Lélek

Nem akarok tudni rólad!

5110

Vitáztunk egy sort arról, hogy most az a nagy ő, aki hihetetlen érzelmi aktivitásokra késztet, de a kapcsolatotok valójában diszfunkcionális vagy az a nagy ő, aki mellett megtalálod a biztonságot, hozzá mész feleségül, bár különösebb vulkánkitörések nélkül vagy boldog vele?

Ez az összetett mondat rögtön két hatalmas témát is felvet, de mi most egy harmadikkal szeretnénk foglalkozni, konkrétan azzal, hogy sokunk életében létezik egy olyan férfi, aki soha nem tűnik el gondolatainkból úgy igazán. Eltelhetnek évek, jöhet új szerelem, akár érezhetünk úgy is, hogy igen, megtaláltuk azt az embert, akivel családot alapítunk, akivel boldogan élünk, nyugi van, hétköznapok vannak, ünnepek, nevetések, sírások, boldogság, élet. Mégis, időről-időre elborít bennünket a múlt, az arc, az illat, az érintés emléke, és legszívesebben újra a karjaiba omolnánk, hadd fájjon! Mert az ilyen sóvárgások legtöbbször nem azért bukkannak elő, mert száz százalékosan kiteljesedtünk abban az egykori kapcsolatban, hanem mert maradtak olyan viszonzatlan, a másik által sosem érzett érzelmek, esetleg összeférhetetlenségek, amelyek egykor szétégettek.

Azok a kapcsolatok, amelyek egy érzelmi hintába ültettek minket, és mindig a legtöbbet nyújtottuk bennük érzelmileg és cselekedeteinkben, tehát maximális feláldoztuk magunkat a szenvedélyes szerelem oltárán, nos ezek mindig is olyan erősen bennünk lesznek, hogy bármelyik pillanatban be tudja robbantani őket egy parányi szikra. Elegendő egy csetlistán való felvillanás, egy facebookon kitett post, egy körlevél, amiben az ő címe is benne van, és máris száguldanak az energiák az agyunkba azok felé az érzelmek felé, amit akkor éreztünk, amikor puszta léte oly szédült erővel kínzott minket. Persze valószínűbb, hogy ezek nem tipikus érzelmek, inkább valami furcsa és megmagyarázhatatlan kötődés a megfoghatatlanhoz, ami soha nem lett teljes. És nagy valószínűséggel, ha együttélés lett volna a vége, most nem görcsölnénk azon, hogy "Hú, micsoda szerelem volt, bármikor visszazuhannék!" - mert nem volt szerelem annak megnyugtató fajtájából, pusztán valami elemi erő, ami egy életre megbélyegzett minket, és örök sóvárgásban tart, mert mi lett volna, ha...

Tapasztalataink szerint teljesen mindegy, hogy mennyi ideig tartott a románc, ha volt olyan tulajdonsága a kapcsolatnak, amiért lehetett eszeveszetten rajongani, akkor az megmarad. Nem számít, hogy azóta találtunk egy másikat, egy szolídabbat, egy megbízhatóbbat, egy kiteljesítőbbet, egy stabilabbat, egy olyat, akivel boldogság együtt élni, akivel életünk végégi együtt akarunk maradni. Azért nem számít, mert azok a megmagyarázhatatlan érzések bármelyik pillanatban előtörhetnek. Elképzeljük a szituációt, hogy összefutunk vele az utcán, máris felmegy a pumpánk, a gyomrunk összerándul, pedig még csak fejben játszottuk le. Aztán eljön a nap, amikor megtörténik.

Három év telt el az utolsó találkozásunk óta. Most is csak azért vettük fel a kapcsolatot, mert meghalt egyik közös ismerősünk, először csak némi magyarázatot igyekeztünk adni egymásnak, aztán megbeszéltük, hogy kinek milyen az élete éppen - a magánéleti szálakat kínosan kerültük. Nekem férjem van, neki két gyereke. Tudjuk, hogy választottunk, és nem változunk. Minek beszélni róla? Aztán egyre többször jelentkezünk be egymásnál cseten, már mondanivalónk, kérdésünk sincs, csak reggelente odavetünk egy "Na?"-t. Mindketten tudjuk, hogy régen is ilyen célozgatós kommunikáció folyt köztünk, hát most sincs ez másként. Egyszer csak csörög a telefon, és kiönti a lelkét, hogy ő valójában a legtöbbet érezte, amit valaha is érzett egy másik ember iránt, és tényleg a legtöbbet hoztuk ki a kapcsolatunkból, de hazudna, ha azt állítaná, már nem gondol rám. A vészharangok őrülten kongtak a fejemben, de élveztem minden szavát. Sóvárogtam. És persze megint beleestem a csapdába... Ugyanazt érzem iránta, mint öt éve, bármikor elrabolhat. - írja a barátnőm. Pedig szép kis élete lett. Na persze még emlékszünk arra, amikor a falat kaparta, annyira gyötörte a csávó, és nem egyszer vesztette el a kontrollt maga felett. De mintha azok a kínlódások meg sem történtek volna. Vajon miért van ez?

Születik a fejekben egy ideál, egy emberhez hozzáképzelt máz, ami valójában nincs is, csak a mi fejünkben. Mert mi tudjuk, hogy milyen potenciál volt bennünk iránta, tudni, érezni véljük, mi lehetett volna. És itt a kulcsszó: volna. Mivel nem történt meg, és nem őt választottuk, ő nem minket vagy nem egymást, ezért már nem is kéne vergődni rajta, de egyszerűen képtelenek vagyunk kitörni a bűvkörből. Egyetlen tudatos lépésünk lehet csak, ignorálni minden kommunikációs csatornából, és közvetve sem tudni róla semmit. Nem akarjuk látni, hogy a közös ismerősünkkel milyen kommenteket generálnak a facebookon, mert ahogy meglátjuk az avatarát, összefacsarodik a szívünk, a neve képének látványa elég ahhoz, hogy tudjuk, igen ez az ő neve, ki sem kell olvasnunk, máris kíváncsian nézzük, hogy mi történt vele ebben a cseppet sem valóságos világban. És közben fáj.

Nem tudom ki, hogy van vele, de bennem az ilyen mindent elsöprő érzések a szexualitással kezdődnek, a szenvedéllyel. Ha kicsit belegondolok, ez nem is kell, hogy meglepő legyen, hiszen a szerelem a fajfenntartás érdekében jött létre. Schopenhauer szerint a szerelem olyan csapda, amelyet a szexualitás vet a fajok túlélése érdekében, tehát csak egy eszköz, nem is valós dolog, a célja annyi,hogy a szaporodást biztosítsa. És tény, bármelyik nőtársamat megkérdezem, aki hasonló cipőben jár, azt feleli, igen szülnék neki! Hiába írunk kettőezer akárhányat, az ősi ösztönök nemhogy csírájában, de vaskos gyökerekkel élnek bennünk nőkben is. A monogámiát a kultúránk hozta létre, a szerelem csak kitaláció. A lényeg a szaporodás, és a szerelemnek - a drognak -, folyamatos jelenléte, mert a toxinok így kerülnek el minket. A szerelem pedig elmúlik és, ha múlik, akkor bizony evidens, hogy sóvárgunk... nem más után, hanem az amfetamin rokonai, a dopamin és a feniletilamin után.

Mit tehetünk, ha felbukkan? Belemegyünk a játékba, mert a szenvedélytől úgyis elhomályosul az agyunk, és ilyenkor óriási tettekre lehetünk készek. Persze, ha van mellette egy teljesen klasszikus párkapcsolatunk, amelyből nem hiányzik semmi, harmonikus, tele van szeretettel egészen könnyű dolgunk is lehet, de ugyanúgy ellenkezőleg is hathat. Az a biztonság, amibe esetleg belesüppedtünk és olyan természetesnek tűnik, működhet induktorként is, és belevethet minket a volt kedves karjaiba, természetesen szigorúan szeretői státuszban. Innen már mindenki tudja, milyen gyötrelmek következnek. A másik variáció, amit mi is megtettünk már, a semmi. Igen, nem teszünk semmit, nem reagálunk semmire, nem keressük a kapcsolatot, ha felbukkan a fejünkben, egy röpke pillanatra leterhel, de mi nem csinálunk semmit. Megszüntetünk minden kommunikációs csatornát, ahol bármiféle információ beáramolhat róla ,mert a lehető legkevesebb általa generált ingerrel akarjuk túlélni az elkövetkezendő ötven évet... boldogan.

Ugyanis ezek a pasik, az életben a legritkább esetben fejezik be úgy a történetet, mint Mr. Big.

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások