Lélek

Négy fal közt az enyém

4670

Találkozol vele az utcán, barátként üdvözlöd. Társaságba mész, ahol ő is ott van. Mindenki tudja, hogy jóban vagytok, azt is, hogy nincs köztetek semmi, hiszen mindketten kapcsolatban vagytok. A félreérthető pillantásokat nem érti félre senki, a lopott pillantásokat nem szúrja ki a társaság. Miért is tennék, hiszen ti csak barátok vagytok. Majd együtt mentek haza, elfordítod a kulcsot a zárban, és minden megváltozik: egy külön világba csöppentek.

Összekuszált szálak

Az életet csak mi tesszük görög drámává, alapvetően egyszerű mint egy ovis mese - vagy mégsem? Többségünk tele van érzelmekkel: szeretjük a szüleinket, a munkatársainkat és persze a barátainkat. Az ellentétes neműek barátsága mindig is sok kérdést vetett fel, és ezek a kérdések egyre csak szaporodnak, pláne akkor, mikor az egyik fél már egészen mást érez. Nem bosszúságról van szó, de nem is haragról, hanem az egyik elemi érzelemről, és ez a szerelem. Van egy ember, aki az életed része, akivel mindent megosztasz, akiről mindent tudsz, és akiről úgy érzed, hogy teljessé teszi az életed. Ebből kiindulva nem meglepő, ha egy idő után elkezdünk többet érezni, hiszen tudjuk, hogy a másik ember pontosan megfelel az elvárásainknak. Talán épp ez az egyik tényező, ami beindítja a mélyebb érzelmeket, hiszen tudod, hogy ezzel a pasival nem lőhetsz mellé: ismered a jó és a rossz tulajdonságait, összekötnek titeket az emlékek. Melyikőnk ne járt volna abban a kitaposott cipőben, mikor a kiszemelt pasi bár vonzó volt, de a személyisége már korántsem volt olyan lehengerlő mint a külseje. Édeskevés ez, így tovább állunk. Vagy azt mondjuk, hogy kellesz, de végül a négy fal között ragad a kapcsolat. Legyen szó félidegenről vagy egy barátságból kialakult szerelemből, az életkörülmények itt is ott is bekavarhatnak, mi pedig azon kapjuk magunkat, hogy szeretők lettünk. Először minden izgalmas, a legjobbat kapjuk a másikból: órákba sűrített szenvedély-dózis, ami épphogy kitart a következő légyottig. Azt hihetnénk, hogy a mindent elsöprő szenvedéllyel felkorbácsolt érzelmeink épp olyan gyorsan múlnak el, mint ahogy kialakultak. Ha ez történik, még mindig szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hiszen egy kínos beszélgetést követően emelt fővel távozhatunk: nem erre van szükségünk, így kilépünk a viszonyból. De mi a helyzet akkor, mikor az elnehezülő érzelmek ki akarnak szakadni a lopott órák és a négy fal szorításából? Mikor már nemcsak ágyban, párnák közt mondanánk, hogy szeretlek, hanem akkor is, mikor meglátjuk őt a közértben, mikor épp sorban áll a csajával. Vagy akkor, mikor a szórakozóhely sejtelmes félhomályában félrészegen mosolyogva köszöntjük egymást.

A döntés mint mindig, most is a mi kezünkben van: magunkban tartjuk a szerelmes gondolatokat, vagy kitálalunk. Normális, hogy el kell jönnie annak a pillanatnak, amikor a másikra már nemcsak időszakosan van szükségünk, hanem mindig. Mikor már szaggatóan fáj, hogy éjjel úgy lép ki a lakásból, mint aki valami bűnt követett el, mi pedig bezárjuk az ajtót, és mellbevág a nagy semmi, a csend és az üresség: párkapcsolatban élünk úgy, hogy közben nincs párunk. Jól összekuszáltuk a szálakat, ami mindig annak a félnek kezd el előbb fájni, aki többet vár a viszonytól. Aki hosszantartó intimitásra vágyik, aki közös ebédet akar a szülőkkel, akinek elege van a kétértelmű félmondatokból, aki unja már az asztal alatti lopott érintéseket. Joggal várjuk, hogy felrúgjanak értünk mindent? És mi vajon összepakolnánk a jól megszokott életünket, annak a reményében, hogy valami új, valami sokkal izgalmasabb vár ránk? Olyan ez, mint vékony jégen korcsolyázni: nyilvánvaló, hogy egyszer beszakad alattunk a rendszer, de mégis olyan jó rajta suhanni. A viszonyok legtöbbször olyan álomképek, amik könnyűszerrel szakítanak ki minket a hétköznapokból: nem kell befizetetlen csekkekre gondolni, munkára sem, csupán azt a néhány órát kell hosszában és széltében átélni, ami épp rendelkezésünkre áll. Normális, hogy egy földi csodaként tekintünk a másikra, úgy érünk hozzá, úgy beszélünk róla, aztán jön a kijózanító arculcsapás, hogy ha minden ennyire tökéletes akkor vajon, miért nem vagyunk valóban együtt? Borzasztó nehéz ezt kivitelezni, hiszen a liezonok a sok-sok lehengerlő impulzus mellett rengeteg lappangó kétséget is belénk ültetnek. Adott a lehetőség egy nyílit és legális kapcsolatra, mégis egyre nehezebben képzeljük el magunkat fényes nappal az utcán, kéz a kézben.

Az ítélet: minden vádpontban bűnös

A jól ismert rózsaszín köd effektus, mikor mindent beborít a mámor, mikor nem gondolkozunk csak cselekszünk, méghozzá ösztönösen. Mindeközben épp csak a határokat nem jelöljük ki, így fogalmunk sincs, hogy igazából milyen státuszban is vagyunk jelen a másik életében. Csak ront a helyzeten, mikor kimondjuk egymásnak, hogy szeretlek. Az adott pillanatban okos döntésnek tűnik, hosszútávon viszont több helyen megsebzi a kapcsolatot. Lassan de biztosan elvárásokat támasztunk, mindeközben megerőszakoljuk magunkat, hogy ne tetszelegjünk folyton a féltékenykedő harmadik szerepében. Igen, a harmadik, aki legtöbbször a vörös szarvas negatív főhős, aki mindent tönkretesz: Belzebub és az Antikrisztus édes gyermeke, neki szava nincs. Csupán erő és elhatározás kérdése, hogy kilépünk-e a szőrös patás szerepéből és ultimátumot adunk: dönts, vagy ő vagy én! Aztán bekövetkezik az, amire egyszerre vágytunk és amitől rettegtünk is, hiszen tessék lássék, megkapjuk az esélyt egy konvencionális kapcsolatra. Ugye, ugye. Azok a szavak, amikkel régen csak két bor után dobálóztunk a barátnőknek, most ott csücsülnek a nyelvünkön, csak épp ki kellene mondani: rád van szükségem, most és mindig! Szabályokat kell deklarálni, kapcsolatot kell definiálni, utakat kell kijelölni, és ami a legnehezebb, bizalmat építeni. Jogosan merül fel, hogy ha vajon az előző nőt megcsalta, akkor mi is erre a sorsa jutunk majd? Vagy legyünk elvakultak és merjük teljes mellszélességgel kijelenti, hogy ezentúl minden más lesz?

A szavak szavak, az érzések érzések és mekkora súlyuk van. Hiába halljuk amit hallani akarunk, akkor is ott motoszkál majd, hogy vajon hol és kivel van most. Súlyos árat fizetünk a sodródással eltöltött időkért, hiszen kiderül, hogy valójában nem bízunk meg egymásban. Sőt, mindennél nehezebb kimondani, hogy "én a tiéd, te az enyém". Vajon miért van ez? A viszony önmagában képes olyan helyzeteket teremteni, hogy merjünk féktelenül, hedonistán viselkedni. Ezek a helyzetek óhatatlanul elvarázsolnak, a másikat pedig a földi lét első és egyetlen boldogságforrásának tekintjük. Boldogságra pedig nagy szükségünk van, így bár bizonytalanul, de kilépünk saját árnyékunkból: a szeretőből pár lesz, mi leszünk a közértben sorban álló lány. Vajon a múlt impulzusai elegendőek ahhoz, hogy a szenvedély ne hagyjon alább a szürke hétköznapokban? Ki kell építeni a bizalmat, hiszen ez már egy konvenciókon nyugvó kapcsolat, aminek kölcsönös bizalom az alapja. Nehéz és keserves munka ez, közben pedig kiderül, hogy jól döntöttünk-e, hogy tényleg megérte-e a kollektív szenvedés, hiszen a szerelmi háromszögek minden szereplője sérül. Ki így, ki úgy, de az összekuszált szálak hálójából kievickélni embert próbáló feladat. Kérdés, hogy merjük-e bizalommal kinyújtani a karunkat afelé, aki illúzióból valósággá vált. Apró lépések során talán sikerül elérnünk azt, hogy ne érezzük természetellenesnek nagy nyilvánosság előtt is kinyilatkoztatni a kapcsolatunkat, mikor a hétköznapi dolgok egyszerűsége is képes lesz olyan varázst generálni, amit egykor lopva éltünk át a négy fal közt.

A jótündér segít

Jó lenne azt mondani, hogy van egy jól kijelölt határ, amit átlépve a viszonyból párkapcsolat lesz. Mennyivel könnyebb lenne, ha ez is úgy működne, mint az általános iskolás liezonok, mikor szimplán csak az volt a feladatunk, hogy aláhúzzuk - Szeretsz? Igen. Nem. Nincs bevett gyakorlat, nincs jól bevált szabályrendszer, viszont minden bizonnyal vannak érzelmek. Ha akadt ember, aki mindent felrúgott miattunk, vagy akiért mi tettünk pontot az előző kapcsolatunk végére, akkor nem lehet, hogy nincs megoldás. Kell, hogy tisztán lássuk a helyzetet, sőt arra még nagyobb szükség van, hogy megértsük: nem követünk el bűnt azzal, ha egymást szeretjük. Ez így van jól, ennek így kell lennie. Ha ezeket sikerül leszögezni és valóban mindkét fél úgy látja, hogy a kapcsolatban jóval több van, mint néhány lopott óra, akkor elkezdődhet valami új, valami tiszta. Új útra kell lépni és megpróbálni szabadulni attól a már-már állandósult nyomasztó érzéstől, hogy bűnt követünk el azzal, hogy együtt vagyunk. Felesleges azt várni, hogy minden rossz emlékünk huss eltűnik, és készen kapunk egy csillivili párkapcsolatot, mert minden bizonnyal nem így lesz. Nagyon nem. Igen, borzasztó nehéz lesz azoknak a szemébe nézni, akik mindvégig ellenezték a szerelmi affért, sőt azzal a lánnyal sem lesz jóleső érzés összefutni, akinek "szívszerelme" hetente mellettünk aludt el. Hogy mégis miért érdemes csinálni? Ha tényleg megérte, az idő úgyis minket igazol majd, nem lesz szükségünk a szárnyaszegett jótündér segítségre.

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások