Közösség

Ér röhögni?

4587

"Az egész őrület, amit művelek, azt szolgálja, hogy olyasmivel csaljak nevetést az arcodra, amin egyébként nem szoktál röhögni. Utána lehet, hogy kérdőre vonod magad: 'Hát ezen meg mér' nevettem?' - mert talán nem érzed illendőnek. De már nevettél, úgyhogy késő. Rászedtelek." - olvashattuk a Magyar Narancsban a Tarantino interjúban nemrég (XXI. évf., 36. szám). A Becstelen Brigantyk (a fordításért pofon járna) másodszori megtekintése után még zseniálisabbnak tartom ezt a kijelentést. Sose tapasztaltam még ilyen élesen ugyanis, mennyire hat ránk környezetünk, mennyire függünk véleményalkotásunkban attól, hogy mit gondolnak a többiek.

Mindkét alkalommal elég rendesen telezsúfolt teremben néztem a filmet, ám a két élmény között zongorázni lehetett volna a különbséget, és nem azért, mert másodszorra már tudtam, miről is van szó. A kerettörténet bizonyára azok előtt is ismert, akik még nem látták Tarantino legújabb, önmaga által csak mesterműnek nevezett alkotását: egy náci-lepte Franciaországban járunk, ahol egy nemes cél köt össze egy ifjú lányt és Brad Pitték csapatát: nácikat ölni. A téma tehát kényes, a nácik félelmetesek, Hitler félelmetes, és az egész II. világháború úgy ahogy van félelmetes, a legkevésbé sem vicces - általában. A Holocaustra gondolva elborzadni, csendben fejet rázni, könnyeket elmorzsolni tanultunk meg, s ha valaha valakit szíven ütött az, ami akkor történt, nem is nagyon reagál mást a téma kapcsán még akkor sem, amikor a dokumentumfilmipar kimeríthetetlen kincsesbányaként tekint az adott korra, s naponta tol elénk egy világháborús elemzést.

Az Inglourious Basterds mindazonáltal vicces film, sokkal vicesebb annál, mint amennyire engedjük magunknak, hogy viccesnek találjuk, és ezt jól példázza két élményem. Első alkalommal a tömött teremben tökéletes stratégiai pontokon elszórva ült egy-egy öblösen kacagó férfi, akik az első tíz percben mintegy felmentést adtak az egész nézőtérnek, így igazán önfeledt szórakozássá vált az az együtt töltött két és fél óra. Olyannyira eggyé vált a nézőtér és a film, hogy még a felhangzó tüsszentésre is többen reagáltak az ismeretlen élménytársak közül. Nem így azonban másodjára, mikor se öblösen, se harsányan nevetők nem ültek a teremben, így az emberek többsége inkább csak félve kuncogott egy-egy jeleneten, s többnyire az ártatlanabb fajtákon.

De akkor hogy van ez? Vajon, ha magányosan néznénk a filmet, kiderülne, ki mennyire tartja szórakoztatónak a skalpolós, náciölős, zsidózós poénokat? Milyen erős az a korlát rajtunk, amit a társadalom által meghatározott erkölcsi norma és illem ránk kényszerít? Mennyi az, amit ebből önként vállalunk és mennyi az, amennyit simán áthágunk? Természetes, hogy minél közelebbről érint minket egy-egy tragédia, egy-egy haláleset, annál jobban megráz, s annál kevésbé van kedvünk nevetni. De mi a helyzet azokkal a nagyobb szabású eseményekkel, amik egy egész nemzetet, egy egész régiót esetleg egy egész világot érintenek? Mennyi időnek kell eltelni vagy milyen földrajzi távolságnak kell fennállnia ahhoz, hogy könnyítve az eset drámaiságán viccel üssük el a felfoghatatlant? És egyáltalán, mi az, ami valóban megérint bennünket és mi az, ami előtt csak a kötelező, elvárt tisztelettel adózunk?

Az állami ünnepségeken való áhítatos szavalás valószínűleg az esetek majdnem száz százalékában elvárt viselkedési forma, mégis részt veszünk benne illedelmesen, ha épp úgy hozza az élet, hogy történetesen miniszterek vagy miniszterelnökök leszünk, és ott kell feszítenünk ballonkabátban a koszorúzás alatt. Itthon talán '56 az egyetlen, ami még élő szövetként van jelen a társadalomban, többi ünnepünk leginkább olyan eseményeknek állít emléket, amik érzelmeket nem igazán váltanak ki az emberekből, bármit is állítunk egymás előtt.

Aztán ott vannak azok a - szintén megfelelő viselkedést elváró - helyzetek és események mint például a II. világháború, egyéb népirtások, a halál különböző formái vagy éppen a fogyatékosság bizonyos esetei. Ezekben két jelenség mutatkozik meg: van a gúnyt űző vicceskedés, egyértelműen ide tartoznak a holokauszttal kapcsolatos viccek, amiken zsidók nem is feltétlenül azért nem nevetnek, mert ezen nevetni képtelenség, hanem mert többnyire otrombák, nem viccesek, és valóban bántónak szánják őket. De mi a helyzet a zsidó viccekkel? - mert ez már érdekesebb kérdés. Itt jön be a kollektív tudat, ami a zsidót mint szót, mint népet nem tudja és nem is tudhatja a holokauszttól függetlenül kezelni, így a lecke fel van adva. Ha nyilvánosan eldurrantunk egy zsidó viccet (egy skót vagy egy angol után), és azon valaki felnevet, automatikusan azt kockáztatja mind a mesélő, mind a nevető, hogy rasszistának gondolják, ezt pedig nem szeretnénk ugye a legtöbb esetben. Ugyanez áll a cigány viccekre. Itt már érvényesül a Cyrano effektus is, nevezetesen az érintettek nevethetnek, s teszik is rendszeresen, sőt, maguk a zsidók tudják a legjobb zsidóvicceket mesélni, ám másnak tabu a vigyor.

Persze Tarantino nem a zsidókat állítja humorának fókuszába, épp ellenkezőleg, inkább a nácikat, de mégis olyan kényes témát kapargat, aminek kapcsán sokan úgy tűnik nem egészen biztosak önnön reakciójukban. Pedig felmentést ő is ad bőven, hisz életünkben először egy olyan II. világháborús filmet tár elénk, ahol ugyanúgy mint mindig, most is drukkolunk, hogy Hitlert sikerüljön kicsinálni, csak itt sikerül is, s ez komoly kielégülést ad a nézőnek. Felhőtlenül nevethetünk hát. Ezt kívánja a rendező is, s valahol mélyen ezt kívánjuk talán magunk is. Mintha a feldolgozást kívánó események egyben feloldozási utat is keresnének maguknak, mintha a nevetéssel a felfoghatatlanul nyomasztó jelenségekbe egy kis oldószert keverhetnénk.

Persze nem minden esetben van ez így, és a mérce is sokszor kettős. Emlékezzünk csak vissza a Mohamed karikatúra vs Holokauszt karikatúra esetére. Na, itt ki nevetett? És aki nevetett, az miért nevetett? Nem mindegy hát az sem, hogy hol szocializálódtunk, hogy az adott kultúrkör milyen értékrendet vert belénk, hogy az így kapott rendszer milyen érzékenységet vár el tőlünk egyes esetek kapcsán. Legalább olyan merev mint amilyen dinamikus rendszer ez, s a valós emberi viselkedés, a lehetséges ítéletektől mentes reakció csak otthon, a négy fal közt vagy szoros ismerősi körben mutatkozhat meg. Hiba azonban mindig csúszhat a gépezetbe.

Biztosan mi is ismerünk olyan embert, aki a legdrámaibb pillanatokban egyetlen reakcióra képes, az idétlen vihogásra, és ennek minden bizonnyal pszichológiai magyarázata is akad. A halált kinevetni meghökkentő magatartás, feltéve, ha egyedül tesszük azt, s feltéve, hogy nem hatalmazott fel rá bennünket semmi és senki. De néha megtehetjük szívből jövőn, és milyen jól is esik olykor. Mi is foglalkoztunk már a Darwin-díjjal, az ostoba halálok gyűjteményével, ami pont azt a célt szolgálja, hogy kinevessük legnagyobb félelmünket, hisz olyan banális tud lenni olykor. Terápiás céllal saját rákunkat is kinevethetjük, ha tetszik. Másét nem. A szorongásoldó nevetésnek létezik hagyományosabb formája is, Oroszországban például úgynevezett húsvéti nevetésen vesznek részt az emberek. Ezen a napon reggel kivonulnak a temetőbe, s a megfelelő imák elmondása után hangos kacagásba kezdenek, s addig folytatják, míg ki nem gördülnek könnyeik, így felülemelkedve a félelmetes múlandóságon. Kicsiben tehát tudjuk. De van, létezik olyan pillanat, amikor a grandiózus tragédiákba az értő gyász mellett egy kis mosoly is keverhető?

(Ez itt most nem egy zsidózásra, cigányozásra buzdító írás, reméljük, ez mindenkinek világos.)

Kapcsolódó cikkek:
Hozzászólások