Lélek

Áldozat vagy te is

4758

Néhány éve volt egy szeretett NEO muzsika, a Budapest Underground, ebben egy rádióhangú nő mondta a "híreket" : "Tömegméretűvé vált gépkocsilopás. Erőszak, védelmi zsarolás. Bérgyilkosság. A bűnözés központja továbbra is: Budapest" Soha nem gondoltam arra, tehát nem féltem attól, hogy kirabolnak, megtámadnak. Pedig ez már sokkal korábban is bekövetkezhetett volna. Hosszú évek óta élek a VIII. kerületben, és nem a palotanegyedben... Sok-sok olyan esetről hallottam, amikor megtámadtak, kiraboltak, megerőszakoltak a környéken bárkit. Áldozattá válni könnyű. Sokszor mondom a pasimnak, aki gyűlöl a környéken élni, hogy ne féljen, mert a félelem bevonzza a támadást.

A viktimológia azt mondja, hogy az áldozat és a bűncselekmény elkövetője között kapcsolat van, mert akit kirabolnak, fizikailag bántalmaznak, megölnek az kauzálisan viselkedik, tehát befolyásolja a bűncselekmény potenciális létrejöttét. A szokásaink, a tetteink mind-mind befolyásoló tényezők abban, hogy áldozattá váljunk. Bár az áldozatok hibássá tétele sok kivetni valót hagy maga után, a viktimológusokat is rengeteg támadás érte az áldozati kategóriáik miatt, amelyekben provokáló áldozatokról beszélnek, sőt még egy olyan kategóriát is létrehoztak, amelyben jelzik, hogy sok esetben az áldozat ugyanolyan bűnös, mint a elkövető. Az elmélet felállítója, Mendelsohn szándéka természetesen nem az volt, hogy esetleg felmentse a bűnösöket vagy az áldozatokra tegyen még egy terhet, hanem sokkal inkább az volt a célja, hogy az elméletén alapuló megelőzéssel csökkentsék a viktimizáció mértékét. 

De mi ez a teher? Amennyiben nem halunk bele abba, hogy áldozatok vagyunk, akkor a testi- és anyagi teher mellett súlyos lelki teherrel is meg kell küzdeni. Amikor bűntényről hallunk főleg a közvetlen környezetünkben, nagyon együtt érzünk, sajnálkozunk. Tényleg szomorúvá tesz minket az eset, egy pillanatra még aggódunk is, hogy mi van, ha holnap velünk történik meg? Persze hamar lecseng a borzalom, és megyünk tovább egészen addig a pillanatig, amíg tényleg nem történik valami. Néhány napja egy pajtim megosztott velem egy-két fotót, amin épp a lakásában helyszínelnek a nyomozók... Betörtek hozzá. Fényes nappal, minden különösebb nehézség nélkül bementek a lakásába, és már kezdték volna kirámolni, amikor a rendőrség megérkezett, a szomszédok bejelentésére. Szerencsés végkifejlet. Igen, tény nem vittek el semmit. Egy-két fiókot kihúztak, kidobálták a benne lévő dolgokat, felforgatták a lakást, majd tetten érték őket. Biztos vagyok benne, hogy a barátomban mégis mély nyomokat hagy az eset. Borzalmas érzés, amikor idegenek betörnek a legintimebb szférádba, az otthonodba, hozzáértnek a kis holmijaidhoz. Erőszakot tesznek a te tárgyaidon. Tényleg borzasztó volt még belegondolni is az esetben. 

Aztán alig egy napja... Az a nap is úgy kezdődött, mint a többi. Egy kicsit talán kellemesebben. Bebringáztam a munkahelyemre, lekötöttem a zárt és őrzött parkolóban a járgányt, majd felcsattogtam a szerkesztőségben, és dolgoztam. Délután egy után egy kicsivel a kollégám, aki épp egy fotózásra indult felhívott, hogy "Henci te nem bringával jöttél ma?". Megállt bennem az ütő. De. Már rohantam is le az udvarra, a biciklimnek csak a hűlt helye volt ott. Persze azonnal elkezdtem fel, s le rohangálni az őrzött telepen, de természetesen senki nem látott semmit, még a portás a kapunál sem... Nincsenek arra szavak, amit érzetem. Nem is az anyagi kár, bár jelentős, hiszen alig fél éve vettem ezt a kerékpárt, egy ezres híján száz rongyomba volt. Szóval sokkal inkább az az érzés kerített hatalmába, hogy valaki az én biciklimmel eltekert, megbecstelenítette a tulajdonomat, a katicás csengettyűmet... Áh, még most is győzöm visszanyelni a könnyeimet.

Ez a bicikli - ami lehetett volna egy falusi drótszamár is -, gyakorlatilag lehetővé tette az elveimet. Azt, hogy nem szennyezem a várost és azt, hogy nem támogatok egy olyan pénzszivattyút, mint a BKV. Az elveim megmaradtak, a megvalósítás áldozata lettem és a cangám is. R.I.P. kicsi KONA.

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások