Közösség

Vissza az emésztőgödrökhöz

4667

Ahova a király is maga jár - tartja a mondás az illemhelyről, ám hosszú időnek kellett eltelnie, mire az ürítkezés valóban életünk legintimebb eseményévé vált. Nem árt megismerni, hogyan is alakultak ki ezirányú szokásaink, hogy értékelni tudjuk, milyen kényelmes is a vécé, amin nap nap után ülünk, s ami talán ismét egyre kényelmetlenebbé válik.

Közösségi élmény

Nyilván senki nem lepődik meg, ha több ezer évvel megyünk vissza az időben azért, hogy belekukkantsunk őseink első vécéibe, hiszen a folyó és kevésbé folyó ügyek intézésének problémája nem a civilizációval érkezett hozzánk. Kezdetben természetesen, mikor az ember még félig állat vala, mindenki ott végezte a dolgát, ahol épp rátört, és ezzel nem is voltak különösebb problémák. Az egyre szaporodó mennyiségű ürülék logikusan gondolkodva akkor üthetett szemet az embereknek, mikor városokba kezdtünk tömörülni. A legelső emlékek az időszámításunk előtti második évezredből származnak, Egyiptomból vagy éppen Mezopotámiából, ahol egy palotában leltek rá az első, ürítésre szolgáló ülőalkalmatosságra. Mindez annyiban érdekes, hogy a forma azóta is szinte változatlan, tehát az ülés mint legmegfelelőbb póz a végtermékek elbocsátására rendületlenül tartja magát, dacára annak, hogy a világ egyes részein a guggolós módszer a mai napig bevett megoldás.

Mivel azonban a képződött szerves hulladékkal is kezdeni kellett valamit, a fejlesztésnek haladnia kellett, kiváltképp onnantól kezdve, hogy az ürítkezés házon belül folyt immár. Az elkövetkezendő időkben számos megoldással próbálkoztak, s ezek közül a legkényelmesebb természetesen az "én elvégzem a dolgom, a szolgák pedig intézik a többit" - gyakorlata volt, ám ez csak a felsőbb rétegek kiváltsága volt. Ekkor még a lehető legkevésbé sem feszélyezték magukat az emberek, akár egy lakoma kellős közepén is képesek voltak inteni, hogy jöhet az edény, minek használatával egyidőben fesztelenül folyt tovább a szociális élet.

A toalett higiénia első és legfontosabb eleméhez, a vízhez egyébként még az ókori civilizációk korában eljutottunk, tudjuk, hogy akkoriban - mivek a Rómában sokáig társas eseménynek számított a székelés, magas filozófiai vitákat is folytattak - hosszasan trónoltak a húsz-huszonöt férőhelyes illemhelyeken, amelyeket az ülések alatt átfolyatott víz tartott tisztán. (Persze lássuk be, a férfak esetében a trónolás - akár társaságban is - azóta is jelen lévő szokás.)

Mindezek után azonban sötét korszak köszöntött ránk, a középkor, ami sok egyéb mellett köztudottan arról volt híres-hírhedt, hogy az otthonokban keletkező salakanyagok egyszerűen az utcán, a sikátorokban kötöttek ki, szép ívet írva az ablakon keresztül. Ha azt vesszük, igazán kedves, hogy legalább kiáltással jelezniük kellett, figyelem, érkezik az adag! Ebből a korból ismerjük az árnyékszék kifejezést, amin úri üepek trónoltak, s a gardróbot, ami egy, a várfalon kilógó teraszocska volt, s innen a végtermék sokszor egyenesen a folyóban landolt.

A népsűrűség növekedésével, a városok fejlődésével azonban oly mértékben felhalmozódott a fekália az utcákon, ami az emberek komfortérzetét végül a minimálisra csökkentette a fertőzésveszélyz pedig a maximálisra emelte, hogy végül megszülettek az első szabályozások a az ürítkezéssel kapcsolatban. Münchenben már akkor is nagy figyelmet fordítottak a tisztaságra, precizitásra: az első szabályozás a XIV. század végén jött létre, aminek értelmében aki az utcára ürít, pénzbírsággal sújtható, az ürüléket kötelezően mindenkinek a folyóvízbe kellett hordani. A szar története (Histoire de la merde) című könyvben, melyet Dominique Laporte állított össze, a székelési szokások szabályozásának kezdetét 1539-re teszi, hiszen Franciaországban ekkor hozták meg a törvényt, miszerint mindenki felelős a saját piszkáért, és kötelezővé tették a pöcegödör létrehozását minden háznál.

A jótékony víz

Innen már egyenes út vezetett az 1596-ban a Sir John Harington által feltalált vízöblítéses vécéig, bár az út itt egy kis görbületet vesz azért, hisz nem teljes az egyetértés a feltaláló személyét illetően. Van egyszer Harringtonunk, de egyesek úgy vélik, a modern vízöblítéses vécé terve jóval korábbi és a kínaiakhoz köthető, ezt egy kétezer éves, öblítős, karfával felszerelt lelet bizonyítja. Kína egyébként érdekes kérdés, mivel igen eltérő szokások éltek kultúrájukban: a városi nép az utcán vizelt, míg a vidék egyes részein sok métereres gödrök mélyére húzódtak csorgatni a népek. Nevezett Harington tervei a fehér ember számára talán kissé koraiak voltak, hisz életében sokat gúnyolták áldásos tevékenysége miatt, s két évszázad kellett hozzá, hogy a terveket megvalósítás kövesse. Ekkor lépett színre Thomas Crapper és Alexander Cumming - utóbbi 1775-ben tökéletesítette az angol WC-t azzal, hogy egy S-alakú csővel vezette el az emberi melléktermékeket a csatornába.    Akárhogy is, fejlődéstörténetünk ezen szakaszáig a toalettek koedukáltak voltak, ám 1739-ben egy párizsi kocsmában külön-külön helyiségbe terelték az asszonyokat és a férfiakat. A vízöblítéses vécé tehát megszületett, ám hosszú út vezetett odáig, hogy széles körben elterjedjen, s hogy megfelelő hosszúságú és teherbírású csatornarendszer legyen képes elvezetni a lakossági piszkot.

Ürítési szokásainkkal kapcsolatban mindazonáltal még ma sem lehetünk teljességgel elégedettek, ha nem is kényelmi értelemben. Nem is az a legfőbb, hogy egyesek képtelen betartani a minimális kulturális elvárásokat, hanem a pazarlás. A legmodernebb illemhelyekért hatalmas vízmennyiség elpazarlásával fizetünk. Miért nem természetes, hogy a mosás vagy a zuhanyzás során használt vizet a WC-tartályba vezessük, hogy az újrahasznosítható legyen és mégis komfortos? Miért nem természetes ez abban a korban, amikor a föld lakosságának több mint egyharmada még latrinával sem rendelkezik, az ivóvízproblémákról nem is beszélve.

Az innováció, ami az emberi ürítéssel kapcsolatos, határtalan lehetőségeket rejt, kezdve a száraz, komposztáló darabok a mély öblítéses típusokig. Japánban, ahol különösen fejlett a technika, a mellékhelyiségekben sem ritkaság az európai szemmel igencsak furcsának ható szolgáltatások jelenléte. Itt nem kell meglepődni, ha testmeleg deszkára ülünk rá, mivel fűtőszálakkal látják el azokat, a bidének a vízhőmérsékletét is állandó, kellemes hőmérsékleten tartják, sok budin van karfa a kényelem érdekében. Sőt, egyes tanulmányok miatt, amelyek azt igazolták, hogy japán nőket zavarja a pisilés hangja, egyes WC-ékben folyamatosan csordogál a víz, hogy ez ne zavarja őket, de a takarékosság miatt a vízcsobogást néhol hangfelvételről nyomják, így se pazarlás, se gátlás.

Vissza a kezdetekhez

Skandináviából származik egy igen érdekes megoldás a vízöblítéses, csatornába vezetett szenny helyett, s ma már több magyar vidéki kertes házban is találunk erre példát. Ez nem más, mint a száraz, avagy komposztáló WC: itt az ülőke alatt egy nagyobb rozsdamentes tartály helyezkedik el, ennek aljára öt centiméteres vastagságban almot kell helyezni. Erre érkezik a fekália, a WC papír, majd újabb réteg alom, aminek a tetejét be kell nedvesíteni egy erre a célra kialakított egyszerű növényspriccelővel. A vizeletre csak vékony réteg alom kell, mert az nem okoz kellemetlen szagokat. Amennyiben kellően esztétikus kialakítású az alomszék, vendégeinket sem fogja elrettenteni, sőt követendő példának tekinthetik. Alomnak kiválóan megfelel fűrészpor, apróra szaggatott, már nem használt papír, száraz nyírt fű, kerti hulladékok, falevelek. Üríteni a használattól függően kell, és a végtermék kiválóan használható komposztált trágyaként.

A hatékonysága kétségtelen, s bár a legtöbb helyen sajnos ez kivitelezhetetlen megoldás, több skandináv kisvárosban például önkormányzati rendelet tiltja a vízöblítéses vécék használatát. Ezt az emberek könnyen elfogadták, hiszen a száraz toalett olcsóbb és környezetkímélőbb, mint a hagyományos angol toalett. Egy 1996-ban indult tanulmány éveken keresztül hasonlította össze a vízöblítésű és száraz vécék hatékonyságát. Kiderült, hogy a hagyományos szennyvízkezelés - csatorna és víztisztítás - kétszer drágább, mint a komposztos árnyékszékek kezelése, ráadásul tízszer kevesebb foszfort és nitrogént juttat a környezetbe - nem elég, hogy olcsóbb, még jobb is. Így érkezünk szépen vissza a kezdetekhez végül, lassan elfelejtve, milyen kényelmes volt, mikor a víz elmosott mindent.

A vécé világnapja egyébként november 19.

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások