Lélek

Szakítás? Jöhet!

5073

Mikor egyszer csak kiüresedett minden, a szekrények, a cipőtartó, a fogkefetartó, a napi menetrend, az ágy, gondoltam, hogy megkeresem a „hogyan töltsük fel életünk szakítás után” kezdetű szakirodalmat. De csak ezt találtam. Mélyen felháborodtam munkahelyemen olvasás közben, hogy fulladásos sírógörcs, meg adj időt magadnak, micsoda baromság, egy könnycseppet sem ejtettem, és különben is adjon időt magának az, akinek két év után van mit kiheverni, én a csodanő, csak hasznos kis praktikákat lesnék el na. Ezért vagyok adós az alábbiakkal.

Első fázis – az önbecsapás

Szóval, nincs sírás, és kérlek, hagyjuk ki a veszteség feldolgozó – gyász időszakot, mert nekem most nem elengedni kell, hanem végre kiengedni. Végre megint önmagam lehetek, és ha úgy hozza Dionüszosz, hétfő este szó nélkül érkezhetek részegen haza, nincs hiszti végre. Megnézhetem az összes aktuális Simpson család részt és Family Guy-t meg Futuramát, nem kell magyarázkodni, hogy közel a 30-hoz még tökéletes agykikapcsolások. Enyém a világ. Szóval ebből állnak a nappalok. Az éjszaka pedig harc. Vele álmodsz. Minden este meglátogat, álmodban mással van, mást szeret, te pedig nem ébredsz reggel, hanem pánikszerűen felriadsz, és fél órát nyugtatgatod magad. Szóval működik az önbecsapás funkció. Szisztematikusan regisztrálsz netrandi helyekre, találkozol unalmas – érdektelen férfiakkal, akikkel pótolni szeretnéd. Önbecsapás – nem állsz rá készen. Hogy aztán még az első két hét egyik éjszakáján olyan igazi gyomorgörcsre ébredj. Irány reggel a háziorvos – szuri a popsiba, Melina drága, mi a baja? Magának sose volt gyomorpanasza. Igen, mert én, a szupervumen, nem sírok – gyomorfekélyt generálok magamnak elfojtás gyanánt. Gratulálok!

Második fázis – a gyász

Gyász? Sose legyen vidámabb! Már szóltam a legjobb barátaimnak, hogy ismét tegyenek fel a hétvégi bulizós listára, és különben is ott van nekem a majdnem nagy ő, akivel minden tökéletes, még az is, csak éppen sose tudtam beleszeretni, és hahhaaa, milyen volt 1,5 hónap után először azt érezni, hogy most úgy igazán felpakoltak a falra, és visszatértem: Melina az éjszaka királynője! Aztán másodjára rádöbbensz, hogy a majdnem nagy ő még mindig kevés, és különben sem új, és nem izgalmas, sőt unalmas, és nem is tudod minek kellett már megint felhívnod, mert reklamál, hogy kb. hetvenhatodszorra mondod azt neki, hogy nem jó. Mit csinálsz? Munka után hazatérve eszel, már ismered az összes részt minden kedvenc sorozatodban, Diana Krall-t hallgatsz, olvasol, és nem gondolsz semmire – szombat este… Buli. Nem, kösz, jelenleg elveszítettem a különlegesség-tudatom. Semmit nem szeretnék csinálni. Nem, vegyetek le a parti listáról – sehova sincs kedvem menni. És különben is, hideg van!

Harmadik fázis – a düh

Hogyan is lehettem olyan hülye én, a nagyonokos, meg nagyemberismerő, hogy amikor a második hó fordulónkon összevesztünk azon, hogy telihold van-e, vagy csak holnap lesz az, és emiatt hajnali négyig veszekedtünk, nem dobtam ki azonnal, és még mindig vele voltam két éven keresztül. És hogyan tudtam ennyire ostoba lenni, hogy amikor még össze sem jöttünk tudtam, hogy vége lesz, mert fiatal, és én voltam az első komoly kapcsolata, ennek ellenére majdnem 800 napot elvesztegettem az életemből. És ha úgy tettem volna vele, ahogy mindig szoktam, ugyanúgy vége lett volna három hét után, mint a sokaságnak, és, és, és, és… És már nem jelenik meg álmodban. Amikor Almodóvar filmjének puha percei után hazaérsz, tele gondolatokkal, és elégtétel, hogy a nem tudok nélküled élni szerelmek halálra vannak ítélve, ezt te mindig tudtad, elzokogod magad. Először, lassan három éve. Először csak pár könnycsepp, és jön a tenger. Ha lúd legyen kövér, megnézed az Édes novembert, de profi vagy, végig se nézed az első órát, csak az utolsót, hogy aztán felpüffedt arccal ébredj, és kihalászhasd a mélyhűtő legaljáról a szemmaszkod, amit lassan négy éve vettél, hogy a non-stop bulik porát lelohassza. Éljen a katarzist okozó, mindent elmosó sírás, a kiadom dühömet, fájdalmamat, félelmemet sírás. A tiszta lap.

Negyedik fázis – világvége hangulat vége

Unalmas lettél. Elmúlt a fájdalom, a vágy, nem boldogít semmi. Ha kompromisszumot kötsz, akkor is vége a kapcsolatnak, ha önző vagy, akkor is. A nagyon jó barátok, akiknek rinyálását hallgatod évek óta sem tudnak semmit segíteni, ellenben megint te lettél kedvenc kolléga, mert túlkompenzálva minden extra munkát magadra vállalsz, csak érezd magad fontosnak, és erőből megint eljársz bulizni, csak, hogy Melinásan hazavigyél egy szép vízilabdázót, akinek a nevét sem jegyzed meg, mivel stressz-mentesre ittad magad. Been there, done that, de már nem boldogít. Nem ad extra energiákat mint régen, amikor még igen. És akkor bekopogtat a telefonodon valaki, aki azt mondja neked. Mivel sem gázóra leolvasó sem pizzás-fiú feleség nem szeretnél lenni, itt az ideje, hogy kilépj a leredőnyözött lakásod ajtaján. Kitárd magad, felhúzd lelked redőnyét, és éljél. Élj úgy, amire mindig is vágytál! Járj el kedvenc zenekaraid koncertjeire, nézd meg az összes kiállítást, amire valaha vágytál. Menjetek borospincébe kóstolni. Főzőiskolába randizni. Tegyél meg mindent, ami boldoggá tesz. Mert ezt, csak te tudod egyedül. És különben is! Ha nem lenne két gyerekem, én biztos téged választanálak.

És egy hajnalon, a redőnyfelhúzás után leülsz a Gödör egyik asztalához, már csak vizet iszol, és leül melléd. Beszélgettek. Nevetsz. Jesszum! Megnevettet valaki. Úgy könnykicsordulósan. A zenekar eljátszotta az összes kedvenc számod. Visszatért a különlegesség tudatod. Talán kicsit megkopva, talán kicsit kevésbé lelkesen, ellenben őszintébben. És amikor elindultok sétálni egyet, megkérdezed, hogy szerinte telihold van-e. Szerinte teljesen mindegy, mert a mosolyod levilágítja.


Az olvasói cikkek tartalmának valódiságáért a cotcot.hu szerkesztősége nem vállal felelősséget. Ezen szolgáltatásunkat olvasóink saját felelősségükre vehetik igénybe. A szerkesztés jogát fenntartjuk!

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások