Közösség

Úgy lennék jó drogos

4690

Világéletemben szerettem volna jó drogos lenni - mondtam a múlkor egy beszélgetés során, de sosem sikerült, s ennek igen érdekes okai vannak. No és persze annak is, hogy miért bukott ki belőlem a fenti mondat. Kezdjük az elsővel.

A visszatartó erők sokaságában ott húzódik az a megfoghatatlan, egészen mélyen belém ültetett gát, ami alaptermészetemmel keveredve mindig eltántorított attól, hogy rálépjek egy bizonyos ösvényre. Nem kis részben a testemmel szembeni tisztelettel vegyes félelem volt a visszatartó erő, az, hogy előre sosem lehet tudni, hogyan reagál majd az adott szerekre fizikai vagy éppen mentális lényem. Mivel arra nincs lehetőség, hogy az ember laboratóriumi körülmények között próbálgasson bizonyos szereket, megtapasztalva azok hatásait, sokszor egészen egyszerűen nem mertem bevállalni, mert féltem, talán rosszul reagálok rá, talán ijesztő lesz, talán nem is az van benne, aminek lennie kéne. Ehhez kapcsolódóan él bennem egy sokszor átkozott, sokszor hasznos tulajdonság is, az, hogy control freak vagyok, azaz képtelen vagyok kiadni a kezem közül az irányítást, s ennek eredményeképp -sok egyéb mellett - a drogokat is igyekszik leuralni az agyam. Ezt szépen be is bizonyította párszor. Felülni a hullámra pedig elég nehéz úgy, hogy aggódsz testi épségedért, s akaratlanul is erősködik a tudatod, hogy véletlenül se történjen veled olyan, amit ő nem akar.

Az ilyen, könnyen megfogalmazható okok mögött pedig alapként ott van a feltételezhetően családból hozott biztonsági sziréna, ami bizonyos helyzetekben bekapcsolt, visítva: nem kéne itt lenned, nem kéne ezt tenned, nem jó, nem jó, nem jó. A riadó hangjától pedig rendre feszélyezve éreztem magam, és menekültem a helyzetből. Hogy honnan jön ez, nem tudom, hisz a családom sosem beszélt nekem a drogokról, sosem ültünk le a potenciális veszélyforrásokat taglalni - legyen az rossz társaság vagy tudatmódosítók, mégis a kezdeti belekóstolás után minden hasonlót vihartempóban otthagytam. Szerencsés vagyok.

Ezek a legfőbb okai drogmentes életemnek, ami nem jelenti azt, hogy ne próbáltam volna vagy hogy ne érdekelt volna. Érdekelt és érdekel a mai napig minden, ami drogokkal kapcsolatos, faltam a könyveket, a tanulmányokat, a filmeket, érdeklődésem odáig ment, hogy még addiktológiát is hallgattam egy időben. A legjobb hazai szakemberektől ismerhettem meg mindent, amit addig nem tudtam, s hallhattam azon tényeket, amikkel már magam is megismerkedtem. A szakemberek között pedig volt olyan, aki napi kapcsolatban, segítőként vett részt drogosok életében, volt olyan, aki a statisztikák oldaláról szemlélt, aki az anyag felől közelített, de még abban is eltérőek voltak az álláspontok, hogy ki mit gondol az akkor és azóta is sokat vitatott drogpolitikáról. Persze akkor még én is mást gondoltam, fiatal voltam és szabadelvű, ami az évek során részben árnyaltabb lett, nem mellesleg amiatt, amiken az elmúlt években közvetetten átmentem droggal élő ismerőseim életét szemlélve.

Kezdjük az egyértelművel. Volt egy jó barátom, aki úgy lett heroinista, hogy észhez térni sem volt időnk. Természeténél fogva ő nem az a típus, aki hosszú éveken át csöndben szurkálja magát, nem, ő pár hónap leforgása alatt a legalján volt, olyannyira, hogy a lábát is majdnem elveszítette, olyannyira, hogy idővel mindenki hátat fordított neki, s talán ez kellett ahhoz, hogy olyan látványosan, ahogy beleesett, ki is ugorjon. Sokat voltam vele ebben az időben - a nők kedvenc szerepe, a megváltó angyalság is hajtott, és persze a kíváncsiság, hogy első kézből láthatom azt, amit nekem se bátorságom, se szándékom sem lesz soha megtenni. Talán a legjobb felvilágosító kampány és propaganda egy széthulló heroinista mindennapjait szemlélni: a lealjasodást, a magából kifordulást, az elállatiasodást, nézni, ahogy az egykor ismert és szeretett ember helyét átveszi valami egészen más. A környezeted aggodalmai teljesen értelmüket veszítik, hisz ha látod mindezt, látod azt is, ez nem élet, ezt épeszű ember nem akarhatja magának még akkor sem, ha tudjuk, a heroin valami olyat ad -kezdetben- amire egy életen át vágysz majd. Hisz tudjuk azt is, a heroinnál erősebb nem lehetsz. Kellett, hogy lássam a tapasztalást, kellett, hogy tudjam a tényeket, s kellett, hogy ismerjem a lehetőségeket ahhoz, hogy egészen kiforrott és magabiztos tudásom legyen a heroinnal kapcsolatban. Az egyik véglettel, a nagy gonosszal kapcsolatban.

De mi van a másik oldalon? Természetesen a marihuána, a természet ajándéka, a kapudrog, az alkohol illegális párja - kinek mi. Olvastam, tanultam, tapasztaltam erről is, a megdöbbentő szakmai adatok mellett azonban ott állt a körülöttem mindenhol gomolygó spanglifüst, mint ellenpélda. Működő, funkcionáló életek, legalizációharcosok, vidám, békés, optimista fiatalok, akik joggal ellenzik a kriminalizációt. De azóta eltelt egy-két-sok év, s a fű is megmutatta sötét arcát. Tönkrement kapcsolatok, otthon ülő egykor aktív barátok, szélsőséges reakciók, befordulás és agresszió, teljes elszigeteltség, egészen sivár kép. Kiderült, nem, a szívogatás sem olyan ártalmatlan minden esetben, erősebb, durvább is mint térhódításának kezdetén, s a napi használat sem volt a legjobb ötlet részünkről. A legalizációs küzdelmek achilles sarka pedig pontosan ez. Kellő felvilágosítás hiányában nem tudjuk azt, amit pedig tudnunk kéne, hisz minden tudatmódosítónak lehetnek káros következményei, és sokszor, rendszeres használat után vannak is. Ha csak azt hangoztatjuk, hogy az alkohol károsabb, eltereljük a figyelmet arról, hogy ez is lehet az. Ha bebörtönöznénk mindenkit, aki szív, elnéptelenednének az utcák, ez tény, de muszáj abba is energiát fektetni, hogy elmondjuk, ez mivel jár. Mert csak az nem látja be, hogy mindenért fizetünk cserébe, aki olyannyira elvakult fogyasztó, hogy nem is akar és nem is tud objektíven gondolkodni. Végignéztem hát ezt is, megtapasztaltam a magam leckéjét, s konstatáltam, akiből egyszer komoly szmóker lesz, az az is marad, mindegy mit hablatyol mellé.

Láttam tehát mindkét végletet, miközben láttam a köztes skálát is, a partidrogokat, a hallucinogéneket, beszéltem olyanokkal, akik még akkor használták a digitális drogokat, mikor még azt sem tudták, mi az. Láttam karrierjüket építő embereket, akik a csúcs felé haladva elkokainozták az agyuk és mindenük. Látom mellette az alkohol jelenlétét, s az emberek alapvető igényét arra, hogy bárhogyan, csak bódítsuk el magunkat egy időre, hogy ne kelljen gondolkodnunk. Ehhez pedig drogok kellenek, és akárhogy is küzdött eddig ellene a világ, semmire se mentünk. A felvilágosító kampányok befulladtak, a tiltás nem vált be. De miért is vált volna be? Miért mondanánk nemet valamire, ami MINDENHOL ott van, csak azért, mert ezt mondják nekünk vagy mert börtönnel fenyegetnek? A módosult tudatállapot iránti vágy, a kíváncsiság és a közösség hatása sokkal erősebb mint egy óriásplakát. Erre jött rá a Foundation for a Drug-Free World is, ami a teljes őszinteség útján indul el. Kisfilmjeiben a valódi emberek valódi történetein keresztül a drogok valódi arcát ismerhetjük meg, ám nem vagyok biztos benne, hogy bármin is változtat majd ez a megközelítés. Aki nem drogozott soha életében, tudatlanul, ám annál hevesebben mocskolja az anyaghoz nyúlókat. A spanglisok vérük utolsó cseppjéig védik a cucc ártalmatlanságát, még akkor is, ha épp kapcsolatuk ment rá a pipura. A herkások legfeljebb akkor nézik meg, ha már kimásztak belőle, a kokszosok meg körön kívüli elitnek érzik magukat. Közönségnek tehát maradok én, akit mágnesként vonz a drogok világa, s aki sosem lesz tisztességes drogos. Vagy szerintetek van értelme az ilyen kampányoknak? Eleve: felvilágosítás vagy drogmentes világ?

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások