Közösség

Ez az

5093

A Michael Jackson-filmről szóló bejegyzésemet valahonnan március elejétől kellene kezdenem, amikor bejelentették, visszatér a pop királya, mindössze egyetlen show erejéig, majd rövid időn belül kiderült, hogy 10, vagyis inkább 50 estés lesz a koncertsorozat. Mivel akkor már kb. 10 éve csak Jacko botrányairól, azok cáfolatairól és leromlott egészségi állapotáról lehetett hallani, már az egyestés koncertre is az volt az első reakcióm, hogy én erre nem vennék jegyet, tuti, hogy csalódás lenne. Gondoltam ezt azért is, mert pár éve voltak kisebb próbálkozásai a visszatérésre, és egyik sem sikerült valami fényesen.

Amikor MJ meghalt, nem tudtam mit írni róla. Nem jött semmi a „tollamra". Csak nagyon sajnáltam, elővettem a régi számokat, utánanéztem a dalszövegeknek, és szép lassan előbújt emlékeimből a szupersztár, aki a kilencvenes évek közepéig volt. Bár fanatikus rajongójának sosem számítottam, végigkísérte a gyerekkoromat és a tinédzser éveimet is. Szép lassan került ki a képből, és ami utána jött, az szinte elfeledtette a múltat. Legalábbis ezt hittem, amíg elő nem kerültek a régi dalok. Mert dehogy felejtődött el, csak amikor még frissek és nagy slágerek voltak, gyerek voltam, most meg egész más füllel hallgatom a dalait, más szemmel nézem az egész Michael Jackson-jelenséget.

A temetés-show-t ugyan megnéztem, de akadtak részek, amelyektől kavargott a gyomrom. Ezek után nem igazán követtem, ki mivel jött még elő, milyen összeesküvés-elméletek születtek. Eljutott persze hozzám ez-az, egy addig ismeretlen fiúgyermekéről, egy gyilkossággal vádolt orvosról, a film ellen tiltakozó rajongókról... de inkább csak hallgattam a dalait, és igyekeztem megszámolni, hányszor hangzik el bennük, hogy „change the world". Elsők közt vettem jegyet a filmre, mert azt hittem, hamar el fogják kapkodni. Pár órával a megvásárlása után viszont már nem nagyon értettem, miért volt ez olyan sürgős és fontos nekem. Előtört a cinikus énem, halott hírességekről sok bőrt lehúzó business man-eket vizualizáltam és ügyes marketinget sejtettem amögött, hogy csak a 2 hétig vetítik. Persze, gondoltam, így lehet eladni előre a jegyeket, nehogy az első hétvégén kiderüljön, hogy egy nagy semmi az egész. Ehhez képest a vetítés előtti nap már olyan izgatott voltam, mintha egyenesen Michael Jackson koncertjére lett volna jegyem (még az élőjére, amire, ahogy fent írtam, egyáltalán nem adtam volna ki pénzt). Ennyit a bevezetésről, meg az ingadozásaimról. Nem volt rövid, tudom.

Egy rossz ébredés és egy stresszes délelőtt után estem be a moziba. Meglepett, hogy a terem szinte kongott az ürességtől. Oké, hogy szombat délben nem szokott tömeg lenni, de azt hittem, a Jacko-film egy más eset. A Mom Park kb. 150 fős termében úgy 20-an ültek. Jó sok zsebkendővel felszerelkezve mentünk, hátha. Az első képkockáknál rögtön elpityeredtem, amitől ránktört a röhögőgörcs. Nagyjából így indultunk. Aztán végig semmi sírás, sőt. Fülig érő szájjal ültem végig, mert ez tényleg olyan mozi: vidám, kedves, „I just can't control my feet" életérzés. Ha csak a tánckart vagy a kulisszatitkokat kellett volna néznem, azt sem untam volna meg ebben a majd' két órában, de ezek csak sormintaként szolgáltak MJ-nek. Michael-t pedig meg kell zabálni. Kedves, aranyos, vicces, empatikus, lelkesítő. Időnként előbújik belőle a kisfiú, aki nyalókával a szájában instruálja a Thriller zombi-jelenetét, vagy aki a lehető legmagasabbra szeretne repülni az emelőkosárral. Közben pedig nagyon komolyan veszi a dolgát, hihetetlen kreatív és vérprofi.

Valószínűleg igaz, hogy a jobb pillanatait vágták össze, sőt, néhol lehet érezni azon, ahogy jár vagy beszél, hogy nem áll a helyzet magaslatán. De amikor felmegy a színpadra, ahogy énekel és táncol, az még mindig csúcs. Állítólag a legnagyobb rajongók bojkottálják a filmet, mert az nem mutatja meg, hogy mennyire beteg volt, hogy az utolsó napokban csontvázzá fogyva, gyógyszerektől bódultan próbált, és hogy valószínűleg ez az 50 koncert túl nagy falatnak bizonyult és ez a nyomás a halálát okozta. Ráadásul senki nem tett semmit. A This is it-ből ez valóban nem látszik. Michael-t körülrajongja a stáb, minden sóhajára figyelnek, és vigyáznak rá, nehogy baleset érje. Ő maga pedig nem úgy néz ki, mint aki heteken belül meghal vagy akár csak nehezére esne a munka. Szerintem a This is it-nek nem is kell ezt megmutatnia. A film olyan, mintha elmennénk a koncertre, de előtte még a színfalak mögé is bekukkanthatunk. Mintha MJ megcsinálta volna. Még utoljára profi és hatalmas sztár, hogy így emlékezzünk rá. A film szerintem méltó az emlékéhez, sőt, hozzá is tesz, kicsit többet elárul róla, mint amennyit eddig tudtunk, de szerencsére nélkülözi a túlzott szentimentalizmust és pátoszt. Meglepően érdekes, visszafogott, ízlésesen tálalt. Élete utolsó napjai, a leépülés, a vélt vagy valós igazság, az összeesküvés-elméletek, a magánéleti titkok bemutatására pedig majd biztos készül pár dokumentumfilm, ahogy Diana hercegnő vagy Elvis halála után is. Jó ez így külön.

A This is it meglepően jól sikerült, szerintem minimum 10/9-es, de hajlok a 10/10 felé is. Az a kategória, amit szívesen megnéznék még egyszer.


Köszi, Antibaby!

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások