Vérszagra gyűl az éji vad

Egyszer a világ nyugalma száll meg minket, hiszen teljes biztonságban érezzük magunkat a férfi mellett, máskor viszont épp az ellenkező nem jelenléte váltja ki félelmünket. Mikor lesz a bárányból vérszomjas farkas, és mikor válunk mi magunk prédává?

Ki az erősebb?

Minden bizonnyal bennetek is megannyi emlékfoszlányt és gondolatdömpinget indít el ez a téma, amit nehéz elintézni annyival, hogy a pasik ezt úgysem értik. Pedig valóban nem értik, mert nem érthetik, hogy milyen az, amikor hiába van nagyon közel valaki, épp a jelenléte az, ami félelmet és aggodalmat kelt bennünk. Megosztok veletek egy rövid történetet. Tizenhat lehettem, amikor meghívtak egy házibuliba. A party hevében néhányan a házigazda tesójának a szobájában kötöttünk ki, míg végül mindenki lelépett, csak én maradtam ott egy félidegen sráccal. Hosszasan beszélgettünk, majd mellém ült - ezt nem nagyon tudtam mire vélni - azt mondta, hogy fél órája pofázuk itt, pedig ennyi idő alatt már csomó minden mást is csinálhattunk volna. Lenéztem a lábamra, láttam, hogy acélbetkós bakancs van rajtam, ami némileg megnyugtatott, majd megkérdeztem, hogy mégis mit jelentsen ez. Természetesen arra gondolt, hogy a közösen töltött időt szerinte hülyeség beszélgetésre szánni, így jó lenne ha nekilátnánk. Teljesen leblokkolt az agyam, mert enyhén szólva bicskanyitogató volt a stílusa, arról már nem is beszélve, hogy a fizikai létemet és épségemet éreztem veszélyben, így hát felálltam és ki akartam menni a szobából. Mielőtt kinyitottam volna az ajtót, elkapta a csuklómat - pontosan úgy mint a filmekben szokták - majd enyhén megcsavarta és közölte, hogy tudja, hogy hol lakom, így ha bármikor visszajut a fülébe a szobában történt incidens, borítékolhatom, hogy az ablakaink bánják majd a pletykásságomat.

Persze még túl fiatal voltam ahhoz, hogy érezzem a komoly veszélyt, és persze a srác is csak a szokásos kamaszos hévvel volt megáldva, mégis beszédes a történet. Az évek során pedig csak gyűlnek és gyűlnek az efféle emlékek, mi pedig természetes módon inkább áttérünk az út túloldalára, ha gyanús személyt látunk feltűnni a horizonton. Vagy épp nem is kell, hogy bárki szembejöjjön, hiszen a normális félelem többségünkben ott lapul, amikor éjszaka kitesszük a lábunkat egy szórakozóhelyről és gyalog, vagy éjszakai járattal indulunk haza. Számtalanszor átéltem már én is, és az ismerőseim is szép számmal meséltek olyan történeteket, amikor inkább hazáig futottak az éjszakai megállójából, mert attól tartottak, hogy a néhány perces séta is pont elég lehet ahhoz, hogy bárminemű atrocitás érje őket. Lényegtelen, hogy gyalogolsz, vagy épp futásra veszed a formát, ha akad olyan a közelben, aki támadni akar, az minden bizonnyal meg is teszi. Ezek után meglepő, hogy félünk a pasik jelenlététől? Nem hinném.

Feltételes bizalom

A másik, és talán még veszélyesebb élethelyzet, amikor nem egy idegentől, hanem egy friss ismerőstől félünk. Nyaralások során számtalanszor előfordul, hogy a tengerparton, vagy egy szórakozóhelyen összeismerkedünk néhány helybéli fiatallal, akik örömmel ajánlják fel, hogy kalauzolnak minket a városban, vagy hazavisznek a hajnalig tartó dorbézolás után. Természetesen az ilyen friss és bizonyára csak néhány napra szóló "barátságokat" is intuíció alapján kötünk, vagyis nem állunk le trécselni olyanokkal, akiknek látványától már messziről megkondulnak fejünkben a vészharangok. Bár ez még az egyszerűbb megoldás, hiszen ha rögtön kizárjuk a kétes alakokat, jó eséllyel megmenekülünk bárminemű bántalmazástól, de attól, mert valaki szépen mosolyog és meghív egy italra, még ugyanúgy jelenthet veszélyt. Feloldódunk a szituációban, bőszen mesélünk magunkról, de mikor arra kerül a sor, hogy be kell huppannunk egy kvázi idegen autójába, reflexszerűen rándul össze a gyomrunk, hiszen itt egy ember, aki nagyobb és erősebb mint mi, akiktől csak a filmekben látható trükkökkel szabadulhatunk meg.

Naív dolog lenne pusztán a jó emberismeretünkre bízni a testi-lelki épségünket, hiszen ha már leszólít minket valaki, akkor vajmi kevés, hogy képesek vagyunk felmérni, hogy az illető milyen szándékkal próbál szóba elegyedni velünk. Szintén jön a jól ismert feltétlen reflex: gyomor össze, kéz remeg, hang elcsuklik... Mégis hogyan érdemes egy ilyen szituációban viselkedni? A válasz nem egyszerű, hiszen ha kedvesek vagyunk és örömmel válaszolgatunk az idegen kérdéseire, ne adj' isten még magunkról is mesélünk, ezzel egyértelműen tudatjuk, hogy részünkről folytatódhat a beszélgetés. Ezt közvetítjük, belül viszont szinte megpattannak az idegeink és csak azt várjuk, hogy végre becsukhassuk magunk mögött a a lakás ajtaját. Önzetlenségünkkel is felkelthetjük a másik figyelmét, aki minden megnyilvánulásunkat pozitív megerősítésként könyveli el, így minden bizonnyal nem akar majd véget vetni a kommunikációnak. Ha ezek után drasztikusan váltunk elutasító hangnemre, jó eséllyel válik farkas a békésnek tűnő bárányból. Másik opció, ha rögtön a leszólítás után elutasítóak vagyunk, és se szó se beszéd továbbállunk. Az elutasítás szintén szülhet agressziót, így hiába akarunk mi csendben tovább állni, a potenciális támadóból épp ez hozza elő a vadállatot.

Ezt akarom?

Hiába a sok rémtörténet, a rossz tapasztalat, mégis többségünk csak nők között beszél erről a témáról, mert valahogy úgy alakult, hogy a férfiak ignorálják az efféle mendemondákat, holott korántsem lányos picsogásról van szó. Könnyen lehet viccelődni azzal, hogy inkább lábujjhegyen tipegünk hazáig, hogy ne zengjen az utca a cipősarkunktól, de átélni már korántsem ennyire szórakoztató. A pasiktól való félelem minden bizonnyal eredendően bennünk van, elég arra gondolnunk, hogy az ősember hogyan tette magáévá a kiszemelt nőt: ha a gyűjtögető asszony nem akart közösülni, kapott egy suhintást a bunkósbottal, majd néhány hónap múltán arra eszmélt, hogy állapotos. Nem tudjuk kiverni a fejünkből, hogy adódnak helyzetek, amikben egyértelműen mi vagyunk a gyengébbek, hogy egész egyszerűen belénk kódolt félelem ez. Mindehhez társul az a negatív attitűd, amit vagy saját tapasztalatunk vagy megannyi rémtörténet alapján alakítottunk ki, és amitől képtelenek vagyunk szabadulni. Rémtörténetből pedig sok van, sőt bizonyára jóval több, mint ahányról tudunk, hiszen van még egy tipikus női habitus: ha atrocitás ér minket, először nem a támadót, hanem önmagunkat okoljuk, saját magunktól viszolygunk, ami érthető is, hiszen mondhatni bemocskolódott a testünk. Nem kell feltétlenül véres erőszakra gondolni, épp elég ha egy tömött villamoson vagy egy buli félhomályában megfogdos egy idegen.

A végső és legfélelmetesebb helyzet, amikor nem egy vadidegen, de még nem is egy félismerős, hanem az a férfi jelent veszélyt, akit először önszántunkból engedünk közel magunkhoz. Mindig eljön az a pillanat, amikor a nyilvános helyen eltöltött randevúk helyett inkább otthon találkozunk a pasival, végtére is megérett már erre a kapcsolat. Rendben, viszont ezzel egy újabb kaput nyitunk ki, hiszen az otthoni találka egyértelmű felkérés a táncra. Hiába az ismert terep, a lakás adta biztonság, a történet kereke még mindig fordulhat úgy, hogy mi elkezdünk kételkedni abban, hogy tényleg az történik, amit mi szerettünk volna. Persze nem arról van szó, hogy minden férfi agyában leszáll a lila köd, ha kap két megerősítő csókot, csak épp nem árt azzal számolnunk, hogy az egyértelmű elutasításunk süket fülekre talál. Ilyen szituációkról is biztosan hallottatok már rémtörténeteket, amikor a Jó lesz ne félj! és a Tudom, hogy te is akarod! lemez pörgött. Nem, minden bizonnyal azért mondtunk nemet, mert jobban örülnénk, ha a testi kontaktus megállna egy adott pontnál. Az esetek többségében némi vehemenciával minden úgy történik ahogy mi szeretnénk, de persze az az ideális helyzet, amikor nincs szükség semmiféle önvédelemre, hiszen az este úgy alakul ahogy a két fél akarja. Jobban tesszük ha ebben hiszünk, de afelett nem érdemes szemethunyni, hogy igenis vannak olyan helyzetek, amikor a nő pusztán hús, amivel kedve szerint rendelkezik a férfi. Hogy ez milyen érzés? Nekünk vannak sejtéseink, de túl nehéz olyan szemléltetően megfogalmazni őket, hogy minden pasi számára érthető legyen az, hogy miért megyünk át a járda másik oldalára, hogy miért hívunk taxit buszozás helyett, és miért kell, hogy a táskában lapuljon egy gázspray. Te tetted ezt, férfi.