Közösség

Budapest tényleg ilyen?

4903

Nem kell óriási hazafinak lennünk ahhoz, hogy olykor-olykor meghatódjunk saját nemzeti identitásunkon. Embere válogatja, hogy kinek mi csal könnyet a szemébe, és az is személyfüggő, hogy milyennek látjuk a fővárosunkat. A Budapestről készült legújabb imidzsfilm bár gyönyörű, mégsem azt az arcát mutatja a városnak, amit oly sokan szeretünk.

I love Budapest

Sosem tartottam magam nagymagyarnak, mégis volt sok olyan momentum az életemben, amikor megkönnyeztem a saját magyarságomat: mikor Kovács Ági nyakába akasztották az aranyat Sydneyben, mikor a Szigeten egy frenetikus koncerten több ezer ember között ugráltam, mikor hosszú távollét után éreztem újból, hogy itthon vagyok. Ezek teljesen természetes és emberi dolgok, időnként mindenki meghatódik, azt pedig már általános iskolában megtanultuk, hogy a nemzeti öntudat az, ami képes összetartani egy adott országhatáron belül élő népességet. Épp a napokban Lilla mesélte, hogy a Finnországban tanuló barátnőjét körülujjongták, mikor kiderült, hogy Magyarországról érkezett. A történet ékes példája annak, hogy igenis élhet rólunk magyarokról egy pozitív kép a külföldiek szemében. Persze ezt a képet időről időre nem árt feleleveníteni és megerősíteni, erre pedig kiváló eszköz az image film műfaja. A legújabb Budapestről készült kisfilm profi alkotás, erről kár lenne vitát nyitni, viszont vannak dolgok, amik érthetetlen módon kimaradtak a képkockákból. Világszerte híresek vagyunk a találmányainkról, bizonyára veletek is előfordult már, hogy a magyarságotokat kapásból azonosították a Rubik-kockával vagy a golyóstollal. Találkoztam olyan amerikai lánnyal, aki azt mesélte, hogy a pen-en túl, a "biro" kifejezést is használják a toll megnevezésére. Nem véletlenül, hiszen mi adtuk a világnak a golyóstollat, a gyufát, a dinamót, a helikoptert, a szódavizet, a távcsövet és még hosszan sorolhatnám, mi mindent.

Az elkészült film épp ezeket a találmányokat mutatja be, olyan életképeken keresztül, amik valljuk be igen távol állnak egy átlag budapesti hétköznapjától. Én például nem szoktam városnéző buszról integetni a nyitott BMW-ben utazó ismerőseimnek, és a fiú barátaim nem nyakkendőben érkeznek az esti sörözésre. Pedig itt ezt látjuk: egy steril európai nagyvárost, ahol mindenki mosolyog, ahol az emberek jól érzik magukat. Nem célom a sok-sok negatívummal megmérgezni azt, ami tényleg része a budapesti életnek, csak épp abban kételkedem, hogy a népzenei motívumokkal tűzdelt zene és a megannyi találmány az, ami bárkit is idecsábítana. Pedig a hozzánk látogató külföldiek többsége jól érzi magát, de nem azért mert már nekünk is van Fashion Street-ünk (aminek nem értem, hogy miért nem adtak egy kreatívabb nevet vagy ne adj' isten magyar nevet?!), hanem mert a város közepén is piros-fehér kockás abroszos étterem, ahol kisbográcsban szervírozzák a halászlét, és mert talán látják azt, hogy az egykori keleti blokk ma már közel sem az a szürke és levert övezet, amire szánalommal gondolnak a szerencsésebb sorsú nyugatiak. Ha egy olyan filmet akarnánk készíteni, ami mindenki ízlésének megfelel, akkor bizony nehéz dolgunk lenne, hiszen legtöbbünk magyarság tudata más, így minden bizonnyal tízmilliónyian, tízmillió variációban mutatnák be Magyarországot.

Az igazán jó és merész ötletek megvalósításához bátorság kell, jelen esetben, muszáj lett volna elvonatkoztatni a kliséktől, hiszen mi, akik itt élünk többnyire nem külföldön is közismert formulák miatt szeretjük ezt a várost. Akkor miért? Azért mert nyáron éjszakába nyúlóan lehet a város közepén fűben ülni, mert a Margitszigeten van egy móló, amit mindig megmozgat a nagy hajók keltette hullám, mert van Sziget, ahol évről évre megannyi náció találkozik, mert éjjel haza lehet bringázni a kivilágított Lánchídon, mert a romkocsmákban sosincs két egyforma szék, mert Szentendre lehet, hogy csak egy köpésre van mégis egy más világ, mert a Critical Mass-en egyszerre több ezer bringa lendül a levegőbe, mert a legszebb kertek mindig a kerítésen túl vannak, mert... Biztos akad olyan turista, aki konkrét nevezetességekre kíváncsi, de ő minden bizonnyal felvértezi magát egy csomó útikönyvvel, így aztán bejárja a Bazilikát és a szentendrei skanzent. És vannak azok az utazók, akik azért jönnek, mert sokat hallottak arról az összehasonlíthatatlan miliőről, ami nálunk uralkodik. Azt megfilmesíteni, na az igazán nehéz feladat. Egyszer valakinek hátha sikerül.

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások