Közösség

Hangulatjelentés egy multicégből

4904

Globalizál, idealizál, ironizál

Valószínűleg könnyebb finggal kiirtani a szemellenzős, dobozban gondolkodó emberkéket, mint rugalmasságra, vagy ne adj’ Isten gondolkodásra bírni őket. Viszont mivel az első opcióhoz legalább egy Magyarország méretű karfiolültetvényt kellene befalni, a második lehetőség pedig kivitelezhetetlen, marad a harmadik: megtanulni élni vele. Ezt pedig még az a tény sem könnyíti meg, hogy én sem vagyok különb a Deákné vásznánál, néha bizony felveszem a szemellenzőt, és belebújok a dobozba.

Mentségemre szóljon, hogy nehezen megemészthető népekkel dolgozom: angolokkal és franciákkal. Semmi baj nem lenne velük, ha jómagam is angol vagy francia lennék. Esetleg angol-francia, mint a Párizsban kiadott Oxford zsebszótár. Mivel e népek szemében csak egy közép-keleti ország olcsó munkaerő-egysége vagyok, aki tőlük veszi el a munkát (amit egyébként derogál nekik elvégezni), ha nem szeretnék bedilizni, nincs mit tenni, jót kell rajtuk mulatnom alkalomadtán. Vagy ámulnom, milyen olajozottan mennek náluk bizonyos dolgok, és hogy „szerencsére” vannak rokon vonások a mi munkamorálunkkal (a keresett személyek letagadása, a kötelezően elvárt munka megtagadása, a többiek hibáztatása). Vagy vágyakoznom a könnyedebb nyugati életforma után.

Ha angol lennék, munka után öltönyben kocsmáznék, porból főznék krumplipürét a családomnak, vagy elvinném őket vacsorázni egy pubba, mer’ fussa rá, és a báránycomb kukoricavirág-mártásos szaftja gyöngyözne kerek állunkon. Lehetetlenül szűk, de háromszintes házban laknék egy kövér macskával, a lépcsőkre süppedős szőnyeget ragasztanék, hogy véletlenül se lehessen feltakarítani, ha sáros cipőben rálépünk, amit miért is ne tennénk, hisz nem kell levenni otthon sem. Nem zavarna, hogy a fülemből is esővíz folyik, tizenöt fokban és erős szélben is kis szoknyában és nyitott orrú cipőben mászkálnék, és elhinném, hogy a frizura így is tart, ellenben naponta sápítoznék az időn, hogy háu teriböl, és szívnám az orrom, ahelyett, hogy kifújnám. Ha nagyon megszorulnék, egy természetes mozdulattal a ruhaujjamba törölném. Az idősek mindig visszamosolyognának rám, és bármikor szóba elegyedhetnénk az élet fontos (időjárás) és kevésbé fontos (egészség) dolgairól.

Ha francia lennék, nem csinálnék lelkiismereti kérdést a munkából, hiszen nem az én vállalatom, és különben is, minél tovább halogatom egy munka elvégzését, annál kevésbé fognak rá emlékezni. Ez a savoir vivre és nonchalance lételemem lenne. A Tom Hankset gondolkodás nélkül Tomanksz-nak, Hugh Grantet meg Ügrannak ejteném. Végre én is képes lennék egy szolgáltatást véletlenül háromszor kiszámlázni, különböző összegben, majd elnézést kérni, és újra megtenni. Ha megkérdeznék az e-mail címemet, nem tudnám, mert sosem használom, és azt is elfelejteném, hova írtam fel. Kizárólag telefonon, faxon és postai úton kommunikálnék, mert a telefont nem venném fel, a faxot és a levelet letagadnám. Ha mégis utolérnek, felháborodnék, hogy hagyjanak már nekem egy kis időt, hiszen még csak egy hónapja járt le a számla. Hanyatt-homlok futnék tüntetni, ha öttől hatig telefonkonferenciára köteleznének, és a Le Monde címlapjára tetetném azt a kifőzdét, aminek a sültjében talált műanyagdarabja felhasította az ínyemet. 

Realizál

Itthon viszont csak annyit tehetek, hogy leszopogatom a szaftot az alattomos, műanyag “tettesről”, egy gondosan megírt cetlin a karbantartó kolléga asztalára helyezem, amelyre dörgedelmes válasz érkezik: inkább írjak róla ímélt, amit húsz emberen keresztül továbbít, mielőtt eljut az illetékesnek. Majd kapok a konyhafőnöktől egy bocsánatkérést, hogy ez nem fordul elő többször, és így is lesz, mert legközelebb csótányt találok a rizsben, vagy kettészedem a muffint, amely belülről küllemre és szagra olybá tűnik, mintha telehokizták volna.

A gyomorforgató ebéd után az elégedett dolgozó (én-e?) örömmel veti bele magát a munkába. Miért is ne tenné, hiszen pénzbehajtó, aki az amerikai anyacég alkalmazásában angol és francia vevőket piszkálhat telefonon. Sokan kigyúrt, tetovált, limitált szókincsű férfiembert képzelnek el a pénzbehajtó szó hallatán, jelen esetben azonban a behajtó egy szőke, hámozott giliszta típusú lány. Szolgálatára. Angol-francia szakos tanárnak tanult, de még diploma előtt elcsábította egy nagyvállalat csillogása. Akkor még hitte, hogy vagány dolog estig dolgozni, energiától és misztikumtól buzgó külföldi rövidítéseket használni. 

Viszont amikor egy évvel később odapállott a feneke a székhez egy tizenkét órás munkanap után, és addig használta az áhított rövidítéseket, amíg csak értelmetlen szóváz maradt belőlük, egyszerre hazugnak tűnt az egész. Siváran porzott nyelve a magyarral nem helyettesíthető vállalati nyelvtől. Mivel kézzel fogható eredménye nem volt a munkának, kezdte úgy érezni, hogy a semmiből bizony nem lehet valamit csinálni. Ő ennél többre képes. Hónapokig keresgélt, önéletrajzot frissített, Interjúra járt, megfelelt, továbbkerült, majd kiesett. Mert tapasztalt jelöltet kerestek (honnan szerezzen, ha lehetőséget sem adnak). Mert még annyit sem fizettek volna, mint a jelenlegi helyén. Mert a munka vonzó lett volna, de a leendő főnök taszítóan gerinctelen benyomást keltett. Mert csak a látszat kedvéért hirdették meg az állást, de már rég betöltötte egy régi üzlettárs unokaöccse. Mert kiderült, hogy a meghirdetett pozíció jól hangzó neve mögött ügynökösködés rejlik. Micsoda tragédia. Tehát nincs is olyan szörnyű helyzetben. Hiszen a többi lehetőséghez képest a hetedik mennyországban dolgozik. Mert pályakezdőként elsőre felvették. Mert bár nem keresi rommá magát, mégis ki tudja fizetni a lakáshitele törlesztő részletét, és a szabadidejében a táncos-rajzos-lélekkurkász szenvedélyeinek is tud anyagi keretet biztosítani. Mert a főnökével szót tud érteni, hiszen ő is fiatal, megérti, hogy az élet a munka után kezdődik, így soha nem túlórázik. Kiharcolta magának, hogy kertelés nélkül elmondhassa, ha valamivel nem ért egyet, és meg is kérdezik a véleményét.

Igaz, ennek az az ára, hogy soha nem léptetik elő, mert egy vezetőnek a cég érdekeit kell képviselni, nem a saját véleményét. Meghagyták viszont az önállóságát a munkavégzésben, és a véleményhez való jogát, ami az adott környezetben igazi kiváltság. Ember maradt a humanoid munkagépek között. Szépen lassan gyűlik a félretett pénze, és egyszer a saját ura lesz: családi napközit nyit, újságíró lesz, újszerű városvezető túrákat tart a turistáknak és a város lakóinak. És hálásan fog visszagondolni a nagy nemzetköziségben eltöltött éveknek, mert megtanult jól reagálni a nehéz emberekre, megtanult túlélni, semmiségekről csevegve kapcsolatot építeni, és kiállni saját magáért. Nem utolsó sorban pedig végigröhögte az idő nagy részét. Hogy mi volt olyan mulatságos? A második részben majd kiderül.


Az olvasói cikkek tartalmának valódiságáért a cotcot.hu szerkesztősége nem vállal felelősséget. Ezen szolgáltatásunkat olvasóink saját felelősségükre vehetik igénybe. A szerkesztés jogát fenntartjuk!

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások