Közösség

Megcsúfolt anyanyelvünk

4839

A minap estem gondolkodóba: mégis mit művelünk az anyanyelvünkkel? Emlékszem még, kisiskolásként merő időpazarlásnak (és kínzásnak) tartottam a nyelvtant. Hiszen beszélem a magyart, joggal mondhatom: anyanyelvi szinten! Beszélem, amióta kinyitottam a számat, ez így természetes. Helyes nyelvtannal, helyes kiejtéssel és egyre gyarapodó szókészlettel.

Később ráeszméltem, hogy nem egészen így van ez. Felső tagozatban az irodalom- és nyelvtan tanárom döbbentett rá. Nem beszélhetjük elég jól a nyelvet: izé meghalt az ágy alatt és a „deviszontokat” is kispadra ültettük. Én nem csinálnák egy szendvicset, legfeljebb készítenék, vagy csinálnék. A nyelvi és nyelvhelyességi okoskodást még napestig folytathatnám, de minek? Gondolom, mindenki érti, mire gondolok.

Sokáig azt sem láttam be, hogy a helyesírás fontos, pedig azt hiszem, mindenki tudja milyen bosszantó, amikor egy ismerősünk e-mailt küld olyan pongyola helyesírással, hogy legszívesebben visszaküldenénk a feladónak. Ezt a nagyon is gyakori emberi hiányosságot tűzi tollhegyre Rejtő Jenő Fülig Jimmy közreműködésével. Természetesen kisiskolásként még én is hangosan morogtam a helyesírási dolgozatok végett, és az sem tetszett különösebben, hogy az egyes mellé kaptam egy halom házi feladatot, és alkalmasint a hibáimat tízes, húszas, harmincas, sőt, ötvenes példányszámban kellett javítanom. De meglett az eredménye. Ugyan nem lettem országos helyesíróbajnok, viszont már nem szorongok, ha néhány sort papírra kell vetnem.

El kell ismerni: rendkívül aranyos, amikor egy külföldi próbál magyarul beszélni, vagy éppen az, ahogy leírja az egyes szavakat. De mi, magyarok, nem menthetjük fel magunkat a „nem tudom, nem az anyanyelvem” vállrándításával. Büszkének kell lennünk, hogy ezt a ritka és ritka szép nyelvet beszéljük, egyedüliként a világon, így a feladatot, hogy megőrizzük épségben és szépségben, magunkra kell vállalnunk. „Vigyázó szemetek Párizsra vessétek!” – ezúttal azért, mert a franciák köztudottan nem csak széleskörű nemzeti öntudattal rendelkeznek, és nem csak karizmatikus nőket nevelnek, hanem a nyelvükre is módfelett büszkék. Igazuk is van. Hiszen könnyen belátható, hogy a nyelv, amit beszélsz, meghatároz egy gondolkodásmódot. Ahhoz, hogy szépen és helyesen beszélj angolul, a gondolkodásmódodat is „angolra kell fordítanod”. Ez a nyitja. Ha már angol: ki ne tudná, hogy az angolok mennyire büszkék, hogy ők igenis British English-t beszélnek. Minden joggal. Az amerikai angol olyan, mint egy lázadó kamasz; lezser, hanyag. De ez nem a mi gondunk.

Mert a mi gondunk a saját nyelvünk. Nem török pálcát az idegen eredetű szavak gyakori használata, a szleng-kifejezések és a helyesírási hibák felett. Tegye meg az, aki egyikkel sem „él”. Soha. Viszont feláll a szőr a hátamon attól, amikor valaki szánt szándékkal inkább egy angol ízű szót használ a magyar helyett, mert az olyan „menő”. Talán ettől „edukáltabbnak” akar tűnni, közben viszont elveszít valami nagyon fontosat – a nyelvi öntudatot. Miért gondolja bárki is, hogy attól lesz menő, hogy elfelejt magyarul beszélni, mikor azt az adott idegen nyelvet úgysem fogja soha úgy beszélni, mint szerény anyanyelvünket? (Gondoljunk csak arra, mennyi energiát fektetünk, olykor hasztalanul, egy-egy idegen nyelv elsajátításába.) Nem mintha én nem játszanék néha ezekkel a szavakkal, és nem használnám őket. Szó sincs róla, hiszen a nyelvünkhöz tartoznak, olyannyira, hogy némelyiknek magyar megfelelője sincs, mert például szakszó, de azért igyekszem szem előtt tartani a tényt: magyar az anyanyelvem!


Az olvasói cikkek tartalmának valódiságáért a cotcot.hu szerkesztősége nem vállal felelősséget. Ezen szolgáltatásunkat olvasóink saját felelősségükre vehetik igénybe. A szerkesztés jogát fenntartjuk!

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások