Lélek

Csalódás

5128

Tévedni, örülni, meghátrálni, sírni, elfutni, beletörődni... és csalódni emberi dolog. Hozzánk tartozik, képtelenség szabadulni tőle, hiszen a csalódás és a csalódottság érzése olyan mélyen gyökerezik bennünk, hogy lehetetlenség egyetlen határozott mozdulattal kiszakítani magunkból. Pedig olykor mennyire jó lenne!

Ez nem normális!

A csalódást nehéz definiálni, hiszen ahány ember, annyiféle csalódottságot kiváltó esemény lehet. Ha mégis önmarcangolnánk, és bátran belevetnénk magunkat a múlt fájdalmas hullámaiba, megkönnyítjük a dolgunkat, ha végiggondolunk, milyen történések kapcsán sírtunk. Hogy miért egyszerűbb így? A könnyek és a csalódás általában párban, sőt nem ritkán kéz a kézben járnak. Nehéz lehet elhinni, de ezek az események életünk szerencsésebb történetei, jóllehet egytől-egyik negatív élményként tekintünk rájuk. Az igazán mély csalódást nem könnyű kimondani, sokszor egész életünk alatt képtelenek vagyunk megformálni azt a bizonyos mondatot, hiszen úgy érezzük, saját kudarcunk hullana vissza ránk. Ilyenkor csendben hallgatunk, és bátortalanul, önmagunkban pakolgatjuk egymás mellé a szavakat, míg végük kikerekednek a gondolataink: Sajnálom, hogy feladtam az életem a gyerekért vagy a páromért! Persze ez csak egyetlen lehetséges gondolat a sok százból, hiszen csalódottságunkat az egészen apró történetektől egészen a nagy volumenű élethelyzetekig sok minden kiválthatja. Emlékszem, gyerekként borzasztó csalódott voltam, mert nem kaptam meg azt a Barbie babát, aminek földig ért a haja, de hasonlóképp éreztem akkor is, amikor a legjobb barátom szakította el köztünk a szálakat, méghozzá egyik napról a másikra. Hasonló érzések? Igen, csak épp a mélységük különböző, hiszen ma már tudom, hogy az a hülye baba bizonyára ugyanúgy a pincében végezte volna, mint az összes többi, a barátság megszakadását viszont máig nem értem. 

A felemás érzelmek akkor születnek, amikor bár tudjuk, hogy csalódtunk, mégsem tudjuk helyükön kezelni a dolgokat, hiszen igen hiányos az információkészlet, amiből ok-okozati viszony születhetne. Jobb híján hiszünk abba, hogy a puzzle darabkák egyszer a helyükre kerülnek, hiszen ez megnyugvást ad, holott sehol sem kapunk garanciát arra, hogy a nagy és tátongó sebek valaha is begyógyulnak. Az évek során megtanuljuk kezelni ezeket a helyzeteket, hiszen amíg egy kisgyerek földre veti magát a közértben és úgy bőg, csak azért mert nem kapott nyalókát, addig egy érett ember ritkán viselkedik így. Aki ajtócsapkodós, nyálfröcsögős jelenetben adja ki a dühét, arra könnyen mondjuk, hogy csupán imádja a teátrális jeleneteket. Lehet, hogy az ilyen ember magán viseli a hisztis kurva címkét, de könnyűszerrel megszabadul a csalódástól, hiszen kiordítja, kibőgi, kiköpködi magából. Ez bizony kemény fizikai munka, és mi marad utána? A csendes megbékélés.

Mi ez? Igazságtalanság.

Valljuk be, az imént vázolt konfliktuskezelési mód igen ritka - többségünk inkább csak fel-felkiált, aztán csendben őrli magában a fájdalmat. Milyen kár, hogy a csalódottság inkább szilánkokká törhető üveggömb, ami még a legkisebb dózisban is vérző sebet hagy maga után. Elég ha csak egy picit megpiszkáljuk, máris megelevenedhet a múlt fájdalma, mi pedig épp úgy érezzük magunkat mint a történtek napján. Majd az idő begyógyítja - ezt szokás mondani, ami legalább akkora átverés, mint pici gyereknek azt hazudni, hogy az oltás csupán egy szúnyogcsípés. Állhatunk mi falakat dörömbölve hajat tépve, csak épp mi tűnünk majd ideggyengének, hiába próbáljuk felhívni az embertársak figyelmét: "Hahó, rohadtul fájt akkor, és akárhányszor eszembe jut, mindig rohadtul fáj majd!" Ha ezt megtettük, huppanhatunk is a párnák közé, mint aki jól végezte dolgát, hiszen hatástalanítottuk a csalódás rákfenéjét. Egyetlen egyszer kell elfogadnunk, hogy igenis vannak igazságtalan és gyötrő kudarcok az életünkben, amiket nem kell sokáig piszkálnunk ahhoz, hogy felidézzék a keserű emlékképeket. Nem kell igazságharcosnak lennünk ahhoz, hogy nehezen barátkozzunk meg az igazságtalansággal. Körbejárhatjuk, megszagolgathatjuk, mint a házőrző az idegen vendéget, de sosem lehetünk jóban. Mindig csalódottak leszünk ha életünk igazságtalanul végződött történeteire gondolunk, hiszen megelevenedik a múlt, méghozzá úgy, hogy mi még évek múltán is azt érezzük, a pálca eltört a fejünk felett, de mi mindvégig csendben voltunk. Nem tisztázhatod, nem magyarázhatod meg, nincs helye a felülbírálatnak sem, egyszóval csalódott leszel. Na ezek azok a dolgok, amiket ezeregyszer is elmesélhetünk, ezerkettedszerre is a kezdeti vehemenciával ontjuk magunkból a sérelmeket úgy, hogy közben képtelenek vagyunk palástolni csalódottságunkat. Vajon lehet egyáltalán palástolni? Akkor biztosan, ha hajlandóak vagyunk pókerarccal leélni az életünket, hiszen a csalódottság ott van mindenedben - igen kevés az esély, hogy szabadulsz tőle, de megtanulhattok békében együtt élni. Na de mi van akkor, ha nem másban, hanem önmagunkban csalódunk? Nincs bűnbak, nem lehet eltussolni az ügyet, hiszen a puszta tény marad csak, mégpedig az, hogy valamit orbitálisan elszúrtunk.

Csak egy kérdésem lenne

Leszögezhetjük, hogy a csalódás kortól, nemtől élethelyzettől, szocializációtól és még megannyi dologtól függ, egy valami azonban állandó: nem azt kaptuk, amire vártunk. Mindegy, hogy materiális dolgokról - mint az én meg nem kapott Barbie babám - vagy mély lelki rezdülésekről van szó, a pofont adó kéz mindig felénk lendül, a kérdés csupán az, hogy mekkora nyomot hagy maga után. Hála az önismeretnek és a tapasztalatoknak, nem kell némán várnunk, hogy mikor kapjuk a következő ütést, hiszen elvárásainkból kemény, biztos és időtálló konstruktumot építhetünk. Kicsit olyan ez, mint a hagyma felépítése: sok-sok lefejthető réteg öleli körbe a közepét. Az emberi kapcsolatok is valahogy így néznek ki, hiszen kívül állnak az ismeretlenek - kívülállók- majd befelé haladva azok az emberek, akikhez rokoni-, vagy baráti szálak fűznek. Befelé haladva a héjak egyre lágyabbak, egyre nehezebben állják a megpróbáltatásokat, holott a külső burokról látszólag minden visszapattan. Vegyünk egy drasztikus példát: a nemi erőszak mindenképp trauma, mégis sokkal könnyebb feldolgozni, ha családon belül történik. Miért van ez így? A túlélés törvényei arra ösztönöznek minket, hogy az idegenekkel legyünk bizalmatlanok, ne engedjük őket túl közel magunkhoz, ezáltal egy, az utcán szembe sétáló járókelőből szinte bármit kinézhetünk. Az is lehet, hogy vérengző sorozatgyilkos, de lehet, hogy sebészprofesszor a szomszéd kórházban. Az idegenek hálója felfoghatatlanul széles, tekintve, hogy hatmilliárdan élünk sorsközösségben a Földön, így a saját szocializációnktól függően felszínes elvárásokat támasztunk minden embertársunk felé.

Ha az utca embere lép rá a lábunkra jó eséllyel tovább sétálunk, de ha a legjobb barátunk teszi ugyanezt, csak megkérdezzük, miért csinálta. Barát = belső, puha, sérülékeny háló. Ezért fáj annyira mikor a szülőnk, a legjobb barátunk, vagy épp a lelki társunk tesz olyat, amire a legkevésbé sem számítottuk. A kapcsolat mélységétől függően kialakított elvárások rendszerét muszáj kiépítenünk, hiszen így tudjuk definiálni és a helyükön kezelni a kapcsolatainkat. Ez a rendszer azonban jóval képlékenyebb mint gondolnánk, elég ha a kizsigerelő és gyötrő párkapcsolatokra gondolunk - könnyen mondjuk, hogy velünk ez nem történhet meg, aztán mikor nyakig ülünk a szarban, kénytelenek vagyunk elfogadni, hogy a valós önértékelésünk eltörpül a magunkról alkotott képzeletbeli kép mellett. Mindegy, hogy csendes magányunkban mantrázzuk, vagy a riói Jézus szobor nyakában ülve ordítjuk a világra a folyton visszatérő kérést: Miééééééért? Tévesen hisszük, hogy a válasz elindul az univerzum egyik szegletéből, majd átvág a galaxisokon, és egyszer csak beröppen a bolygónk légkörébe. Nem, ennél jóval közelebb van, méghozzá ott bent, ahol néha csak suttognak a hangok.

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások