy szervesen összetartozó dologként tekintenek magukra a párjukkal... Ez semmi más, mint egy univerzális jelenség az evolúció szerint. És e szerint bizony biológiai oka van, tehát a célja az utódnemzés. Ha nem lenne bennünk egy őrült érzés, maga a szerelem, akkor a szaporodás esetlegessé válna, mert bizony az emberi - de említhetünk állatokat is, akik szerelmesek - belátás nem lenne ahhoz elegendő, hogy utódokat kreáljunk és hozzunk a világra. "Az evolúció trükkje a párosodásprojektre a szerelem." - fogalmaz Szendi. Tehát a szerelem inkább motiváló erő, mint érzelem. Tény persze, hogy mint ilyen, kétségkívül nagyon hatásos.

Ahogy azt a Nő felemelkedése és tündöklése könyvben is olvashatjuk, vagy ahogyan azt saját magunk is tapasztalhattuk, a szerelem olyan esztelen állapot, aminek köszönhetően vadidegen embereket közel engedünk magunkhoz, és megengedjük nekik, hogy testileg-lelkileg egybeolvadjanak velünk. És bizony őrültség lenne azt hinni, hogy a szerelemnek nevezett szaporodási késztetés örökké tart. Tudjuk, hogy nem, de ez az egész nagyon bajos, kiváltképp akkor, ha az ember beszélni kezd róla, hisz a sok romantikus maszlag és maga a közvélekedés a nagybetűs szerelmet ismeri el egyetlen igaz, őszinte és értékelendő motiváló erőnek egy kapcsolat esetében. Hányszor hallhattuk már azt a kérdést, mikor aktuális kapcsolatunkról beszéltünk valakinek: na és mondd csak, szerelmes vagy? És ez az a pillanat, amikor minden elválik. Ahhoz, hogy válaszolni tudjunk, először is tisztázni kéne, mi is az a szerelem - könnyen kiderülhet ugyanis, hogy amit mi szeretetnek gondolunk, az a másik szemében a szerelem, és fordítva. Ám amint valami ehhez hasonló magyarázatba vagy kérdésfelvetésbe kezdenénk, a másik már sokattudón mosolyogva hümmög is, aha, aha, hááát, biztos szeretitek egymást... Innentől kezdve pedig magyarázhatod a bizonyítványod, egyszer s mindenkorra elkönyvelték, márpedig te kompromisszumkapcsolatban élsz.

Egy kellő pillanatban kimondjuk: szeretlek. Gondolatunk, beszédszerveink és a levegő segítségévvel hangokat képez, míg végül egy értelmes - és nem mellékesen szép - magyar szó hagyja el a szánkat. Igen, de kinek szól ez? Mondhatjuk zsigerből, hogy a másiknak, hiszen a szemébe nézünk, sőt mi több, épp mélyen egymásba gabalyodva rebegjük el a varázsszót, egészen pontosan a hibás varázsszót. Szerelmet vallani nem a párunknak dívik, nem is önmagunknak, hanem a nagybetűs pillanatnak, amikor két ember épp szerencsés csillagzat alatt áll. Ez az a fajta szenvedélyes vallomás, amit nem teszünk meg a hipermarket fehér fényeiben, miközben sorban állunk, ez nem az a szó, amit nagy tömegek előtt ordítunk. Nem, hiszen ezt vágyakkal, és oly sokszor fájdalmakkal teli vallomást az adott szituáció szüli, mondhatni a pillanat műve. És mi marad ha elszáll a csillámpor? Ezt is jól ismerjük, csak sokkal kevesebbet beszélünk róla, hiszen korántsem annyira izgalmas, mint a mély és szerelmes álom-mámor, holott az is ugyanaz a szó, ugyanazokból a hangokból, csak épp nem a pillanatnak rebegjük, hanem a konvencióknak az elvárásoknak, illetve saját és a másik fél megnyugtatására.

Tisztázzuk hát akkor most a különféle érzelmeket, s próbáljuk megfogalmazni, mi is az a szerelem. A szerelmet nem kell összekeverni a szeretettel, az egyik nem alakul ki a másikból, bár fakadhat egy tőröl, de míg a szeretet önzetlen, addig a szerelem igencsak önző érzelem. Sőt, mérhetetlenül önző, és hogy a közhellyel éljünk, vak is. Mindenki azért megy bele egy-egy párkapcsolatba, szerelembe, mert vágyait, szükségleteit akarja kielégíteni, amit csak egy másik ember adhat meg számára, aki a partnere lesz ebben - önmaga kiteljesítésében. Ebbe a közös, ám inkább párhuzamos tengelyeken történő utazásba mindenki saját érdekében vág bele. Vannak, aki szentül hisznek abban - s erről sokszor környezetüket is igyekeznek meggyőzni -, hogy márpedig a szerelem nem létezik. Mert mi is a szerelem? Birtoklás, az egók játéka, az akarás, a szenvedély, féltékenység, félelem, ragaszkodás, kín, gyötrelem, szenvedély, túlpörgés. Mi is ismerünk több ilyen embert, köztük egy fiút, aki régóta elutasította ennek létezését. Persze eltelt néhány év, majd az evolúció szabályai szerint, hogy kielégítse vágyait megnősült és gyermekeket nemzett. Meg is kérdeztük tőle, hogy akkor mi a helyzet a "szerelem nem létezik" teóriával. A válasza: "A gyermekeim adták a legnagyobb boldogságot, de tartom magam a korábbi elveimhez." A felesége őrült, mindent elsöprő szerelemként definiálta a vele való kapcsolatot, amelyben az első pillanattól kezdve érezte, hogy utódokat akar a párjától. Nos, így működünk a szerelemben, s ilyen eltérőek lehetnek szerelemértelmezéseink is.

Mindazonáltal lássuk be, hogy a szerelem, annak habos-babos, gyomorszorító és nyílvesszős angyalkákkal érkező fajtája jelentőségénél talán sokkal nagyobb hangsúlyt kap. Amíg ezt a fajta szerelmet emeljük társadalmilag mindenek fölé, addig nem folytathatunk értelmes diskurzust két ember szeretetteljes szövetségéről, ami egy életen át fennmaradhat, ami könnyed, játékos, biztonságot nyújtó, támogató, valódi társ-élményt biztosító kapcsolat - sokszor különösebb szenvedélyek nélkül. Amíg a "mondd, szerelmes vagy?" kérdésre egy ilyen kapcsolat birtokában hebegve-habogva válaszolunk, nem vághatjuk oda a világnak: ugyan már, hagyjuk végre ezt a szerelemhisztit! Próbálták megmagyarázni tudósok, próbálták megfogni költők, festők, zenészek és írók, a misztikuma mégis megmaradt, értelmezhetetlen és különös tudatállapotba repít, ez tény. Ám mit ad ezen túl? Rettegést annak elvesztésétől, sérülést, ha nem viszonzott a tűz, ön- és környezetromboló viselkedést, a külvilág felé tanúsított teljes ignoranciát. Nem valóságos képek mutatását önmagunkról, s nem valóságos képben való gyönyörködést a másikról. Szenvedélyt, amibe néha oly jó belemerülni, ami kiforgatja sarkaiból a hétköznapokat. De semmiképp sem olyat, ami egy békés, meleg, puha közös élet alapja lehetne. A szerelemben nincsenek bevásárlócédulák, hisztis, nyűgös hétköznapok, nincsenek kisikálásra váró vécécsészék, anyagi gondok, kimerültség, betegség, bankban sorban állás. A szenvedélyes szerelemben szenvedélyes szerelem van jó sok szexszel és torokszorítással, könnycseppel és sóhajtással fűszerezve. Az életben pedig vécécsészék és kimerültség, munkahelyi gondok és önértékelési válságok, gondolatok és megbeszélni valók, amikhez olyan társ kell, aki ilyenkor is fogja a kezünk.

Mindezt végiggondolva teljesen természetes is mindez, s sokan mondhatják is, persze, az én párom is ilyen, hisz egy idő után a szerelemből szeretet lesz. De tudjátok mit? Miért van az, hogy milliónyi igazán jól működő kapcsolat nem a szenvedély veteményeskertjéből nevelkedett, hanem két, egymást megszerető, egymás társaságát különösen élvező ember találkozásának eredménye? Miért van az, hogy kissé félve valljuk be ilyenkor, ennél tökéletesebbet, ennél gördülékenyebbet, félelemtől mentesebbet, biztosabbat és megnyugtatóbbat még sosem éltünk át? És miért van az, hogy a nagy szerelem hype-olástól övezve időnként az ilyen kapcsolatban élők is felteszik maguknak a kérdést: ennyi? Hát már nem vár rám nagy szerelem? Nem lesz tengerparton egymás felé rohanás és esőben csókolózás, ahogy a képernyőn mutatják, ahogy a magazinokban írják? És talán ez az a kérdés, ami valóban nyitott: hogy társunkkal meg tudjuk-e élni a szenvedélyt olykor újra meg újra. Hogy társunk mellett megélhetjük-e mással? Hogy vágyunk-e rá valóban, hogy vágyunk-e mindent fenekestül felforgató érzelmekre, hogy aztán esetleg kibukjon, ez is csak egy lufi volt? Hogy merünk-e szembecsorgatni a széllel, vállalni saját, egyedi, uniformizálástól mentes egy és megismételhetetlen kapcsolatunkat és énünket annak saját, különbejáratú játékszabályaival, amit igazi társunkkal együtt alakítunk?