Ki a hülye, én vagy te?

"A férfi nem mert, vagy nem akart lejönni, így végül levágták ággal együtt. A tűzoltók előkészített párnájába esett. Nem sérült meg. Hogy miért ment fel nem lehet tudni. Kórházba vitték." - szóltak a hírek pár nappal ezelőtt, bizonyára emlékszünk még rá. Legyinthetnénk, mondván, ugyan már, miféle hírértékkel bír ez, miért kerül egyáltalán a híradóba a semmitmondó kis eset, de igen fontos jelenség fölött siklanánk el, ha valóban így tennénk.

A történet azonnal Feldmárt juttatja eszembe, annak idején számomra egyik húsbavágó kijelentése az volt, nem is gondolnánk, milyen nagyon egyszerű a zárt osztályra küldenie magát az embernek. Igazából semmit nem kell érte tenni, csak napokon át ülni, és nézni a falat minden ok nélkül, netán rendszeresen bepisilni - persze szándékosan. Ilyenkor azonnal elkezd villogni az ERROR felirat a fejünk felett, s ha a társadalom, s szűk környezetünk számára nem tudjuk megindokolni, miért cselekedtünk eképpen, már érkeznek is az egészségügyi szakemberek, hogy kiderítsék, melyik részünkben mutatkozik funkcionális hiba. Ha rendbontó viselkedésünket továbbra is folytatjuk, szépen mehetünk a kórházba, ahol majd jól meggyógyítanak, mert egy mesedoboz előtt ülni órákon át ér, de a falat bámulni nem. Az ijesztő.

Pontosan emiatt nem térek napirendre az esett fölött, hisz ezt támasztottuk alá. A hírben mindenütt szerepelt a "vagy nem tudott vagy nem akart lejönni "mondat, szintén szerepelt a "nem tudni miért mászott föl" és a "kórházba szállították" is. Foglaljuk hát össze: Magyarországon - és persze gyakorlatilag bármilyen nyugati kultúrkörbe tartozó országban, ha felmászol egy fára, csak úgy, mindenféle ok nélkül, s szeretnél ott maradni, nemcsak a híradásokba kerülsz be, hanem a kórházba is, ahol szakemberek vizsgálják majd, vajon nincs-e valamilyen mentális betegséged. Elgondolkodtató...

Jelen esetben teljesen mindegy, hogy az esetnek milyen folytatása lett, hogy simán fennrekedt az ipse vagy valóban csak üldögélhetnékje volt a lombkoronában, minket most az érdekel, normális-e vajon az, hogy a bemondók ezt a kellő drámai komolysággal tálalják, s hogy az emberek félig-meddig talán emiatt is kellő komolysággal fogadják, legfeljebb azon mosolyog valaki, hogy szerencsétlen fa is egy ággal fizetett a tűnékeny figyelemért. Az esetnek mindazonáltal a hírekben szerepelnie kell, hisz ezzel erősítjük meg társadalmunk szövedékeit, tudatosítjuk magunkban és egymásban, a rendőrség a hírszerkesztőkben, a hírszerkesztők a bemondókban, a bemondók a lakosságban, a lakosok pedig egymásban, hogy bizony, furcsa és megbotránkoztató viselkedés volt ez a fiatalember részéről, olyan, amit épeszű ember nem tesz. Fára nem mászunk. Főleg nem maradunk ott.

Ellenben nem kerülnek be a híradóba azok az emberek, akik egész szombatjukat a Westend City Center boltjai és butikjai között töltik, vasárnapjukat pedig az IKEÁban, fél nap alatt egy minimálbért elkölteni ruhára ugyanis társadalmilag teljesen elfogadott és normális dolog. Sőt, egyenesen kívánatos. Fogyasztani kell, mégha egészen elmebeteg méreteket ölt is a felesleges javak halmozása. A havi segélyt ittasan a gyümigépbe dobáló emberezrek történetei sem kerülnek a hírekbe, az is normális. De vajon én bekerülnék-e, ha úgy döntenék, ruhátlanul indulok be dolgozni? Természetesen. És bekerülnék-e, ha fognám az összes holmim és kidobálnám az ablakon? Naná.

A társadalom normálishoz való hozzáállását megannyi film, könyv és egyéb alkotás elemezte már, úgy tűnik hiába. Gondoljunk csak a legzseniálisabb példára, a Harcosok klubjára, amit kötelezően kéne hetente megnézetni mindenkivel. A képernyő előtt ülve mosolygunk az IKEA katalógussá vált lakáson, s utáljuk az öltönyös csinovnyikokat, majd a szoba elsötétül, s mire a napsugarak játszadozni kezdenek Klippan kanapénkon és Rotvar dohányzóasztalunkon, már tova is tűnt a hatás. Társadalomkritikusok figyelmébe ajánlom a könnyen fogyasztható ám annál nagyszerűbb Dopplert is Erlend Loe tollából. Az európai okoskodásból és vásárlási tébolyból kiszakadó főhős megteszi, hogy segít egy tolvajnak kirabolni saját házát, majd felköltözik a hegyekbe, s egy szarvas társaságában tengeti napjait. Kihagyhatatlan.

Összefoglalva tehát mentálisan zavartnak bélyegezni valakit a lehető legegyszerűbb módja annak, hogy látóterünkből eltávolítsuk a más elképzelésekkel bírókat, kulturális szokásainkat felülbírálókat vagy elvetőket. Szavak nélkül megegyeztünk benne, hogy ez így lesz a legjobb mindenkinek, nem kell nekünk azt tudni, hogy lehetne máshogy is, hogy lehetne élvezni is. Persze időről-időre változik, kit tekintünk nemnormálisnak, talán pár évtized múlva a vásárlásfüggőkre várna hasonló meghurcoltatás, mint mostani természetszerető, ágon filozofáló barátunknak.