Lélek

Függő játszma

5116

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer a Függőség. Békésen éldegélt a többi szó között, de egyszer csak jött a csúnya huszadik század, felgyorsult életritmusával és elemberietlenedett értékrendjével, és negatív konnotációt béklyózott szegény Függőséghez. Azóta bárki meghallja, borzongva hátrébb lép; aki függ, azért, hogy tagadja; aki (még) nem, azért, hogy minél messzebb kerüljön még a lehetőségétől is.

Mindenki függ valamitől?

Dr. Hárdi István A lélek egészségvédelme című könyve nagyszerűen összefoglalja, amit a függőségről alap esetben tudni érdemes. Mivel eredetileg semleges töltetű szó, ezért alapmodelljeként az anya-gyermek kapcsolatot szokták említeni, amelynek feladata, hogy biztonságot és kapaszkodót jelentsen a kisgyermeknek, hiszen ez a fejlődés elengedhetetlen feltétele. A gyermeket a teljes függésből a serdülőkor vezeti át az önállóságba, amely során leválik a családról. A felnőtt ember személyiségfejlődését az autonómia határozza meg (autos -saját, nomos -törvény), vagyis hogy hogyan rakjuk össze saját szabályrendszerünket az eddig összeszedett tudás alapján, és hogyan érvényesítjük belső igényeinket. Beszélhetünk primer és szekunder autonómiáról: az első a lényegében önálló funkciókra vonatkozik, mint a gondolkodás és a mozgás, a második pedig az olyan belső folyamatokra, mint az ösztönök, indulatok neutralizálása, illetve megszelídítése, ilyen például a konfliktuskezelés. Ez a fajta magasabb rendű autonómia biztosítja a belső szabadságot. A lelki egészség egyik fokmérője, hogy mennyire szabad a belső világunk.

A függőség lényege, hogy az egyén úgy viselkedik, ahogyan azt a „függesztő” elvárja, és ez a kapcsolat határozza meg az egyén viselkedési és cselekvési körét. Ennek alapján elkülöníthetjük a függesztőt (személy, játék, drog), a függőt, a függőséget, mint magatartást, és a kialakult helyzetet, amely a fentiek kapcsolatát foglalja magában. A mindennapokban bárki kerülhet függő helyzetbe, például a bankban, ahol pénzünk a hivatalnokoktól függ, vagy az orvosi rendelőben, ahol egészségünk az orvosi instrukciók betartásán múlik. Ezeket az alkalmi, mondhatni szükséges helyzeteket hívjuk operatív függésnek, amelyben elfogadjuk a saját és a másik szerepeinek ellentétét (szemben a patológiás függéssel, ahol az egyik fél bekebelezi a másikat, lásd párkapcsolati terror). Érett függőségnek nevezhetjük két, felnőtt, autonóm ember kapcsolatát, amely az egymás iránti tiszteleten alapul, és ahol nincs alá- és fölérendelt viszony. A fenti példák a tudatos függőség táborába tartoznak, amely mindig manifesztum, tehát a helyzetből jól érthető – ahogy kikerülünk a bankból vagy a rendelőből, ismét a saját magunk urai vagyunk. A tudattalan függőség ezzel szemben összetettebb helyzet, és alapos lélekkurkászat kell kibogozásukhoz. A függőség érzése mindig feszültséggel jár, egyrészt akkor, ha az egyén nem tudja a függesztő követeléseit kielégíteni, másrészt, ha a dependencia korlátozza a mindennapi életét. A rendelőben előttünk álló sor sokakban feszültséget kelt, hiszen tudjuk, ki kell várni a sorunkat, szagoljuk az előttünk lévő leheletét, belemelegedünk a kabátunkba, és a borul a tervezett program. És ez még a jobbik eset, hiszen látszik az alagút vége. Az szenvedélybetegeknél viszont a drog határozza meg mindenkori viselkedésüket, nem elég csupán kilépni a rendelőből, a függesztő követeli a helyzet kielégítését… A társfüggőségnél úgy érezzük, az egész életünk a párunkon múlik, parazitaként csüngünk a másikon, halálra ítélt szimbiózisban élünk, míg az unalom el nem választ.

Függetlenedhetetlenségeskedéseitekért

Egy gátlásos, szorongó, bizonytalan ember sokkal könnyebben válhat függővé, mint egy felszabadult, magabiztos, stabil személyiség. Persze nem születünk annak, viszont azzá válhatunk alapos, következetes és fájdalmas munka árán. A legkeményebb az első lépés: beismerni, hogy tarthatatlan, káros helyzetben vagyunk, és a „bármikor abba tudnám hagyni” szólamot a szemétbe vágni. Szembenézni a félelmeinkkel, magunkba roskadni: hová jutottam!, majd választani. Visszatekerjük magunkra a szögesdrótot, és élünk szűkre szabott birodalmunk határain belül, míg végül elsorvadunk, vagy kilépünk a világba. Sok felnőtt-álarcos gyerek járja a világot, kapaszkodik valamibe, ami már nem ad valódi támaszt, de berögzült szokások a nyugalmat árasztó rutinnal megcsalják a biztonságérzékelőinket. Biztos, ami biztos rágyújtok. Csak még egy pohárral. Vele maradok, és a kétely száját hamis „szeretlek”-ekkel tömöm be, félek az újtól, különben is, egyedül nem mennék semmire. Nem állok ki magamért, úgyis csak bántanának, egyedül vagyok a világ ellen, de hős mártírként cipelem keresztemet. Hagyom anyukának, hogy körülugráljon, mert addig is elhiszem, hogy ő vállalhatja az életem következményeit. A függőség egy beakadt lemez, amelyen a tű folyton ugyanarra az útra terel. Az úton behunyt szemmel jársz, mert már jobban ismered, mint saját vágyaidat. Menekülsz a szembenézéstől és magától az élettől. Pedig élni akartál. Félsz, de már nincs mire várnod. Elveszed a tűt a lemezről, felegyenesedsz, szétnézel és elindulsz. Egyedül, a saját utadon.


Az olvasói cikkek tartalmának valódiságáért a cotcot.hu szerkesztősége nem vállal felelősséget. Ezen szolgáltatásunkat olvasóink saját felelősségükre vehetik igénybe. A szerkesztés jogát fenntartjuk!

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások