Mikor gyilkolsz már?!

Tegnap délután lágy napsütésben villamosoztam át szépen lassan a Margit hídon. Ugye itt a bringások egy ideje csak tolhatják a cangát, mert kicsi a hely, gyalogosokat védeni kell, ilyesmi indokok miatt. Természetesen van néhány kerékpáros, aki felpattan a nyeregbe és szépen lassan, komótoson átteker a pesti vagy budai oldalra. Tegnap is szemtanúi voltunk egy ilyen esetnek: Budáról Pest felé bringás lassan, már-már az ideiglenes kerítéshez tapadva lavírozott át csöndben. Szembe jöttek a járókelők, más biciklisták, voltak gyalogosok, akik megelőzték, tényleg lassan ment. Egyszer csak egy negyvenes pasi, aki elsétált biciklis főhősünk mellett, olyat rúgott a kis piros bringa hátsó kerekébe, hogy csak a fiú lélekjelenlétén múlott, hogy nem borult meg. Döbbenten haladtam tovább a villamossal...

Mióta újra a BKV járműveire kényszerültem, sok-sok bunkóságot, parasztságot, feszültséget tapasztalok. Néha szégyellem, hogy embernek születtem. Ma reggel a HÉV-en lelkesen tettem le a fenekem az egyik ülésre, ahol épp nem ült senki, szerencsére. Igen, mondom szerencsére, és nem azért, mert így ki tudtam nyújtani a lábaimat és a táskámat magam mellé tehettem, semmi ilyen kényelmi szempont nem vezérelt abban a kifejezésben, hogy "szerencsére". Miközben ugyanis tettem le a táskámat, felfedeztem, hogy mellettem alig tíz centire öt darab gombostű áll ki az ülésből, mint egy tűpárnából! Valaki kedves heccből beleállított az ülésbe néhány tűt. Megdöbbenésemnél csak a felháborodásom volt nagyobb, szépen ki is szedtem a tűket, nehogy valaki tényleg beleüljön. Ez humoros? Vagy miért tette oda? Mit ártott egy vadidegennek egy másik idegen, hogy ilyen aljas mókára vetemedjen? 

Mi történt az emberekkel? Ez két teljesen hétköznapi példa tizenkét óra leforgása alatt egy városban, fehér emberek között. Miért vagyunk gonoszak, aljasak oktalanul? És okkal azok lehetnénk? Miért van ilyen borzalmas kisugárzása városnak? Miért burjánzanak egyre nagyobb területen a negatív energiák? Mi okunk a szemétkedésre? Jobb így? 

Rengeteg költői kérdés. Amelyekre épp úgy nem tudom a választ, mint ahogy arra sem, miért van az, hogy ha elhagyom Budapestet - mondjuk elmegyek Szentendréig -, akkor megnyugszom, mosolygóssá válok, és semmi nem tud felidegesíteni. Viszont ha visszatérek, olyan nüánsznyi butaságokon is miniinfarktust generálok magamnak, ami legtöbbször valójában szóra sem érdemes. A stressz azokra is hat, akik tudatosan igyekeznek távol tartani maguktól. Nem kétséges, ha akarom, ha nem, a nagyvárosi lüktetés - és nem a pozitív értelemben - akkor is befolyásol, ha megfogadom: márpedig én ma mosolyogni fogok mindenkire! Egyszerűen képtelenség. Kijövök a lakásomból, és máris megtámad a zaj, a szmog, a tömeg, a gépek tömege, a dudaszó, a sziréna, az iram... Ember legyen a talpán, aki ilyen környezetben meg tudja őrizni a hidegvérét, a kedvességét, a mosolygósságát...

Már az 1930-as években Selye János tipikus urbanizációs betegségként tekintett a stresszre, s annak testre gyakorolt hatásaira. A stresszorok közel sem voltak olyan nagy mennyiségben jelen a XX. század első felében, mint napjainkban, mégis komoly szakirodalma volt már akkoriban is a stressz és az egészségkárosodás kapcsolatának. Gondoljunk bele, hogy mennyit változott azóta világunk: nagyvárosaink lakossága többszörösére duzzadt, az autók ellepték az utakat, dugókat okoznak, az időnket egyre kevésbé tudjuk pihenésre fordítani, hiszen a fogyasztói társadalom egyre inkább bedarál, az igényeink nőnek, több pénz kell, ami egyre több munkával jár és, ha ez nem jön össze, akkor az anyagi problémák, a létbizonytalanság okoz feszültséget.

Az is jó kérdés, hogy mi a megoldás! Nekem sokszor bejön, ha zenét hallgatok BKV-zás közben, olvasok vagy csak az elsuhanó házak homlokzatában gyönyörködöm. Persze a legjobb az lenne, ha teljesen tehermentesíteni tudnám magam a napi stressztől és nem kellene ilyen álcákhoz folyamodnom, mert ez valójában nem más, mint hogy homokba dugom a fejem. De azért az idealizmusomból annyit sikerült már levetkőznöm, hogy tudjam: az embereket megváltoztatni nem tudom. Minden bizonnyal csak a saját életkörülményeinken, szokásainkon tudunk változtatni, ha azt szeretnénk, hogy kevésbé legyünk feszültek, idegesek. Te mit teszel azért, hogy ne legyél stresszes? Vagy ez ellen tehetetlenek vagyunk, és ez a XXI. századi Budapest természetes velejárója? És mit csinálnak mások máshogy, hogy nem harapják keresztül egymás torkát nap nap után? Tényleg olyan az otthonunk, a hazánk, ahol képtelenség harmóniában élni? Azért ez borzasztó – lenne – nem?