Lélek

Jó arc vagy!

4786

Előbb-utóbb mindenki életében eljön az a momentum, amikor kimondja: bár a szingli létnek megannyi előnye van, mégis itt lenne már az ideje párkapcsolatban élni! Ha szerencsések vagyunk, akkor sorsszerűen találkozunk valakivel. Erről a nagy találkozásról életünk végéig mesélhetünk, hiszen az ilyen tényleg csak a kiváltságosokkal történik meg. Akár a végtelenségig is várakozhatunk a NAGY Ő-re, de azért ne reméljük, hogy túlságosan messziről érkezik, mert lehet, hogy már hosszú évek óta mellettünk van.

Akkor most létezik?

Fiú és lány közötti barátság márpedig létezik! Olyan, hogy fiú és lány közötti őszinte barátság nincs, és nem is lesz! Ha az ellentétes neműek barátságáról akarunk értekezni, akkor ez a két vélemény az, ami kapásból a fejünkbe ötlik. Mindenki máshogy viszonyul a témához, mindenkinek más tapasztalatai vannak e téren, így érthető, hogy a fiú-lány barátság témája a Bermuda-háromszöghöz hasonló megfejthetetlen misztikum marad. Akinek már volt, vagy ma is van ilyen kapcsolata, az persze biztosan állíthatja, hogy igenis működik ez a felállás. Ha jobban belegondolunk miért ne működhete, csak egyetlenegy dolgot kell likvidálni a barátságból, ez pedig a vonzalom. Mikor a kémiának egy aprócska kis szikrája felsejlik a horizonton, már kezdhetünk félni, hiszen csak idő kérdése, hogy robbanjon a bomba, és valamelyik fél szerelmes legyen. Ha nincs vonzalom, nincs félnivalónk sem, hiszen mindennemű bájolgás, tetszelgés és manír nélkül lehetünk barátok. Ezek azok a kapcsolatok, amikor lényegében mindegy, hogy a fiú vagy a lány barátunkkal találkozunk, hiszen egyik esetben sem készülődünk többet, a megfelelési kényszerről nem is beszélve. Egy szóval: őszinteség van. Lehetünk végtelenül boldogok, vagy érvágósan elkeseredettek, sosem kell félnünk attól, hogy az érzelmeink kimutatása bármilyen galibát okozhatna.

Épp ezek a jellemvonások azok, amik később szerelembe sodorhatják a barátokat, hiszen mindenki önmagát adja. Gondoljatok csak bele: ha randizni megyünk óhatatlan, hogy a legjobb arcunkat mutatjuk, próbálunk megfelelni. Ha mindez átcsap kényszerbe, akkor szinte borítékolhatjuk is a csúfos bukást, hiszen amit magunkból mutattunk, a legcsekélyebb mértékben sem önazonos. Ellenben a fiú pajtásunk előtt a lehető legfesztelenebben viselkedünk, minden bizonnyal ő is így tesz, így szép lassan körvonalazódik egy sziklaszilárd, tapasztalatokon nyugvó emberkép. Ezek után mennyivel könnyebb kimondani, hogy ő az, aki kell, hiszen ismerjük már a jó és a rossz tulajdonságait, vagy egy csomó közös emlékünk, és csak remélhetjük, hogy a pasi is hasonlóképp érez. Talán épp a barátság atombiztos alapja az, ami visszatartja a feleket a kibontakozástól, hiszen ki akarna felrúgni egy jól működő kapcsolatot, a bizonytalan szerelem érdekében? Lassú víz partot mos - szokás mondani, és mennyire igaz. Ha szépen lassan kezdünk puhatolózni, ha csak óvatosan feltérképezzük a helyzetet, akkor már nem bukhatunk nagyon nagyot. Vagyis hát reméljük, hiszen ellenpélda is bőven akad. Optimális helyzetben a vonzalom egyszerre alakul ki, de ez tényleg a fehér holló este. Viszont ha kicsit odébb evezünk a pszichológia vizére, gyorsan rájövünk, hogy pusztán az egyik fél vonzalma is működhet remek indikátorként. Mit csinál az a nő, vagy férfi, aki erősen szimpatizál valakivel? Hát jeleket küld, méghozzá megállíthatatlanul. Legyen szó az olyan szimpla nonverbális jelzésekről, mint a testtartás vagy a mimika, vagy a már-már egyértelmű elszólásokig. Rengeteg kellék lapul a zsebünkben, amiket ha ügyesen használunk biztosan felkeltjük a másik érdeklődését, mert a Napnál is világosabb, hogy a vonzalmat eredendően a vonzalom váltja ki. Így működünk, felesleges ezt bonyolítani: ha tetszem valakinek, evidens, hogy elkezdem a jó tulajdonságait lesni, hiszen látom benne a potenciális párt. Látjátok, már kerekedik is a történetünk!

Az van, hogy szeretlek!

Életem során kétszer voltam igazán szerelmes, mindkétszer több évig tartó barátság előzte meg a kapcsolatot. Bőven volt időm feltérképezni, hogy a pasi hogy viselkedik az aktuális barátnőjével, megtapasztaltam, hogy miként lépi meg a szakítást, és utólag már az is egyértelmű, hogy mindkét esetben olyan jellemvonásokkal voltak felvértezve a srácok, hogy csak idő kérdése volt, hogy mikor alakul ki köztünk szerelem. Van ez a tábor - ahová én is tartozom -, akik azt vallják, hogy a mély és tartós párkapcsolatot muszáj, hogy megelőzze néhány év barátság. Nem mondom, hogy ehhez kötelező a végtelenségig ragaszkodni, de ha szeretjük a biztonsági játszmákat, akkor érdemes elgondolkozni ezen a lehetőségen. A nagy találkozások - mint már említettük - tényleg annyira ritkán adatnak meg az életben, hogy butaság azt várni, hogy egyszer megbotlunk a zebrán, és mit ad isten ott lesz egy jóvágású pasi, aki felsegít, akinek aztán gyerekeket szülünk.

A harmadik és egyben leggyakoribb mód, mikor találkozunk valakivel, és úgy sakkozunk jobbra-balra, hogy végül kikerekedjen valami komolyabb is a dologból, feltéve ha valóban így akarjuk. Igen ám, csak hogy ezeket a viszonyokat alapvetően a fizikai vonzalom váltja ki, arra pedig tényleg csak ideig-óráig érdemes építeni, máskülönben verhetjük majd a fejünket a falba, hogy miért voltunk ekkora ökrök, és mégis hogyan dőlhettünk be ennyire egy aranyos mosolynak. Ha egy barátunkba szeretünk bele, akkor teljesen felborul az előbb említett prioritás és az "emberi" része kerül előtérbe, vagyis elkezdjük szeretni a szerethető tulajdonságokat, a kevésbé szívlelhetőeket pedig elfogadjuk, hiszen barátságba ki akarná megváltoztatni a másikat? Ahogy egy picit is felhevül a barátság, úgy látjuk egyre vonzóbbnak a másikat, jóllehet nem esett át semmiféle plasztikai műtéten, csupán a jó tulajdonságok és a vonzalom kombinációja elég ahhoz, hogy elgyengüljön a térdünk a másik láttán. Annál az eget rengető felismerésnél pedig kevés jobb élmény létezik, mikor varázsütésre realizáljuk a valóságot, amiből aztán ketten alakítjuk a szerelmem nevű álomvilágot.

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások