Közösség

Ne lőj mellé!

4631

Felteszem a kérdést: ki az, aki nem puskázott iskolás évei alatt soha? Nem lep meg ez a csend. Ugyanis teljesen mindegy, hogy ki hány évig vett részt oktatásban, ki milyen iskolába járt, hány éves volt akkor, biztosan legalább egyszer megtette ezt. Főleg akkor lehetünk ebben száz százalékig biztosak, ha definiáljuk a puskázás fogalmát: a puska olyan iskolai tudásanyagot tartalmazó segédeszköz, amelyet a diák tiltott módon, számonkérésnél használ. Tehát lehet ez a súgástól elkezdve az összehajtogatott papírfecniken át egészen a nyitott könyvig bármi.

A puskázás olyannyira természetes velejárója az iskolai létnek, hogy a tanárképzésen volt, aki szakdolgozatot is írt a témából. Biztos vagyok benne, hogy mindannyian fel tudunk sorolni legalább fél tucat csalási módszert, amelyet akár mi, akár osztálytársaink bevetettek annak idején. A jó puska lényege, hogy rafinált, s hatékony, tehát nem lehet lebukni vele. A legelemibb puskához miniatűr méretre összehajtogatható, papírra kidolgozott tudásanyagra van szükség. Ennek elkészítéséhez óriási türelem és precizitás kell, emiatt lesz valóban jól használható, s ezért tanuljuk meg közben az anyag felét. Kicsi, gyöngybetűkkel megírt, jól olvasható papírfecni ez, melynek elrejtésére számtalan hely létezik. Ráragaszthatjuk lábszárunkra, begyűrhetjük a nadrág alá, ami könnyen elérhető hanyagul keresztbe vetett lábaknál. Betehetjük szoknya alá, amit csak felhajtunk, és már másolhatjuk is a tudást. Ha olyan speciális opciókkal rendelkezünk, hogy épp törött az alkarunk, akkor akár a gipszbe is becsúsztathatjuk papírra írott puskát. Persze ha elég picire sikerült a segítség, és leporellóba hajtogattuk, simán a tenyerünkben is elférhet.

Klasszikus módszer, amire sajnos az oktatók figyelme is ki van már hegyezve, az nem más, mint a tolltartóban elrejtett segédanyag, ezzel már próbálkozni is felesleges, kivéve talán azoknál a tanároknál, akik feltűnően hatalmas méretű újság mögé bújnak a katedrán. Én is ezeket a kis cetliket preferáltam: szépen ABC sorrendben írtam rá a témákat, szavakat, tételeket, bármit, amit számon kérhettek, majd a kulcsszavakat szövegkiemelővel áthúztam, így sosem vesztem el a millió apró betű között. 

Egyes tantárgyak számonkérései során megengedett volt különböző segédeszközöket használni: periódusos rendszer, szöveggyűjtemény, négyjegyű függvénytáblázat, zöld feladatgyűjtemény, számológép. Ez utóbbi hátuljába - persze, amelyik összehajthatós fedlappal rendelkezett (tudományos számológép) - tökéletesen be lehetett tenni a puskát. A többi papíralapú segédeszköz pedig tökéletesen alkalmas volt arra, hogy a sorok közé, a hátuljára vagy egyéb oldalakra, egészen halványan beleírjuk a számonkért anyagot. A szöveggyűjtemény verseinek sorközei ilyenkor zsúfolásig tele voltak egy-egy író, költő életrajzával, az elemzéshez szükséges kulcsszavakkal, metaforák magyarázatával, s egyéb, a tanár által fontosnak tartott jellemzőkkel. Még mindig a papír alapú segédeszközöknél maradva, ritka, ám profi megoldás volt Rotring hegyével belekarcolni egy lapba a tudnivalót - ezt tényleg csak az látta, aki nagyon közelről nézte a lapot. Nagyon macerás, de klassz megoldás. Persze a legtöbb esetben az arcátlan módszerek jöttek be, amelyek olyannyira feltűnőek, hogy még a tanár sem gondolja, hogy van képed megtenni. Ilyen a padon vagy hanyagul a táska tetején felejtetett füzet, könyv, amikben egy óvatlan pillanatban még lapozni is lehetett. Általában a legszemtelenebb módszerek voltak azok, amik simán, hosszú évekig bejöttek.

Természetesen a rutin sem elhanyagolható tényező a puskázásnál. Amikor már hosszú ideje ismerünk egy-egy tanárt, számonkérési szituációt, s osztálytársainkat, na akkor lehet igazán jól csalni. Például ha tudjuk, hogy a történelem röpdolgozat minden óra elején az előző óra anyagából alakul, akkor a legegyszerűbb megírni a dolgozatot előre. Ugyanez volt érvényes azokon az órákon is, amikor kiszámítható volt a feladat: egy-egy verselemzésnél, költő, író életrajzánál, egyéb esszéknél. A legpazarabb dolog, amit ilyen témában hallottam, az volt, amikor egy ismerősünk a kétszikűek kialakulása témában beadott egy dolgozatot, ami - elvileg - két lapból állt, ám gyakorlatilag csak az utolsó oldal készült el, amin ennyi szerepelt: "Így alakultak ki a kétszikűek. Név, és dátum". Igen, ezt adta be a lány. És igen, a tanár a következő órán elnézést kért, hogy elveszítette a dolgozatát, ami természetesen ötös.

A feleletválasztós teszteknél pedig igen jól működött a csapatmunka. A dolgozat előtt meg lehetett beszélni az előtted illetve mögötted ülővel, hogy segítitek egymást, onnantól kedve csak azt kellett értő módon elmutogatni - mintha épp a hátadat vakarnád -, hogy melyik kérdésre hányas a helyes válasz. Nagyon sok olyan ismerősünk van, akik a technikás puskázást kedvelték, mint amilyen ez is, és jellemzően ők voltak azok, akik mindenféle orsóra, tollszárba applikált tételek segítségével abszolválták a számonkérést. Persze a technikai fejlődés lassan kiüti a klasszikus puskázási módszereket. Manapság már a láthatatlan headset-ek, az okostelefonok és egyéb csúcstechnológiás kütyük nyújtanak alapot a nebulók tudásához.

Szerintem a puskázás jó, hiszen, amíg a segédeszköz elkészül, addig is ismételjük az anyagot. Számtalan esetben jártam úgy, hogy nem kellett használnom a biztosítékként bekészített fegyvert, mert minden eszembe jutott. Ebből is látszik, hogy a puska legtöbb esetben megnyugtatásként szolgál, mert sosem lehet tudni, hogy mikor blokkol le az agyunk, és amíg az újraindítás megtörténik, hasznos lehet az illegális segédeszköz. Természetesen puskát nem csak a rossz tanulók vagy a jó tanulók, hanem még az eminensek is használnak. Utóbbiak azért, hogy a legkisebb energiabefektetéssel a legjobb eredményt hozzák, a szimplán jó tanulók azt hiszem a blokkolás lehetőségét szeretnék így kivédeni, míg a rossz tanulók abbeli vágyukat igyekeznek így megvalósítani, hogy legalább egy kettest össze tudjanak hozni. Akárhogy is van, a puskázás örök.

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások