Étel+Ital

A minőséghez fel kell nőni

4922

Sokszor mondjuk, vannak dolgok, amikhez meg kell érni, ilyen például a jazz. De mostanában tudatosodott bennünk, hogy ilyen az étkezés is, azaz pontosabban a minőségi étkezés. Így közel harminc éves fejjel már elborzadva látom, milyen hajmeresztő bűnöket követtem el saját szervezetem ellen leginkább gimnazista koromtól kezdve. Ez egyébként is vízválasztó, hisz korábban többnyire azt ettük, amit szüleink vagy az iskolai fűzős cipős menzások elénk tettek. Akármilyen rémesnek is tűnt a sulikoszt, mégiscsak változatos volt, meleg volt, de leginkább volt...

Mert mi is történik, mikor az ember gimibe kerül? Rohamtempóban kezd szaladni a felnőtté válás képletes útján, egyre kevésbé tűr beleszólást életébe, és egyre többször csapja be a szüleit. Egykori osztályomból például nem én voltam az egyetlen, aki úgy vélte, az a havi pár ezer forint, amit anyáink a közétkeztetésre való jogosultság díjaként a kezünkbe nyomtak, ennél fontosabb helyeken is elkél. Így történt, hogy a pénzt megkaptuk ugyan otthon, de az az iskoláig már nem jutott el, s így persze ebéd sem járt. Ideig-óráig még ment a trükközés nyomtatványboltban vásárolt megfelelő színű ebédjeggyel, de hamar rájöttek a csalásra és pecsételni kezdtek. Szigorúan. Minden nap. Mi meg éhezni. És ekkor kezdődött étkezési mélyrepülésem, ami jó egy évtizedig eltartott.

A reggelit természetesen kihagytam otthon, alap hogy folyton késésben voltam, és egyébként is, kinek van kedve egy szorongással teli iskolai nap előtt kedélyesen reggelizgetni? Persze az első vagy legkésőbb második óra után már a saját hangját sem hallotta a tanár a gyomorkorgásomtól, így éhező társaimmal koptunk is a büfébe, hogy az egész szünetet elvivő tülekedés, kiabálás és ökölharc után a fennmaradó három percben magunkba gyömöszöljünk egy sajtos pogácsát vagy egy melegszendvicset. Sokszor megenni már nem volt idő, így óra alatt csipegettünk, jó pár tanári feddést és intőt bezsebelve ezzel. Igen, igen, visszagondolva világos, hogy anyagilag is jobban jártam volna, ha nem a büfé alsó kategóriás szendvicseire verem el a pénzem, hanem befizetem az ebédet, de akkoriban ez valahogy logikusabbnak és persze felnőttebbnek tűnt. Tehát vehetjük úgy, hogy tizenöt éves koromtól kezdve nem ebédeltem rendszeresen, és ismétlem, ezzel nem voltam egyedül.

Otthon aztán falt ki amit tudott, de mivel a szülők dolgoztak, s biztonságban tudták a gyermeki gyomrokat, igen ritka volt, hogy főtt ételre leljünk. Maradtak a szendvicsek és egyéb lepattanó étkek, de ezt is észrevétlen, mert a "mi van, nem ebédeltél" kérdésre is nehéz rendre újabb és újabb sztorival előállni. Az ember éhező lánya tehát kihúzta vacsoráig, és ekkor lépett arra a rossz vágányra, ami a napközbeni koplalást és az esti zabálást jelenti, és amitől minden valós és elképzelt dietetikus kitépné az összes hajszálát. Persze ekkor még fiatalok és teherbíróak vagyunk, megy hát a tanulás is, és egészen hamar megszokja a gyomrunk az új rendszert.

Eljön aztán az egyetem, ahol többnyire lehetőség sincs a menzai étkezésre, így marad a büfé. Büfé a suliban, büfé a könyvtárban, pogácsa, szendvics, majonézes kukorica, toast, gombasaláta, kifli kefírrel, virsli mustárral. Természetesen mindezek teljesen rendszertelenül kerültek tápcsatornánkba, mikor éppen megéheztünk rendkívül elfoglalt napjaink folyamán. Talán az egyetem volt a mélypont, főtt ételt csak akkor láttam, mikor dolgozni kezdtem egy étteremben esténként, és éjjel tizenegy tájban benyomtam a személyzeti vacsorát.

Míg korábban a mennyiség sem, a minőség semmiképpen nem volt megfelelő, mára sokan elértünk addig, hogy a mennyiség bőven megvan, sőt túl is lépjük, míg a minőség még mindig hagy némi kivetnivalót maga után. Bár már évek óta nyomják az E-számokat, a káros szénhidrátok rémét, a fehérített cukor veszélyeit, a sós ételek nyavalyát okozó tulajdonságait, a zsírok koleszterinre rosszul ható tulajdonságait, mégis hajlamosak vagyunk úgy tenni, mintha minket nem fenyegetne a cukorbetegség, az érrendszeri- vagy bármilyen életmódbeli megbetegedés, az adalékanyagok okozta allergia vagy autoimmun betegségek.

Közben aztán elszaladtak az évek, és minden megváltozott. A test már nem bír annyit, a sok felhalmozódott élelmiszer-ipari hulladék megbosszulta magát, és elkezdtünk odafigyelni. Kiderült, hogy az allergiánk, a fáradékonyságunk, fejfájásaink, emésztési problémáink, menstruációs görcsienk, bőrproblémáink, vérnyomásunk ingatagsága, belső feszültségünk, hajunk zsírosodása, vagy éppen szárazsága (a jelek a végtelenhez konvergálnak) mind-mind betudhatók annak, hogy mit eszünk meg. Közhelyesen igaz, hogy azok lettünk, amiket megettünk, illetve, amiket nem. A boltok polcain és ezáltal a bevásárlókosarainkban is megjelentek a génmódosítással, hormonkezeléssel, színezéssel, tartósítással, vegyszerezéssel, laboratóriumi kevergetéssel létrejött, tápláléknak nem nevezhető élelmiszerek. Már nem hagy hidegen bennünket az a gondolat, hogy a mesterséges fényen termett zöldség tápláló lehet, nem hisszük, hogy a termőföldet sosem látott gyümölcs vitamindús, felháborít, hogy az éretlenül leszedett, majd vegyszerrel kezelt, gázzal konténerekben érlelt mandarint úgy árulják, mint amiben van tápanyag.

De húsz évesen ezek a gondolatok nem jutottak eszünkbe. Ez lehet amiatt, mert tíz évvel ezelőtt nem volt ennyire műanyag az a kínálat, amit ma élelmiszer gyanánt megvehetünk a multik üzleteiben, illetve az is lehet az oka, hogy szereztünk annyi tapasztalatot, megismertünk annyi íz, hogy igényünk legyen a finomra és egyben egészségesre. Hiszen húsz évesen kinek jut eszébe a magas vérnyomás mint betegség? Húsz évesen azt sem tudjuk elképzelni, hogy valaha - ráadásul olyan hamar - betöltjük a harmincat! Húsz évesen simán lerészegedünk szerdán, aztán csütörtökön reggel nyolckor vizsgára megyünk, este ünneplés némi alkohollal, pénteken egész nap órákon ülünk, a hétvégén szétcsapjuk magunkat, de a vasárnap bőven elég ahhoz, hogy regenerálódjunk. Hol érdekel minket az, hogy a csirke, amit megeszünk tíz nap alatt éri el a felnőtt kort, amikor már levágható. (Normálisan ez több hónap, talán kettő, ha jól emlékszem, amikor már rántani való egy csirke.) Az sem zavar, ha a tökéletes probiotikumokkal (bifidus essensis-zel) teletöltött joghurtba kevernek egy kis állományjavítót, ami végül is disznócsontreszelék.

Harminc évesen elnézzük húsz év körüli munkatársainkat, barátainkat, hogy mi-mindent megesznek, megisznak, persze szólunk is néha, hogy ezt nem kéne, de általában egy-egy - a korunkra vonatkozó - becsmérlő pillantáson kívül más hatása nincsen. Pedig még mi sem tudjuk, hogy milyen hatásai lehetnek ennek a sok hulladék élelmiszernek, kemikáliának, amiket belénk tömtek, amíg tudtak. Csodálkozunk azon, hogy több tumoros ismerősünk van lassan, mint egészséges, és ufonautaként nézünk azokra az embertársainkra, akik már-már betegesen igyekeznek egészségesen táplálkozni, de tényleg nem vagyunk tisztában vele, hogy mi várhat ránk ettől a sok-sok műanyagtól.

Mára eljutottunk odáig, hogy irtózva nézünk minden olyan ételre, ami valamilyen ízűként van definiálva, a húst akkor esszük meg, ha Józsi bácsi hozta faluról - de leginkább akkor sem, a gyümölcsvásárlás szintén tortúra, de odavagyunk az alma ízű almáért, és a paradicsom ízű paradicsomért, amit újabban a kertből vagy az őstermelői piacokról, biopiacról szerzünk be. Furcsa tapasztalat, hogy ugyanaz az étel jobban esik valódi hozzávalókból, mint nagyáruházak polcairól lerángatott tárgyaktól, amik növényként vannak eladva. (próbáljátok ki tök ugyanazt a kaját biopiacos vagy házi hozzávalókból, és aztán szupermarketes, sima zöldségeses cuccból.) Az például, hogy nem eszünk mindig húst hússal, a fiatalabb generációnál csak egy értetlen fejrázást vagy egy megdöbbenést és tiltakozást kifejező mondatot: "Hús nélkül nem tudok jóllakni!" vált ki. Szerencsére a közvetlen környezetünkre hatással vagyunk, így, aki az előbbi példában szerepelve még ellenállt, ma már nem eszik meg mindenféle hústerméket, bár a műanyagdobozokban lakó egészségesnek feltüntetett műanyagok még indig lehetnek vonzóak számukra. Mint ahogy számunkra is azok voltak egykor, a lényeg a gyors, olcsó jólakás volt - mindegy mivel: zacskós leves, mirelit cucc, büfékaja.

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások